Három (plusz egy) zongoragyártó meséje

Ünnep ez a hónap. A zongoramuzsika imádói számára különösen. A világ 5 legnagyobb zongoragyártója közül három júniusban ünnepli 150. születésnapját. (A Bösendorfer pedig idén lesz 175 éves.)
Június 7. volt a nagy ünnepségek napja. A Steinway klasszikus, jazz és popműfajban is ünnepeltette magát a Carnegie Hallban.
A Bechstein számára „A jövő elkezdődött!”, legalábbis ezt hirdeti a mottójuk. Az ünneplés nem egy estére szól, januártól novemberig hat koncertet rendeznek a Bechstein-zongora, és a zongoramuzsika rajongóinak.

Claude Debussy kifejtette egykor, hogy zongoradarabot kizárólag Bechsteinre érdemes írni.
Furtwängler számára a Blüthner volt az ász: „A Blüthner zongorák énekelnek, ami a legcsodálatosabb dolog, amit egy zongoráról elmondhatok\".
Alfred Brendel így fogalmazott: „Zenélni akarok. Ez azt jelenti, hogy a Steinway-zongorát szeretem\". Martha Argerich szerint a Steinway néha jobban játszik, mint maga a zongorista.

A három zongoragyártó vállalkozás története azonban teljesen eltérő.

A Lipcse közelében fekvő Blüthner gyárat az ifjú Julius Blüthner alapította. Korán felismerte az export jelentőségét, s már 1876-ban megnyitotta első leányvállalatát Angliában, hogy ily módon kikerülhesse a hatalmas vámokat. (Mellesleg 1939-ben ez a zongoragyár építhette meg a Hindenburg léghajót!) 1943-ban a gyárat lebombázták, azonban a „felszabadító” orosz erők engedélyezték a családnak, hogy újjáépítsék. 1972-ben aztán államosították, de Ingbert Blüthner-Haessler megmaradhatott vezető beosztásban, majd 1989- után visszavásárolhatta a család jogos tulajdonát.

A Bechstein egy mítosz. Liszt, Penderecki és Berstein is Bechstein-párti volt. A cég egyetlen a három zongoragyártó óriás közül, amely ma nem a család tulajdonában áll. Helene Bechstein (egyike az egykori résztulajdonosoknak) a második világháborút megelőzően és alatt a nácik nagy támogatójának számított. A céget épp ezért a háború végét követő „tisztogatások” folyamán elkobozták, de a családot teljes egészében kártalanították. Úgy egy évtizeddel ez előtt már nem sikerült megállítani a csőd felé rohanó vállalatot, s Berlin városának kellett beavatkoznia, hogy a Bechstein név el ne tűnjön az üzleti világ és a történelem süllyesztőjében.

A gyár elköltözött, s talpra állását az olyan költségtakarékos márkáknak köszönheti, mint a Zimmermann, W. Hoffmann és az Euterpe. Az elmúlt évben már 3000 zongorát gyártottak, míg 1993-ben még csak 650-t. Időközben a Samick konszern szerezte meg a részvények többségét, így a koreai cég lett a világ legnagyobb hangszergyártója. Ezalatt tömegtermelést és nem feltétlenül minőségi termelést kell értenünk, mindenesetre a Bechstein volt az első „top”-gyártó, mely összeállt egy ázsiai tömegtermelésre szakosodott céggel. Ez kölcsönösen előnyösnek tűnik mindkét fél számára, hiszen a Samick megkapja a Bechstein-image-t, a know-how-t és beléphet az európai piacokra, míg a Bechstein a távolabbi jövőben is jelen lehet az ázsiai és az amerikai piacon, s olcsóbb feltételek mellett Indonéziában és Koreában gyártathatja hangszereit.

Nos, a Steinway Amerikában szinte monopóliumot tudhatott magáénak. New Yorkban a 19. században a zongoragyártás német iparág volt. Henry Engelhard Steinway amerikanizálta ugyan a nevét, de angolul sohasem tanult meg. Testvérei és gyermekei újításai standardokká váltak, melyek a Steinway briliáns hangzását szolgálják. A siker titkát sokan az igen okos marketingnek tulajdonítják a szinte természetes magas minőség mellett.

Az eredetileg Steinway Hallnak nevezett terem 1866 és New York egyik első, 2500 férőhelyes koncertterme. Itt hallhatta a publikum a kor ünnepelt pianistáit - azaz a halhatatlanokat - játszani. A Steinway tehát a „halhatatlanok hangszere”, jelzi ezt az is, hogy a cég művészeti névsorában számos egykori nagy művész szerepel (pl. Hector Berlioz, Richard Wagner). A Steinway azóta is úgyszólván leszerződteti a művészeket („Steinway Artists”), mint egy kiadó; a hivatalos névsor ma 1300 művészt számlál (köztük van pl. Bogányi Gergely, Kocsis Zoltán, Ligeti György, Ránki Dezső, Szokolay Balázs, Vásáry Tamás). Bármely zongorista a klub tagja lehet, ha rendelkezik egy Steinway-remekkel, s ezért koncertjeihez (legyen az bárhol) a helyszínhez legközelebb eső Steinway-értékesítő szállítja a zongorát, és persze a hangolót is biztosítja.

Ám már a Steinway sem a régi! Sehol sem látni ugyan arany betűkkel a japán Kawai vagy a koreai Young Chan nevét, mégis ők gyártják a hangszereket, a Steinway pedig ”Designed by Steinway & Sons”, felirattal terjeszti azokat.

A zongoragyártás világában a három nagy számára sincsenek felhőtlen napok. Világszerte a felére esett vissza az új hangszerek értékesítése. Az ázsiai – sokkal olcsóbb zongorák – egyre inkább felzárkóznak a minőség terén. (Példának okáért ott van a fent említett Bechstein-koreai biznisz, de a kiállításokon minden gyártó komolyan veszi a másikat, tehát az ipari kémkedés egy finomabb fajtáját sem hagyhatjuk figyelmen kívül.)

Itt van még a Fazioli, amely egyes vélemények szerint ma a világ legjobb zongoráját gyártja, s bár csak 1978-ban alapították, gyorsan lekörözte a nagy hagyományokkal rendelkező óriásokat. Marketingstratégiáról és gyártósorról hallani sem akar az olasz zongorista és mérnök Paolo Fazioli. Csak egy a célja: a művészek számára a legjobb hangszert biztosítani. 23 évvel ezelőtt szinte a lehetetlenre vállalkozott: nemcsak minőségi hangszereket akar gyártani, hanem a zongorák folyamatos megújításán és tökéletesítésén is fáradozik (pl. egy negyedik pedált is felszerelt, amellyel hangszínváltozás nélküli pianissimo szól a zongorából). Eredetileg egy árnyalatnyival többe került egy Steinwaynél, de mivel az minden évben árat emel, most a Fazioli az olcsóbb, amely egyelőre a szakmai körökben és azon kívül is fekete lónak számít.