Harnoncourt 80

A jól értesültek tudni vélik: a H-t igen, a t-t nem kell ejteni a nevében. A napokban a nyolcvanadik életévét betöltő Nikolaus Harnoncourt családnevét egy ma Belgium területén fekvő városkáról kapta. (Ősei, a La Fontaine-ek még a XVIII. században költöztek át innen Ausztriába.) Napjaink egyik legvitatottabb karmestere tehát újabb nagy tízeshez ért: nyolcvan esztendő távlatából tekinthet vissza pályájára. S van is mire visszanéznie.

Harnoncourt kulturális érdeklődése már kamaszkorában igen szerteágazó volt – írják az őt jól ismerők –, a színészettől a díszlettervezésen át a képzőművészetig ezer dolog érdekli, míg végül Furtwängler Beethoven-előadásait hallva határozza el, hogy muzsikus lesz. Előbb professzionális gordonkaművész, később karmester. 1952-től tizenhét éven át a Bécsi Szimfonikusok csellistája, éppen abban az időben szerződik az együtteshez, mikor annak zeneigazgatóját Herbert von Karajannak hívják. Karajan sajátos személyisége egyaránt kivívja Harnoncourt csodálatát és ellenszenvét. Egyfelől nagyra becsüli az osztrák dirigens munkamódszereit, szuggesztivitását, közönségre és a zenészekre tett hatását, másfelől pedig kereken elutasítja a náci időkből örökölt tekintélyelvűségét és a zenéhez való, általa sokszor egyszerűsítően felületesnek ítélt látásmódját.

Harnoncourt így egészen más irányban kezd tájékozódni: 1957-ben mutatkozik be a bécsi közönségnek a Concentus musicus Wien zenekara, melyet a Harnoncourt-házaspár hoz létre és irányít – Alice Harnoncourt az első hegedűpultból. Ez a régi hangszeres kamaraegyüttes jórészt a Szimfonikusok kísérletezésre kapható tagjaiból verbuválódik azzal a jól felfogott céllal, hogy a régebbi muzsikák éppen csak kitárulkozó világának olyan mezsgyéit is bejárhassa, melyre a szokványos szimfonikus zenekar mérete, szerkezete, hangszerparkja folytán kevéssé alkalmas. (Az apropó jól ismert: az ötvenes évek közepén Paul Hindemith Bécsben Monteverdi Orfeójának előadását tervezi, melyhez régi hangszerekre is szüksége van, s a fiatal Harnoncourt van ebben segítségére.) A Concentus musicus az idők során egyre „acélosabb”, fegyelmezettebb, egyszersmind kifinomultabb, s emellett egyre népszerűbb, keresettebb zenekarrá vált – s persze nem túlzás azt állítani, hogy ma is meghatározó szereplője Európa koncertéletének. A kezdetben nehezen megszólaló korhű hangszerek természetesen idővel jobbra és még jobbra cserélődtek, s Harnoncourt-t és együtteseit már a kezdetektől foglalkoztató lemeztársaságoknak hála szinte megszámlálhatatlan hanglemez őrzi, dokumentálja a zenekar és vezetője zenei fejlődését. A mai zenehallgató tehát abban a szerencsés helyzetben van, hogy jószerivel az indulástól (de legalábbis az ötvenes évek végétől) nyomon követheti Harnoncourt pályájának irányait, repertoárjának bővülését, művészi személyiségének alakulását, sőt, köszönhetően a mester sokrétű érdeklődésének – hiszen szívesen nyilvánul meg esszéíróként is –, kommentárok segítségével is végigkövethetjük a muzsikus-tudós-tanár Harnoncourt útját a jelenig.

Kiemelkedik a lemezek tömegéből a hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében rögzített Monteverdi-operaciklus, azután a gigantikus vállalkozás, melyben Gustav Leonhardttal karöltve J. S. Bach valamennyi kantátáját lemezre vették, s igen jelentékeny kritikai visszhangra találtak az újabb idők kiadványai is, melyeken Harnoncourt Bartók vagy Gershwin műveivel jelentkezik. Ezenközben Mozart operái és szinte minden zenekari és versenyműve, Haydn, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms, Dvořák szimfóniái és versenyművei, oratóriumai lemezre kerülnek a vezényletével; alkalomszerűen Vivaldiba, Verdibe, J. Straussba is belekap. De talán felesleges is volna felsorolni mindezeket, hiszen tudvalevőleg egy igazi polihisztor-dirigenssel állunk szemben, aki szinte minden zenetörténeti korszak jeles alkotásaiban megtalálja azt, ami számára fontos és közölendő. Ugyanakkor – s ez persze már e sorok írójának személyes kommentárja – nehéz szó nélkül elmenni olyan nagyszerű hangfelvételek mellett, mint Bach Karácsonyi oratóriumának felvételei (1972 és 2007), Haydn miséinek vagy Händel oratóriumainak Teldec-kiadásai, a Mozart-operák vagy az Európai Kamarazenekar közreműködésével rögzített, interpretációtörténeti jelentőségű Beethoven-szimfóniaciklus. Mindezek – és persze sok egyéb kiadvány – egy közel ötvenesztendős munka gyümölcsei; néha változó színvonalon és gyakorta harsány kritikai diszkussziótól övezve kerülnek a fülünk elé, de sosem elvétve a muzsikálás maga szabta elveit.

