Im memoriam Paavo Berglund

Elina Siltanen, a Helsinki Filharmonikus Zenekar igazgatója jelentette be pár nappal ezelőtt a szomorú hírt: január 25-én, helsinki otthonában elhunyt Paavo Berglund finn karmester. Nyolcvankét éves volt. Noha az eset pontos okát nem közölték a híradások, tudható, hosszú és fájdalmas betegség után érte a halál.

A finn karmesterek nagy erejű sora (melyet ma olyan nevek fémjeleznek, mint Esa-Pekka Salonen, Sakari Oramo vagy Osmo Vänskä, s máris olyan, ma még ifjú, alig kiforrt tehetségek követnek a nyomukban, mint Mikko Franck vagy Pietari Inkinen) voltaképpen vele, Bergunddal kezdődik. Nem túlzás azt állítani: egykoron ő nyitott utat a ma már nagynevű finn dirigensek több nemzedékének ezen a pályán. S tette mindezt szinte előzmények, vagy igazi támaszték, fogódzók nélkül, az „elsők” elszántságával és nekirugaszkodásával.
Hiszen csupán néhányra rúg azon finn muzsikusok száma, akik képesek voltak áttörni az északi elszigeteltség kőfalát a XX. század első felében: a „finn Chopinként” is emlegetett Selim Palgreem leginkább zongoristaként és zeneszerzőként, csak harmadsorban karmesterként írta be magát a zenetörténet margójára, s az első európai hírnévre szert tett finn karmester, Robert Kajanus is csupán mint Sibelius első hangos és elkötelezett propagátora biztosított helyet magának hazája jelesei között.

Az 1929-es születésű Paavo Berglund így voltaképpen a finn karmesteriskola első generációjának is a legelső reprezentánsa, a ma már veteránnak számító Leif Segerstam (szül.: 1944), vagy az egykoron szinte üstökösként berobbant Okko Kamu (szül.: 1946) szintúgy jóval ifjabbak nála. Amit tehát szakmájában véghezvitt Berglund, az mindenekelőtt követendő példa lett és maradt honfi- és pályatársai számára, de nem feledhetjük azt sem, hogy például Simon Rattle az ő asszisztenseként kezdte pályáját.

Gyermekként Berglund hegedülni tanult, majd húsz esztendősen tagja lett a Finn Rádió Szimfonikus Zenekarának, s akkoriban bizony – mint afféle jó hangszeres – még ősellenségét látta a karmesterekben, „idiótáknak” nevezve őket. Nem sokkal később, Sibelius bátorítását bírva 1952-ben saját együttest alapított, a Helsinki Kamarazenekart, mely a híres Boyd Neel Zenekar mintájára szerveződött a finn fővárosban. Első karmesteri próbálkozásai is erre az évtizedre estek, mígnem néhány évre rá rangos állást nyert: korábbi munkaadójánál, a Rádiózenekarnál lett előbb asszisztens karmester (Nils-Eric Fougstedt mellett), majd vezető dirigens – 1962 és ’71 között töltötte be a posztot.

Berglund pályájának legtermékenyebb éveit bizonyosan a Nagy-Britanniában töltött időszakra kell datálnunk. 1965-ben, Jean Sibelius születésének centenáriumán vezényelte először a finn komponista műveit a Bournemouth-i Szimfonikusok élén, s maradandó benyomást téve az együttesre hamarosan elnyerte annak vezető karmesteri tisztét. A nagy tekintélyű Constantin Silvestrit követve 1972 és ’79 között irányította, s keltette valósággal új életre az „interregnum” idején kissé megrogyott dél-angliai zenekart, mindeközben négy évadot vitt végig szimultán a Helsinki Filharmonikusokkal.
Megválva állandó elkötelezettségeitől, a következő évtizedben sikeres nemzetközi karriert futott be Berglund. Megfordult Európa és Észak-Amerika szinte valamennyi eminens zenekaránál, vendégkarmesterként egészen a 2000-es évekig keresett művész volt több kontinensen; New Yorktól Tel-Avivon át Moszkváig szívesen látott vendégként fogadták mindenütt. A 80-as évek végén rövid ideig a Stockholmi Királyi Filharmonikusok, majd a 90-es évek közepén a Királyi Dán Zenekar vezetését látta el, s rendszeresen vezényelte a glasgow-i Skót Nemzeti Zenekart.
2007 tavaszán tette le a pálcát, s vonult vissza végleg a vezényléstől.

Berglund lemezkészítőként is megkerülhetetlen figurája a XX. század interpretáció-történetének: amellett, hogy világelső felvétel az övé a Kullervóból (1970, EMI) nem ismerünk még egy olyan dirigenst, aki három ízben is teljes ciklust rögzíthetett volna Sibelius szimfóniáiból. Márpedig Berglund a Bournemouth-i Szimonikusok (1972–77, EMI), a Helsinki Filharmonikusok (1984–87, EMI) és az Európai Kamarazenekar (1995–96, Finlandia) élén is felvette e darabokat, mindannyiszor meleg kritikai visszhangot keltve. Emellett az RCA számára Carl Nielsen hat szimfóniájából (Királyi Dán Zenekar, 1987–89), a Finlandia égisze alatt pedig Brahms hasonló műfajú műveiből (Európai Kamarazenekar, 2000) készített összkiadást, de emlékezetes hanglemezt hagyott hátra Smetana Hazámjából is (Staastkapelle Dresden, EMI, 1978).
Továbbá értő és avatott tolmácsolója volt Dmitrij Sosztakovics műveinek, valamint híve volt olyan brit szerzőknek, mint Britten, Walton vagy Vaughan Williams. A finn kortárs zene apologétájaként szívesen játszotta, sőt lemezre is vette honfitársai, Aulis Sallinen és Jonas Kokkonen több művét.

Noha munkájában szigorú, hajthatatlan, konok vezetőként ismerték Berglundot, a mogorva külső élénk, érzékeny személyiséget, finom humort, egyéni karaktert takart. Előadásaiban elsősorban a textuális tisztaságra törekedett, kerülte az erőltetett hajszákat, hajlott a mélyebb és komorabb érzelmek felerősítésére. Afféle régimódi maestro hírében állt, akitől nem esik távol az autokratikus vezetői stílus, s aki bizony nehezen tűri az ellentmondást, nem veti meg a hangos szót. Nem csoda, hiszen karrierjének jelentős részét azzal töltötte, hogy másodvonalbeli zenekarokból igyekezett mind magasabb művészi színvonalra törő eredményeket kicsiholni, s többnyire sikerrel vívta meg harcait a középszerűséggel.
Ám a gyilkos kórral szemben végül nem maradt esélye.

Múlt csütörtökön a világ számos zenekara szakította meg a próbáját, hogy egy perc néma csenddel Paavo Berglundra emlékezzen. Egy „nagy öreggel” megint kevesebben lettünk.