I am here, Tosca! - egy hét a londoni zenei életből

A Royal Opera House (azaz a Covent Garden) pár éve felújított épületének lenyűgöző méreteivel ragadja meg először a belépőt. Aztán következik a jól megszervezett eligazítás. Első természetesen a táskaellenőrzés. (Ide kívánkozik, hogy Londonban majd\' minden metrókocsira jut egy-két, terrorveszélyre figyelmeztető plakát, a szemeteseket pedig városszerte eltüntették, mint bomba-elhelyezésre alkalmas dobozokat.) Az egyszeri csetlő-botló turistát ezután igazi angol \"gentleman\"-ek 6-7 fős csatárlánca kíséri a helyére, amit nem is olyan könnyű megtalálni a 8 szintes, óriási mozgólépcsőkkel és liftekkel ellátott épületben. A késők szigorúan a szünetben, ill. színváltozáskor foglalhatják el helyeiket, nehogy véletlenül megzavarják a bent ülő nézők élményét. Addig is a kihelyezett monitorok segítségével követhetik a történést. A legutóbbi premier az épületben a Katyerina Izmajlova vagy Kisvárosi Lady Macbeth volt, kiváló énekesekkel (pl. a gyönyörű és átütő hangú John Tomlinsonnal, vagy a pár éve nálunk is megfordult Christopher Ventris-szel), és egy jól eltalált modern rendezéssel (a szellem megjelenése a Junoszty televízióban meglepően jól hatott a színpadon). A darab eredeti változata most először szólalt meg a Covent Gardenben.

Prokofjev Rómeó és Júliájának MacMillan nevével fémjelzett előadása már évek óta vonzza a közönséget a Királyi Operába. Érthető: a zene, a rendezés és a koreográfia könnyen emészthető, mégis mély kulturális élményt ad, egyaránt megtalálható benne a tragikus, szenvedélyes, és a komikus szál. Balettet kevéssé kedvelőknek különösen ajánlott, ha meg kívánják szeretni a műfajt!

London másik nagy operaháza, az English National Opera már kevéssé látványos. Bár közvetlen London szívében található, a Trafalgar tér mellett, de nem nyílik sehonnan kellő rálátás az épületre. Talán nem is baj - meglehetősen csúnyára sikerült ugyanis. Belső tere sem olyan jól kidolgozott, mint a Covent Gardené, néha túlságosan ízléstelenül keveri a stílusokat, és mintha az építészeknek minden egyes négyzetméterrel spórolniuk kellett volna - pl. a legfelső (több mint 500 férőhelyes) karzat közönsége kénytelen egyetlen szűk folyosón távozni az előadások végén.

Az épület után a második hidegzuhany: az előadások itt bizony angol nyelven zajlanak. De ezt az ember 10-15 perc alatt megszokja, s gondtalanul átadhatja magát a zenének. Elvégre miért volna furcsább azt hallani \"Master Cavaradassi\" szájából, hogy \"I am here!\", mint azt, hogy \"Már jövök!\" A Tosca rendezése híven követi Puccini zenéjét, a nálunk látható rendezéstől lényegében csak néhány apróbb ötlettel tér el, melyek talán nem mindig válnak a darab javára. A jelmeztervező alaposabban is átgondolhatta volna feladatát: Tosca és a kórista hölgyek egységesen óriási dekoltázsa és Cavaradossi pizsamaszerű köpönyege kissé zavaróan hat. De a lényeg persze az énekhangon van. Itt a fő szerepeket Julian Gavin és Claire Rutter vállalták magukra. Mindketten szépen, erősen énekeltek, a magasságok a helyükön voltak. Sajnos, ez nem mondható el a Scarpiát alakító Stephen Kechuliusról, aki igencsak küszködött szerepével, s csak egy-egy pillanatra sikerült elhitetnie a közönséggel, hogy rettegett rendőrfőnököt alakít. Szerencsétlenségére Noel Davies karmester éppen a darab halk, lírai részeit helyezte háttérbe a harsány effektek előnyére. Ehhez járult még egy kis rendezői \"segédlet\": ágyúdörgés a háttérben, csörgő-zörgő vasrács stb.

Talán nem tűnik túlságosan lokálpatriotizmusnak kijelenteni, hogy a budapesti Tosca-előadások nem sokkal maradnak el az ENO színvonalától. (Ha elmaradnak egyáltalán.)

Londonban érdemes megtekinteni a Royal Albert Hallt is. A hatalmas csarnokban körben helyezkedhetnek el a nézők. Mintha csak egy óriási sportcsarnokban hallgatna az ember előadást. (És mint sportcsarnokokban, itt is fellépnek rocksztárok, áprilisban például több koncertet adott Cliff Richard is.) Az épület nem koncertteremnek készült, ami sajnos érződik az akusztikán is. Bár Händel Messiása nagypénteken szép előadásban szólalt meg; az énekesekre, zenekarra és a kórusra semmi kifogása nem lehet az embernek, mégis úgy érzi néha a hallgató, hogy nem ártana bevezetni a hangosítást ezekre a koncertekre. Még a több száz fős kórus is szinte elveszett az óriási térben.

Minden hátrányt feledtet azonban az angol személyzet udvariassága és segítőkészsége, s természetesen a produkciók helyszínének hangulata. Elvégre az embernek nem minden nap adatik meg, hogy \"H. M. The Queen\" birodalmának székhelyén hallgasson előadásokat.