Megállapítható: manapság Harnoncourt készakarva törekszik arra, hogy (régi)zenéról való gondolkodásának évtizedek alatt lezajlott változásai el is jussanak a közönséghez, vagyis tudatosan rögzít újfent olyan műveket, melyeket korábban már lemezre vett: ilyen a Messiás, A teremtés és Az évszakok, Mozart Requiemje vagy a már említett Karácsonyi oratórium és a Máté-passió. Legújabb lemezkiadványán konkretizálódik is ennek a célzott összevetésnek az igénye: három Bach-kantáta új, vagyis azok 2006-08-ban készített felvétele mellett ugyanezen művekből a 70-es 80-as években felvett anyag is szerepel. A különbség napnál világosabb: az egykor a korhűség jegyében fiúkórussal, férfialttal és fiúszopránnal dolgozó Harnoncourt látványosan maga mögött hagyta ezt az előadásformát, s immár vegyes karral, női szoprán- és altszólistával dolgozik ugyane művekben. A felismerés, melyet a karmester úgy fogalmaz meg, hogy a művek (szakrális) mondanivalójának megértése és mind hitelesebb közvetítése felülír minden okolt vagy oktalan historikus szempontot, elvéthetetlen: a zenei kifejezés tisztaságát nem csorbíthatja semmilyen másodlagos körülmény.

Kezdetben a historikus előadásmód legelkötelezettebb apologétájaként indult Harnoncourt, élenjárt a régi hangszerek felkutatásában, megismerésében, felújításában és megszólaltatásában, a korabeli játékmódok betanításában, s ez az együttesének és az általuk leporolt, felújított muzsikáknak is új színt, új hangsúlyokat, magyarán egy merőben újszerű, eladdig ismeretlen megszólalást kölcsönzött. Olvasatában a „régizene” valósággal kortárs zeneként hatott, hiszen Harnoncourt tudatosan kereste a váratlan, a meghökkentő megoldásokat a zeneművekben, s ezeket hangsúlyozva vitte végig az előadásait – feltétlenül számítva a közönség értő figyelmére. Szándékoltan fülelt az ismert művekben is a szokatlanra, az eltérőre és a sajátosra, s ezeket „hangosította fel”, emelte ki a zenei szövetből. Elve: a zenének úgy kell szólnia, hogy az folyamatosan újdonságként, igazi nóvumként, új és izgalmas felfedezés gyanánt hallatszódjék, hiszen szerinte csak így lehet értelme a muzsikálásnak. Harnoncourt kategorikusan elutasította Karajannak a zene bársonyos-olvadékony megszólaltatására – ahogyan sokszor nevezték: „kiglancolására” – célzó igényét, ehelyett egy ezzel gyökeresen ellentétes, a hallgatót odafigyelésre, gondolkodásra, problémafelvetésre ösztönző előadásmódot preferált. A közönség ilyen irányú igényéről általában is feddőleg nyilatkozik Harnoncourt: „[k]iszűrjük az elmúlt ezer év zenéjének egészéből az esztétikai komponenst és azt élvezzük. Csak az érdekel bennünket, ami a fülnek kellemes, ami ’szép’, és közben nem vesszük észre, hogy ezzel degradáljuk a zenét. […] [E]gyszerűen elmegyünk ennek a zenének a lényeges tartalma mellett, amikor olyan szépségeket keresünk benne, amelyek egy mű egészében talán csak szerény helyet foglalnak el.”

Ez a markánsan lényegkereső, meg nem alkuvó hozzáállás végigkíséri Nikolaus Harnoncourt egész művészi pályáját, s nem oldódik sohasem, még ha egészen eltérő hangvételű, stílusú munkákkal van is dolga. Ahogyan Bachban vagy Mozartban, úgy Brahmsban, Dvořákban, Brucknerben is megtalálja azt a szubsztanciális attribútumot, ami őt igazán érdekli, s amin keresztül felépítheti a maga interpretációját. Ha Harnoncourt előadói stílusának legfontosabb elemeit keressük, legelőször a drámai-színpadias eszközök kidomborításában találjuk meg. Harnoncourt szétszedi a zenét, és a szemünk láttára rakja össze újból. Analizál, kielemzi a művek legbensőbb jegyeit is, szinte „kilúgozza” a muzsikát, olyannyira, hogy ez – valljuk meg – néha terhes is lehet a kevésbé felkészült hallgató számára. Széles dinamikai skálát alkalmaz, gyakran tör meg oly módon megkapó zenei íveket, hogy az már-már unmuzikálisnak hat, emellett előszeretettel emeli ki a megszokottnál is jobban a drámai gesztusokat, s valósággal újraszabja az adagiók, andanték és largók megszokott langyos poézisét.

Harnoncourt sohasem unalmas, mindig az izgalmat, a kalandot, a kockázatot keresi a zenében, azt, hogy mitől válik számunkra kérdéssé és válasszá, monológgá és párbeszéddé, suttogássá és kiáltássá, más szóval „beszédszerűvé” a muzsika.

*

Irodalom:

HARNONCOURT, Nikolaus, A beszédszerű zene: utak egy új zeneértés felé, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1988., 256 p.
HARNONCOURT, Nikolaus, A zene mint párbeszéd, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.. 398 p.
MERTL, Monika, Von Denken des Herzens, Alice und Nikolaus Harnoncourt, Residenz Verlag GmbH, Salzburg, 1999., 402 p.
MESTERHÁZI Máté, Harnoncourt 70!, in. Gramofon, 1999/12, 14-16 pp.