Huszadszor is Sopron

Kézenfekvő az az igyekezet, amivel a nyári holt szezonban kiürülő koncerttermeket fesztiválokkal, alkalmi programokkal kívánják megtölteni. Ilyenkor persze lehet alibi-eseményekkel, turistacsalogató mesterkedésekkel is találkozni, de a Soproni Régi Zenei Napok idén már huszadszor bizonyítja, hogy ez valami egészen más. A rendszeresen visszatérő, jó hírű előadók, a kurzusok mindenféle korú résztvevői, a koncerttermi és utcai programok tényleg igazi fesztiválhangulatot teremtenek.

Még tájékozódnom kell, a nyitókoncert helyszínét is meg kell keresnem, ezért jóval a meghirdetett időpont előtt érkezem, szerencsére. A Széchenyi téren mától üzemel a Budapesten már debütált \"Európa-sétány\". A tagországok színeire festett padok az adott nemzetre jellemző zenéket játszanak. \"Kinyermának\" sem utolsó szórakozás, de nem vagyok túl sikeres. Ide is, oda is leülök pár percre, de a sok helyen hallható kortárs műveket nem ismerem fel, és a Francia, Belga és más padok beépített hangszóróiból kiszűrődő \"internacionális\" jazzben sem érzékelek különleges, nemzeti jelleget. Csak a magyar pad ismerős - az éppen nem működik.

Viszont a Régi Zenei Napokat köszöntendő, itt, a sétányon is megkezdődik a \"happening\". A Sonatores Pannoniae vonul ki, hogy barokk trombitával, harsonával és más, avíttas kinézetű instrumentummal toborozzon közönséget. Produkciójuk szünetében pedig a köztéri hangszórók folytatják. Nem akármilyen, számomra szívet melengető érzés hallani, hogy a parkban most nem a slágerlista, hanem egy csembaló, vagy éppen Zádori Mária hangja hallatszik.

Ez valóban fesztivál, és hamarosan tényleg jól is érzem magam, és jókedvem szerencsére a nyitókoncert végére sem múlik.

A Capella Savaria nem sokkal alapítása után országos hírnévre tett szert, akkoriban én is favoritjaim között tartottam számon őket. Most, húsz évvel később másként szól, másként játszik az együttes. Igazi \"régizenés\" csapattá váltak, ennek minden előnyével és - egy-két - hátulütőjével együtt.

A visszaépített vonósok és a kópia-fúvósok mattul, szőrösen szólnak, a timpani kopog, viszont a frazeálás, a dinamika, a díszítések kifejezetten izgalmassá, beszédszerűvé teszik zenélésüket. Nem sokáig kell hezitálnom, azonnal úgy döntök, hogy nekem mégiscsak ez a legfontosabb, és attól kezdve élvezem a koncertet. Igaz, a csembaló gondos hangolását utólag komikusan feleslegessé teszik a belépő kürtök. Állítólag nem könnyű tisztán játszani ezeken a régi kürtökön, de ez a hamisság már túlzás.
Végre lehull a lepel a titokban tartott programokról is, az Interneten található műsorfüzetek szűkszavúan csak Zimmermann és Mozart nevét említik. A helyszínen kapott - egyébként ízléses és gazdag - füzetben már a művek is fel vannak a tüntetve, bár a pódiumon, ha csak a sorrendjükben is, de azt is sikerül megcáfolni.

A kiírásnak megfelelően Alois Zimmermann C-dúr szimfóniájával kezdődik a koncert, de a B-dúr szimfónia helyet cserélt Mozart G-dúr hegedűversenyével, majd ismét a beharangozásnak megfelelően, Mozart K.201-es A-dúr szimfóniájával ér véget a műsor. Így felváltva kapunk ízelítőt a jól ismert klasszikus repertoárból, és a kortárs kismester műveiből.

Érdekes, hogy a zörgő és itt-ott hamis hang Zimmermann műveinek árt kevésbé. Több koncerten éreztem már drámai különbséget a névtelen kortárs és a nagymester művei között, de most nem fáj az összehasonlítás Mozarttal. Invenciózus és mesterségbelileg is \"korrekt\", egyszóval: élvezhető művek ezek. Többnyire csak az elnagyolt és rövid kidolgozási részek, iskolásabb átvezetések árulják el, hogy mégsem mozarti magasságokról van szó.

Bali János vezénylése igazán impresszív és szórakoztató muzsikálást eredményez. Inkább ritmust és frázisokat vezényel, a klasszikus ütemezésnek nyoma sincs. Ha megértik egymást az együttessel, akkor ez inkább előny. Bali János és a Capella Savaria együttműködése ígéretes vállalkozásnak tűnik.
A hegedűverseny szólistája (egyébként a Capella Savaria művészeti vezetője és koncertmestere), Kalló Zsolt is nagyszerű muzsikus.

