Hakenkreuz – Bayreuthon innen és túl

Magam láttam, valamikor a ’90-es években, az egyik országos napilap rádióműsor-mellékletében ez szerepelt: „kapcsoljuk a bejrúti (sic!) ünnepi játékokat” – az embernek ma már mindenre fel kell készülnie, ha a páneurópai zsurnalizmus Bayreuthot keveri szóba.

Jóllehet mindig is tisztában voltunk vele: Bayreuth, és a hozzá kapcsolódó áhítatos Ünnepi Játékok a vaskos és rikító ellentmondások színtere, hiszen már keletkezése és közel másfél évszázados históriája is a legszembeszökőbb antagonizmusokkal terhes.

Az ifjú Richard Wagner egykoron olyan, fából ácsolt színházról álmodott, melyben a Gesamtkunstwerk, vagyis a zene, dráma és képzőművészet elválaszthatatlan egységbe vont elegye egyetlen gigantikus performansszá sűrűsödik, s mindössze egy ízben hangzik el, ezt követően pedig porig ég az alkalmi teátrum, s megsemmisítik ez előadott darabot is. Mára a bayreuthi létesítmény – a közhellyel szólva: „a Wagner-játszás szentélye” – egy szilárd és nobilis megjelenésű kőszínház, a germán kultúrsovinizmus büszke jelképe, melyet aligha fenyeget a felperzselés réme.

Ellenkezőleg, a német kultúra fellegváraként évről évre ugyanaz a régi rítus folyik a falai között. Abból a vadromantikus művészi demokratizmusból, mely Wagnernek egykoron ifjonti-naiv ideálja volt, a mai Bayreuthra vajmi kevés maradt. Talán csak annyi, hogy a nézőtéren nincsenek páholyok, sem kiemelt ülőhelyek, s a színházterem egyedülálló akusztikájának köszönhetően a tér szinte mindjen pontjáról ugyanolyan kiválóan hallható a muzsika. De mit sem ér mindez, ha a már-már beteges Wagner-kultusznak és az irreálisan magas helyáraknak hála Bayreuth ma a világ plutokratáinak és bulvár-celebritásainak állandó gyűjtőhelye, akiknek többsége talán a hallott darabok cselekményével sincs tisztában, de az órányi hosszú szünetekben örömmel vegyül el hasonszőrű cimboráival és üzleti partnereivel, s széles mosollyal fogadja a Bild fotósait, fogai közt a négyeurós imbisz-szendvics maradékaival.

Annak, hogy a jelen hazai és világsajtója nem Adrianne Pieczonka Sentájáról, Camilla Nylund Erzsébetéről vagy Annete Dasch Elsájáról szóló dicshimnuszoktól hangos, hanem valami egészen másról regél, ugyancsak megvan a maga oka. A hírlapok jelentős részét egyszerűen hidegen hagyja Bayreuth aktuális művészi színvonala, de egyből lecsap rá, akár tyúk a takonyra, ha valami szaftos skandalumot szimatol. Most jött is egy hegyomlásnyi botrány, menetrend szerint.

Napok óta arról szól a fáma, Jevgenyij Nyikityin orosz baritonista – vélhetően erős presszió hatására – visszalépett a szerepléstől a Fesztivál nyitóelőadásán, a felújított Bolygó hollandiban. Történt mindez néhány nappal a premier előtt, mintegy nyolchétnyi próbafolyamat után. Más források szerint egyszerűen kiakolbólították őt a szereposztásból, miután a német ZDF televízió nyilvánosságra hozott néhány, évekkel ezelőtt készült fotót, melyeken Nyikityin – ekkor még egy heavy metál banda dobosaként – horogkeresztet ábrázoló tetoválást visel a mellkasán. A Fesztivál szervezőiben ez olyan mértékű megbotránkozást keltett, hogy elengedhetetlennek érezték Nyikityint távol tartani az idei Ünnepi Játékoktól, deklarálva: Bayreuth nem tűr meg semmit a falai közt, ami a nácizmusra emlékeztet. Eddig a hivatalos történet.

A valóság azonban ennél árnyaltabb. Először: Nyikityin ezen inkriminált tetoválását jelenleg nem viseli, még évekkel ezelőtt átrajzoltatta egy ártalmatlannak tetsző motívumra. Másodszor: a harmincnyolc esztendős orosz operaénekes jó ideje a szentpétervári Mariinszkij Színház tagja, de fellépett már a világ több vezető operaházában, Párizsban, New Yorkban, hovatovább nagy Wagner-szerepek egész sorát énekelte végig Németország-szerte Baden-Badentől Münchenig. Ezek a színházak érdekes módon sosem jelezték aggályukat az énekes testén viselt figurákkal kapcsolatban. Harmadszor: természetesen az énekest is megkérdezték az esetről, melyre úgy reagált, sohasem tartozott semmilyen politikai szervezethez, a náci megnyilvánulásoknak minden formáját elutasítja, és sohasem akart a testén horogkeresztet hordani. (Az eredeti testszínezés egyébként valamikor 1989 és 1991 között került a bőrére.) Ma pedig már súlyos hibának tartja, hogy fiatal éveiben horogkeresztes szimbólumot varratott magára. Negyedszer: adódik a kérdés, ha máskor nem, a ruhapróbán nem látszódtak Nyikityin tetoválásai? Vagy, ha a horogkereszt maga nem is, a mellette fekvő SS rúna-ábrák sem? Akkor miért nem volt kifogásuk ellene?

