i.m. Szőllősy András
Egyszer volt az Ember...
Olyan ember, aki mindeközben zeneszerző volt. Jó zeneszerző, habár – mint a zeneakadémiai nekrológból kiderült – erre a tényre a szakma csak az utóbbi időben ébredt rá.
Hogy akkor miként hallgatták-vizsgálták korábban? Nem vagyok zenetudós, nem vagyok tagja semmilyen szakmai körnek, így azt sem tudhatom, honnan jött a „megvilágosodás”. Mi változott időközben? (Eltekintve attól a – műveinek minőségét tekintve jelentéktelen – ténytől, hogy Szőllősy András december 6-án elhunyt.)
Nem sok minden. Korábban sem nagyon menedzselte saját magát. Nem igyekezett posztot szerezni azokban az egyletekben, ahol a „szorzókat” osztják, nem vállalt ilyen-olyan feladatot a Rádióban, ahol saját játszottságát szorgalmazhatta volna. Nem is az ő műveit adták elő leggyakrabban a kortársak közül – de amiket igen, azok önmagukban, önmaguktól és önmagukért hatottak.
Mintegy négy éve írta lapunkban -té.pé-:
„Különös, mélységesen szomorú, de nagyon őszinte világba visznek Szőllősy művei. Rendkívül finoman ’kihallgatott’, pontosan szerkesztett és átgondolt, de a mérnöki pontosság mellett is nagyon ’humanoid’ zenei világba.”
Pontos jellemzés, melynek igazsága azok számára különösen nyilvánvaló, akik Szőllősyt ismerhették. Én akkor találkozhattam vele, amikor „transzponálás-partitúraolvasás” tárgyat oktatott – ami körülbelül olyan lehetett számára, mint Michelangelónak a székláb-faragás, igaz, feltűnően lelkiismeretesen csinálta azt is.
Csak a zene volt számára igazán fontos. Saját személye, a „szakmát” körülvevő társadalmi és egyéb kapcsolatok kevésbé. Sőt: a legkevésbé. Amikor 1985-ben gratuláltunk friss Kossuth-díjához, így hárított:
„Hagyjátok. Olyasmi ez, mint az influenza – van, aki megkapja, van, aki nem...”
Sugározta a figyelmet, jóindulatot és megértést, amivel természetesen igyekeztünk nem visszaélni, mégis jólesett tudni, hogy van hova fordulni, van kit kérdezni.
Utolsó éveit már szinte teljes visszavonultságban töltötte. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor a BMC-hanglemez kapcsán szerettem volna interjút kérni.
– Már butulok, és nem örülnék, ha ez kiderülne – mondta.
Mégis összejött a beszélgetés – pontosabban én többnyire csak kérdeztem és hallgattam –, de megígértem, hogy nem adom közre az elhangzottakat. Gondolom, annyit azért elárulhatok, hogy butulásnak nyomát sem tapasztaltam. Változatlanul a legnagyobb elme volt, akit valaha ismertem.
És ez az elme – függetlenül a személyes jelenléttől, a lobbizástól, vagy annak hiányától – továbbra is velünk van a művekben. És ha szomjúhozzuk a barátságot, a jóindulatot és a bölcsességet, igényeljük azt a bizonyos „humanoid” őszinteséget, továbbra is van hová fordulnunk!
Isten vele, Tanár Úr!