Harmadik Régi Zene Nyári Egyetem – Tokaj

Hankiss Elemér Az emberi kaland című művének alapgondolata szerint az ember az őt körülvevő kiszámíthatatlan, ezért rettenetes világegyetem hatásai ellen védekezik. Például úgy, hogy olyan zárt tereket hoz létre, amelyben a szabályokat, törvényeket ő diktálja. Ilyen például egy focipálya vagy más játéktér, és ilyen a gondozott, meghatározott rend szerint felépített kert is – ahol csak bizonyos növények megtűrtek - négyes tagolásával, amely a négy alapelemet szimbolizálja, középen a szökőkúttal, amely az élet forrása.

Ilyen zárt térnek volt tekinthető néhány napig a tokaji Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakiskola nem különösebben rendezett, bár szép és modern főépülettel bíró épületegyüttese a hozzá tartozó kerttel. Amikor és ahol is a külvilág napi bajai kívül rekedtek, az ott lévőknek csak a belső szabályoknak kellett megfelelniük. Vagyis zeneórákra, koncertekre járniuk, akár nézőként, akár szereplőként. Csak időleges elvonulás ez, de a tíz nap bizonyára mindenkinek megérte. Illetve nekem csak hat, ezért hát benyomásaimat csak ezeknek történései alapján mondhatom el.

Július 17-26. között tehát harmadszor jöhettek Tokajba azok, akik tanulmányaikat szerették volna kiegészíteni régizenei stúdiumokkal. Akár tanulhatnak hangszereiken év közben itthon hivatalosan is – csembalisták, furulyások, akár csak modern hangszeres tanulmányaik mellett próbálkozhatnak - talán csak modern hangszereiken - a régebbi korok stílusainak minél értőbb megszólaltatásával.

És ez évben meglepetéssel is szolgált a tíz nap, most zongoristák is itt lehettek, hogy zongorán – nem fortepianón, hammerklaviron – mélyítsék tudásukat a Schubert előtti és az 1945 utáni korok zeneszerzői műveinek előadásában. Ebben olyanok segítették őket, mint Rados Ferenc, Wagner Rita és Csalog Gábor, aki az ötlet szülőatyja volt. Nem titok, hogy öccse, Csalog Benedek (a tanfolyamok művészeti vezetője) révén kapcsolódhatott be tanártársaival az Egyetem munkáiba, és célja az volt, hogy a romantikus szerzők mellett olyan komponisták művei is hangsúlyosan tanításai anyagként szerepeljenek, akik talán kevésbé fontosak az inkább virtuózok kinevelésére szakosodott nagy zenésznöveldékben. Különösen igaz ez a kortárs zenére – meg kell mondani, hogy a tanítási órákon, amelyekbe belehallgattam - sem igazán szerepeltek ilyen művek, vagyis a hallgatók kevésbbé jelentkeztek ilyenekkel.

Pedig a kör bezárult. Az egyik délutáni előadást Bali János tartotta a XV. századi francia zenéről. Itt szó esett Ockeghemnek egy korbeli népdalon alapuló chansonjáról, a Petite camusette (Kis piszém) szöveggel ismertről. Ez a dallam valahogy búvópatakként átszivárogva időn és téren egy Bach-korabeli – és természetesen általa is feldolgozott – korálként tűnik fel újra: Aus tiefer Not schrei ich zu dir. És mi sem természetesebb, hogy hallhattuk ezt Csalog Gábor koncertjének második részében, amikor Kemenes Andrással Kurtág négykezeseket játszottak – újabb, a bachi művet alapul vevő átiratban.

A hangverseny műsora önmagában is zárt kompozíciót alkotott. Soproni József és Messiaen művei között négy Contrapuntus a Fúga művészetéből, a Messiaen és Kurtág között pedig Schubert a-moll szonátája. A Kurtág-művek ráadások előtti sorát pedig az Hommage á Soproni című darab zárta. Az elmondhatatlanul szép és elmélyült, bármilyen magas zeneszerzői mércével mérhető Messiaen-műveket (a XVI. és a XIX. tételt a 20 tekintet a gyermek Jézusra ciklusból) hallgatva ebben a - gyakorlatilag felülmúlhatatlan - előadásban, az is megfogalmazódhatott kérdésként a hallgatóban: manapság és nálunk miért csak egyetlen megszállott zongoraművész repertoárján szerepelnek e darabok.