A ZDF által készített képek azóta bejárták a világháló minden zegzugát. Sokan elemzik azt a bizonyos (egykori) tetkót, vajon tényleg náci jelkép-e. Egyáltalán, valóban náci jelkép a horogkereszt, és nem más, vagy nem több? S csakugyan a nácik iránti rokonszenvet hivatott megjeleníteni viselőjén? Világos, hogy a második világháború után a szvasztika kompromittált és vállalhatatlan szimbólummá vált, ennek ellenére mégsem száműzte minden nemzet saját heradikájából. (Hogy ne menjünk messzire, Finnország köztársasági elnökének lobogójában jelenleg is szerepel ún. félmankóvégű horogkereszt.) De a finn mellett például a lengyel és a lett harci járművek felségjelzésében is megtalálható volt a szimbólum a 20-as, 30-as évekig, sőt még az Egyesült Államokban is gyakorta előkerült, többek között a Coca Cola is felhasználta egyes reklámjaiban. Vagyis a szvasztikát önmagában önkényuralmi jelképnek titulálni nemcsak történetietlen eljárás, de súlyos tévedés is. Más kérdés viszont, hogy a világ számos országában törvényileg tiltott a horogkereszt használata, ezt pedig legalábbis illik tiszteletben tartani.

Az eset nyilvánosságra kerülése nyomán a német sajtó több mértékadó orgánuma – így például a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung – éles kritikával illette a bayreuthi adminisztrációt, amiért ilyen példátlan szigorral bánt el meghívott művészével. Többen felemlegették Bayreuth „sötét napjait”, mikor is a színház vezetése – tulajdonképpen a Wagner-család egy része, kivált Winifred Wagner, a zeneszerző menye – kifejezetten pártolta Adolf Hitler és az NSDAP politikáját és a Harmadik Birodalom végórájáig kitartott mellette. A 30-as években és a 40-es évek első felében Bayreuth minden kétséget kizáróan a „német faj és művészet felsőbbrendűségének” demonstrálását volt hivatott szolgálni Wagner zenedrámáin keresztül; a frontról hazatérő sebesült katonák például rendszeresen kaptak ajándékba opera-belépőket, mint „a Führer személyes ajándékát”, s maga a kancellár is gyakorta látogatta a Zöld Domb nyári előadásait.

Ezeknek a szégyenteljes időknek a teljes körű tisztázása azonban a mai napig nem történt meg. A bayreuthi irattár számos dokumentuma ugyanis még most sem hozzáférhető a kutatók számára, annak ellenére, hogy a színház vezetése minden erejével igyekezett elfeledtetni Winifred Wagnernek Hitlerhez fűződő baráti viszonyát, és annak a nácizmus által nem kompromittált fiait, Wieland és Wolfgang Wagnert tette meg a Ház irányítóivá, akik az 50-es évek elején újra megnyitották a Festspielhaust.

Ez az új keletű tetoválás-botrány azonban éppen nem azt jelzi, hogy Bayreuth csakugyan elszámolt volna múltjának e dicstelen fejezetével. Láthatóan olyan hévvel igyekeznek távol tartani maguktól mindent, ami akár csak emlékeztetheti őket bűnös eleikre, hogy az efféle, már-már cinikusan visszatetsző gesztusoktól sem riadnak vissza, hogy pár nappal a bemutató előtt tanácsolják el a címszereplőt. Talán ugyanazon túlbuzgó attitűdnek a megnyilvánulása ez, mely még Wagner saját dráma-szövegeibe is belenyúlt, csak hogy lerázzon magáról minden vádat. Emlékezzünk csak a legnyilvánvalóbb esetre: a Siegfried harmadik felvonásának második jelenetében elhangzó „Wohin mein Führer mich wies” sorban a Führer szót – nyilvánvalóan annak rossz ízű társult jelentése okán – Vögleinra módosították, mi több, bizonyos helyeken még a Mesterdalnokok szövegkönyvében is szerettek volna hasonló indokokkal változtatásokat eszközölni, ám erről végül letettek.

Úgy tűnik, noha Bayreuth nagyon is szeretne megszabadulni múltjának nyomasztó ballasztjától, az efféle botrányok gerjesztésével csakis az ellenkezőjét érheti el: ráirányítja a figyelmet, hogy Bayreuth csak erővel lezárni kívánja, de nem képes valóban feldolgozni saját történetét. A német médiumok egy része pedig már nyíltan Doppelmoralról, vagyis kettős mércéről beszél. Na, itt a botrány, megint.

Az már csak a hab a tortán, hogy Nyikityin lett volna az első orosz énekművész, aki fellép a bayreuthi Fesztiválszínház deszkáin. De nem lett. Legalábbis nem 2012-ben. Esetleg jövőre, Bejrútban.