Vasárnap délelőtt megkezdődnek a kurzusok is. A Konferenciaközpontban nagy a nyüzsgés, a résztvevők a kifüggesztett terembeosztást és időpontokat tanulmányozzák. Én is csatlakozom, és úgy döntök, hogy a régi táncokat bemutató, tanító Széll Rita óráira próbálom belopni magam. Nem döntöttem rosszul, sőt, az ott látottak olyan érdekesek és izgalmasak, hogy az egy külön írást is megér. Most vasárnap a kurzus résztvevői a Bourrée elemeivel ismerkednek. Még nem mindegyikük uralja igazán saját mozgását, én viszont ültömben is megrémülök a tánc bonyolultságától, összetettségétől. Nyilván nem mindenki olyan botlábú, mint én, de őszintén kételkedem, hogy egy hetes tanfolyamon a barokk táncokhoz közel lehetne kerülni. A szemre is legügyesebb leányról aztán ki is derül, hogy valóban nem kezdő.

Délután várost nézünk. Sopron \"hétköznap\" is szokatlanul szép és érdekes város, de most fesztivál van.
Ahogy sétálunk, a város több pontján találkozunk a Sonatores Pannoniae együttessel. Délben a Széchenyi téren, este a városháza árkádjai alatt játszanak. Önmagában is hangulatos, hogy a kapualjakba pillantva mindenfelé a középkori város maradványait látni, de az egészet még meg is koronázza, hogy amikor a Szent György templomba térünk be, találkozunk az esti hangversenyre próbáló együttessel. Egy csengő akusztikájú, nem túl nagy templomban, üres padsorok előtt korabarokk consort játszik. Sajnos, hétfő reggelnél tovább nem maradhatok, de az ő koncertjükre szerencsére még el tudok menni.

És ők valóban a régizenélés igazi potenciálját nyújtják.

Anneke Boeke klasszis, ráadásul a magyar zenebarátok régi jó ismerőse. Úgy tűnik, hogy az ismeretség nem egyoldalú, azt a holland furulyás is számon tartja és ápolja. Az ő koncertjükön is felboruló programot szép kiejtéssel, magyarul konferálja. A kicsit túlméretezett műsorból kénytelenek voltak kicsit húzni, az éjszakába nyúló koncertet így sem tudta a közönség teljes egésze végigvárni. Pedig érdemes volt.

Számomra talán Mieke van der Sluis volt a legnagyobb felfedezés. Minden erőlködéstől mentesen és tisztán énekel. Nem vibrál, és zene helyett nem próbálkozik a hang mindenféle rezonáns terekbe helyezésével. Hangja mesterkéletlen, egyenes, így zenélése is magától értetődő és őszinte.
Antoinette Lohmann is igen meggyőzően muzsikált. Hegedülése számomra egyenesen új megvilágításba helyezte a konszonancia és disszonancia fogalmát. Egyenletes lebegésű hangoláson nevelkedett hallásom számára minden késleltetéses zárlat releváció volt. Az ilyen kis együttesekben gyakran számít szűk keresztmetszetnek a continuo, ezen belül is a gambás gyakorlatlansága, a hangszer zizegő, sőt időnként \"nyikorgó\" hangja. Paula van Laarhoven valóban csak continuózott, szólószerepe ezen a koncerten nem volt, de ilyen szép mély szólamot, ilyen igazi basszust, hasonló apparátusban még nem hallottam. A csembalista, Menno van Delft is megérdemli, hogy legalább a nevét ideírjam. (És akkor még nem is szóltam arról a nagyon szép hangú kis portatív orgonáról, amihez egy-két műnél átült.)

Nagyszerű koncert volt! Alighanem önmagában ezért az egy estéért is érdemes lett volna Sopronba utazni, pedig hol van még a vége!

Sajnos, el kellett jönnöm, így nem lehetek ott Zádori Mária és Komlósi Katalin koncertjén, de az Orfeo Zenekar és Malcolm Bilson hangversenyére is kíváncsi lettem volna. Vagy mondjam az Arbeau Historikus Táncegyüttes fellépését a Capella Savariával? És nem lehetek ott a Régi Zenei Napok 20. évfordulója tiszteletére szombaton rendezendő bálon sem. Inkább fel sem sorolom, mert csak a szívem fájdítom.

Ha valaki azzal akarna vigasztalni, hogy a felsoroltak zöme rendszeres vendég Budapesten is, annak tulajdonképpen igaza van, de a Régi Zenei Napok hangulatáról nem tud semmit.

Az ország közepe ezen a héten Sopronban van.