Előadásában a Bach-fúgák egy alap, visszafogottnak nevezhető hangzási szintről indultak, és későbbiekben ezt körbejárva, túlzott agogikai vagy hangerőbeli kiemelések nélkül, de azért határozott megformálással kerültek bemutatásra az újabb belépések, itt-ott feltűnő újabb szólamok, zenei szövetben bekövetkező változások. Az, hogy Kurtág négykezeseit pedig ma és itt, a zenéje iránt teljes mértékben elkötelezett két magyar zongoraművész szintén a legmagasabb követelményeknek megfelelve tudja megszólaltatni, tulajdonképpen természetesnek vehető, annak kellene lennie.

De a többi tanári koncert is, amelyeken a barokk hangszereket oktató tanárok játszottak, felvetett kérdéseket. Ha felnőtt mára Magyarországon a régizenével foglalkozó muzsikusoknak (az itt levőknél is jóval nagyobb számúra tehető) olyan csoportja, akik ilyen magas, abszolút nemzetközi mércével mérhető színvonalon képesek zenélni, és - több órát látogatva tanúsíthatom - oktatni, akkor miért kell még mindig valójában késve kezdve, tehát nehezen behozható hátrányokkal megküzdve Grazban, Bécsben, Milánóban, Londonban, Hágában, Lipcsében és Londonban, stb. tanulnia azoknak, akik ezt a stílust választják fő területüknek.

És az itt hallott hallgatói koncertek is felvetettek tanulságokat, kérdéseket. Nyilván az összeszokott, Beethovent kiválóan játszó zongorás trió, vagy csellószonátás duó nagy előnnyel indult, hiszen azokon a hangszereken és módon játszhattak, amit már talán több mint egy évtizede művelnek. És a kurzusokon biztos hallottak olyan dolgokat, amelyek tovább segítették őket. Meg persze a többi modern hangszeres tanulót is.

Épp ezért, a régizenészeknek az összehasonlításban sokszor hátrányosabb helyezést elérő megítélésében az is közrejátszhatott, hogy sokan talán éppen itt ültek először zongora helyett csembaló elé, ismerkedve egy új billentéskultúrával, ujjrenddel; most kaptak tanáraiktól, társaiktól kölcsön igazi barokk vonót, próbálva annak egészen más tartását, kezelését; jó minőségű furulyát, tanulva az újfajta (régi) légzéstechnikát, amellyel ezek valódi hangszerként adnak hangot. Lehet, hogyha van is nekik ilyen, év közben rendes hangszereiken kell gyakorolniuk, tanulniuk.

De a zongora mellett igazi újdonság volt még a fagott kurzus Adrian Rovatkay jóvoltából, akinek virtuóz előadásában egyébként az egyik koncerten dulcianon – tulajdonképpen reneszánsz fagott – hallott, korabarokk szerzőktől származó művek voltak revelációszerűek, és lehetett lantot tanulni Tokodi Gábornál, aki hangulatos késő esti hangversenyt adott a múzeumban, egy borkereskedő tizennyolcadik századi házában, stílusos környezetben Pétery Dórával, aki clavichordot oktatott.

És ott voltak a többiek is, akik már állandó résztvevőknek tekinthetők, az éneket oktató Bodrogi Éva – az ő előadásában a Caplella Esterházy koncertjén a Rameau-operából származó bravúros csalogányária volt élményszerű - és Kiss Noémi, a furulyát, gambát, hegedűt tanító Januj Anna, Kallai Nóra, Tóth Mónika. A csembalistákkal foglalkozó Ratkó Ágnes, akivel együtt kell megemlíteni a tanári és diákkoncerteken kísérőként és szólistaként is remeklő, és előbbi minőségükben szintén fontos feladatot ellátó Csizmadia Angelikát, és Bereczki Juliannát. A szereplésekre való felkészülésekben sokat segítettek a hallgatóknak Bali János kamarazene-órái.

Láttam táncosokat, most az aula helyett (a zongoristák miatt) a folyósokra szorulva, Kovács Gábor vezetésével, és persze ott volt a mindezekre felügyelő \"főnök\" Csalog Benedek, akinek abszolút biztos, a hangszer és a stílus legparányibb kívánalmaival is tisztában lévő barokkfuvola-játékát is hallhattuk a koncerteken.

Említettem már Bali János előadását, Pintér Tiborét már nem hallhattam, de izgalmas kérdést vetett fel Dolinszky Miklósé, amely lényegében azt feszegette, milyen hatással van a zenélésre magára, mint művészi, tehát intuitív tevékenységre az, hogy olyan konkrét jelek alapján történik, mint amilyenek a kottában állnak.

Volt pincei borkóstolás és kenus vízikirándulás a technikai szervező Hajnal László jóvoltából, minél teljesebbé téve azt a bizonyos zárt , de egyáltalán nem szűk világot, amely a tíz nap alatt tehát jó néhány fiatal embert segíthetett ahhoz, a kinti világ is élhetőbbé váljon számukra és általuk.