Hinni kell, ennyi az egész (Egyszer)

Egyszer (Once)
Főszereplő és zeneszerző: Glen Hansard és Markéta Irglová
Rend.: John Carney
85 perc
Forg.: Budapest Film

Szimplának tűnő történet, pedig dehogy. Az ír porszívószerelő srác magánéleti válsága műszak utáni utcazenélésben ölt testet (hangjegyeket), de az egyik elhagyott estén valahonnan elécsöppen egy aprócska cseh lány, és váratlanul minden megoldódik. Na, nem kell megijedni, semmi happy end, de mégis valami különös, filmekben legalábbis elég szokatlan megoldásféle bontakozik ki. Két, zsákutcába jutott élet valamiféle megoldása. Pedig még egy csók sem csattan el!

De ezért még nem írnék róla a Momuson. A film sztorija viszont lazán körülölel egy klipfüzért, amely alatt a filmbeli dalok szólnak, és közben halad a történet is. Ráadásul szokatlanmód a két főszereplő, a Fiú és a Lány egyben a zenék szerzője és szövegírója is. Együtt vagy külön-külön. Glen Hansard és Markéta Irglová.

A dalok is szokatlan hatással vannak a nézőre. A markáns szöveg, a latinos ritmus, a viszonylag egyszerű hangszerelés önmagában nem magyarázat, miért is ragad meg bennünket ez a zene. Vagy csak részben. A kulcs a dalok előadásában van.

Hansard páratlanul nagy ambitusú hang, s szenvedélyes előadó. Szeret (és remekül tud) a szokatlan fejhang-rezonanciával játszani, s szövegeit is nagyon hatásosan artikulálja. Előadása végtelenül profi, ám mentes a hivatásosokra oly jellemző kiszámítottságtól.

Irglova ezzel szemben szinte amatőr. Már ahogy simogatja a billentyűket, az is szokatlan hangszíneket csal ki a zongorából. És az éneklése? Nem is énekel igazán, susog. Álomszerűen vokálozva tercel a Fiú markáns tenorja alá-fölé a fődalban (Falling slowly). Érthetően lett övék idén a legjobb filmdalnak járó Oscar. Nagyszerű páros.

John Carney rendező és forgatókönyvíró remekül találta meg ezt a párost, s a zenéjüket. A kisköltségvetésű film mindössze két kézikamerával készült. Nem mintha nem tellett volna még egy állványra sem. A rendező tudatosan törekedett a kiszámíthatatlanság érzetére mind a történetben, s a mindent körülölelő zene is ezt erősíti. Vagy gyengíti?

Hiszen minden pillanatban változhat a cselekmény, egy párbeszéd gyakran alakulhat az elvárttól másképpen, s a harmóniai fűzések is minduntalan szokatlan formában folytatódnak. Hihetjük, hogy a filmen oly finoman körüljárt boldogság itt lappang valahol körülöttünk, bármely pillanatban lecsaphat. Hinni kell, ennyi az egész – magunkban és a másikban is. Erről szól.

Apró pesti mozi legeldugottabb kamaratermében láttam, s ha jól számoltam, öt másik nézővel együtt. Az utóbbi évek legizgalmasabb mozija, remek zenékkel bőven fűszerezve.