Gondolatok a képtárban

Volt, hogy megjártuk a sokat reklámozott alkalmi kiállításokkal. Például a \"400 év francia festészete\" egyértelmű csalódásként él bennem. A francia korokról, stílusokról, nevekről az ott látott második vonal is nyújtott egyfajta összefoglalást, áttekintést, de igazán \"ütős\", maga elé szegező képet nem sokat láttunk. Az ottani kínálatból hirtelen csak két-három tényleg jó kép jut eszembe.

De most a Szépművészeti Van Gogh-tárlatának jó híre terjedt, az ünnepek alatt ráérünk, és egyébként is! Ha jobban meggondolom, a tényleg jóból a kettő-három miatt is bőven megéri...
Hacsak nem riasztanak el eleve a ködös, nyálkás, hideg téren várakozó hosszú sorok!

Mondjuk, itt még nincs nagy baj, az interneten rendelt, és elővételben ki is fizetett belépővel soron kívül engednek be, de aztán odabent már nincs pardon. Akkora a tömeg, hogy ilyen erővel akár a piros 7-es buszon, csúcsidőben is lehetne a kiállítás. Ugyanúgy nincs esélyem képtől képig sétálni. De a legrosszabb az, hogy talán csak kivételes szerencsével tudok megállni egy festmény fókuszában. Ha van előttem egy lépésnyi távolság, oda azonnal befurakszanak páran. Egy néni homlokára tolja a távollátó szemüvegét, majd egészen közel hajol a felirathoz, hogy méretes hátsójával szakasznyi látogatót tartson távol, de van rokonszenves apuka is, aki föl-alá kénytelen szaladgálni, hogy nagyjából egybeterelje térdmagaságban ügyesen cikázó csemetéit. Van, ahová be sem férek, mert ott szomszédok futnak össze véletlenül, és közvetlenül egy korai litográfia előtt kell hosszasan megbeszélniük, hogy kinek mit hozott a Jézuska...

Ha az elmondottakból netán arra gyanakodnak, hogy nem éreztem magam túl jól, akkor igazuk van, habár aztán a mérgem elszállt hamar.

Egyrészt azért, mert még így is sikerült egy igazán gazdag gyűjteményt megismerni, másrészt végül is ez a képtári kaland világított rá legélesebben, hogy ha egynéhányunknak kell is még szokni, tanulni a műélvezetet, kicsiny hazánkban a kínálat korábban soha nem látott tömegeket terelt be a galériákba. Meg persze a múzeumokba. Nem tudom, önöknél hogy szokás, de nálunk már hagyomány, hogy a vidéki rokonság célzatosan, az időpontot úgy választva száll meg bennünket tavasszal, hogy a Múzeumok Éjszakája alkalmából bevethessük magunkat a fővárosi forgatagba. Szép is éjszaka sétálni a ligetben, félúton a Közlekedési, és a KOGART között...

Számunkra mégis az a legfontosabb, hogy ugyanezt a jelenséget, ha más arányokban és más stílusban is, de a hangversenytermekben is tetten érhetjük.

Ki hitte volna?
Nem olyan nagyon régen én is sokat törtem a fejem, ki fogja megtölteni a hatalmas befogadóképességű, új hangversenytermet, ha megépül?

Időközben megépült és üzemel, sőt, most, hogy a tervekkel ellentétben késik a Zeneakadémia felújítása, két nagyszerű terem - és még tucatnyi kisebb-nagyobb egyéb helyszín - várja a közönséget. Két év elteltével azt kell látnunk, hogy a Művészetek Palotájának felépítése, az ott tálalt műsor nemhogy elszipkázta volna máshonnan a hallgatót, hanem új tömegeket terelt koncertekre.

Az okok részletes, teljes körű elemzése túl nagy feladat, de talán egy elnagyolt vázlat is tanulságos, különösen, ha a várható következményeket is szemügyre vesszük.

Az, hogy a legváratlanabb helyekről kezd előbukkanni a közönség, aligha tudható be kizárólag az új terem akusztikájának, kényelmének, elegáns voltának. Bizonyára ezek a tényezők is közrejátszanak, hiszen valljuk be, tényleg sokkal könnyebben bólint rá az ember egy hangverseny-csábításra, ha tudja, hogy télen nem kell a külkerületben hagyandó autótól gyalogolni a latyakban, nyáron pedig nem kell megfulladni a percek alatt belehelt teremben.

De ezek a hatások, ha nem is ilyen mértékben, jelentkeztek volna a Kongresszusi Központ felépültekor is. Mondjuk, az akusztika ott nem a legjobb, de ezzel együtt is különös, hogy igazából soha nem sikerült koncerthelyszínként megkedvelni. Az intézmény felújítás utáni új neve is (Budapest Congress & World Trade Center) azt sugallja, hogy a helyzettel maguk a tulajdonosok és üzemeltetők is tisztában vannak.

A Művészetek Palotájáról már az első \"próbaüzemi\" koncert után tudtuk, hogy kedvelni fogjuk, de ha egyedül a terem lehetőségei, komfortja számítana, akkor tényleg csak annyi történt volna, hogy a zenebarátok átköltöznek ide.

De időközben történt még egy és más - például a kultúrában is megjelent a hirdetés. Sokatmondó esemény, kultúrhistóriai sarokpont volt, amikor a \"Monet és barátai\" kampánya megjelent a tévéképernyőkön. No meg - el ne feledkezzünk róla - most már van mit reklámozni.

Emlékeznek? Amikor 1983 novemberében Leonard Bernstein egy, az európai élvonalhoz képest másodosztályú zenekar élén megjelent Budapesten, az évekkel előre és vissza jelentett mércét! Onnantól tudtuk, hogy mihez képest hallgassunk egy itthoni koncertet, és hogyan egy hanglemezt. Volt időszámításunk Bernstein előtt, és Bernstein után. Természetesen ő megismételhetetlen, de az, hogy nemzetközi összehasonlításra nyíljon lehetőségünk, immár nem kell éveket várnunk!

Csak úgy vázlatosan emlékeztetnék e mostani évad eseményeire: augusztusban voltak itt az Angol Barokk Szólisták és Gardiner, aztán jöttek a szintén jó nevű Csehek. Szeptemberben Royal Concertgebouw és egy koncertszerű Figaro a bécsiekkel, majd októberben a Londoni Filharmonikusok... Még persze lehetne sorolni. Most a héten Academy of St. Martin in the Fields, aztán várjuk a Wiener Philharmonikert Barenboimmal - és a Tavaszi Fesztivál majd csak ezután kezdődik...

Nos, a közönség megjelenéséhez lehet, hogy tényleg csak annyi kell, hogy legyen mit hallgatnia? Mindenesetre, ha a tömegek az arra érdemes kínálatra megmozdulnak, az annyit mindenképpen jelent, hogy a \"látens\" zenebarátok létszáma igenis nagyobb a korábban gyanítottnál. Legfeljebb most azok is kimozdulnak a kandalló elől, akik eddig csak hanglemezborítón, vagy rádióműsorban találkoztak a nagy nevekkel.

Sokan nem vettük számításba - megjegyzem: nem is tudhattuk előre -, de a Művészetek Palotája nem egyszerűen plusz férőhelyeket jelent Budapesten, hanem - nem utolsósorban saját koncertszervező tevékenységével - zenei szempontból újra európaivá tett bennünket. Ha egy sztár manapság európai turnét vállal, már nem feltétlenül Bécs a végállomás.

Van viszont még pár bekezdésnyi mondanivalóm - csak azért, hogy ne fessek túlságosan derűs, gyerekesen rózsaszín képet.

Ugyanúgy, ahogy a képtárakban feltűnt tömegben, az újsütetű koncertlátogatók között is sokan vannak, akik még nem tanulták, és nem szokták meg, miképp kell viselkedniük, hogy nekik is a legjobb jusson, de másokat se zavarjanak a műélvezetben. Egy kissé mintha többen lennének az orrfújók, torokköszörülők, tételszünetben tapsolók, mint korábban, viszont mióta minden előadás előtt hangosan és \"tagolva, hogy mindenki értse\" figyelmeztetnek a telefonok kikapcsolására, ezekkel a gonosz masinákkal már nincs annyi probléma. (Vajon mikor vesszük annyira természetesnek, hogy már ne legyen szükség a folyamatos sulykolásra?)

Annyi baj legyen, végül lassan a képtárban is felderültem. Nekünk is jó, ha minél többen jönnek. Legfeljebb egy kicsit összébb húzzuk magunkat, és megpróbálunk segíteni is. Azon sem fogunk összeveszni, ha némileg módosítanunk kell a megrögzött szokásainkon.

Azoknak viszont, akik rengeteg pénzt és talán még több munkát fektetnek abba, hogy legyen kínálat, meg kell találniuk a számításukat, mert nyilván ez az ára! Tudniuk kell, hogy érdemes a kultúrára áldozni, és még csak az sem kell feltétlenül, hogy generációkat várjunk a megtérülésre. Látható, hogy egy-két év elég volt az első lépésekhez. Van kínálat, tehát van közönség!

Az egyetlen félelmem - az viszont komoly - inkább az, hogy a kínálati oldal nem vállalja-e túl magát? Nem becsülik-e túl a fizetőképes felvevőoldalt? Most azt látjuk, hogy a nemzetközi élvonalra kiéhezett közönség lelkesen vált jegyet képtárba, múzeumba és hangversenyekre. (Gondolta volna valaki nemrég, hogy három-négytagú családjával tízegynéhány ezerért vesz majd jegyet a Szépművészetibe, és a téren hasonló költséget vállalók hosszú sorába kell beállnia?)

De ha kiürül a családi kassza, esetleg lohad a kezdeti kíváncsiság és lelkesedés, a magát költségekbe verő és pénze után futó szervező, rendező, szolgáltató nem kényszerül-e kommercializálódni? Nem kerülnek a túlsúlyba az amolyan \"háromtenoros\" happeningek? Nem próbálnak-e majd \"finom átmenetet színlelve\" crossoverrel, esetleg mulatóssal még több embert csábítani a hangversenytermekbe?

Az aggódalom jogos, pedig most egészen örömteli, szép kilátásaink vannak. Azért lenne kár az egyszer megszerzett pozíciókból engedni, mert egy határt átlépve a visszakapaszkodás sokkal nehezebb.