Giulietta Simionato 100

Furcsa az élet.
Ez a cikk születésnapi köszöntőnek indult, egy szinte páratlanul magas életkort ünnepelni, egy ritka nagyszerű énekesnőét. Nekrológ lett belőle.

Ma lenne száz esztendős az egy hete elhunyt Giulietta Simionato. Majdnem a legutolsó mohikán volt abból a nagy-nagy, tán nem is volt aranykorból. Callas, Stella, Del Monaco, Warren, Corelli, Gobbi és a többiek immár legendába tűnő, örökös partnere volt. Vezényelte őt - mások mellett - Böhm, Karajan, Serafin, Cleva és Toscanini.
Sőt, még Pietro Mascagni is.
Amikor próbára jelentkezett nála, a Parasztbecsület ősz és rigorózus komponistája morogva fogadta: "mezzók nem tudják rendesen elénekelni Santuzzát", de a meghallgatás után csak a vállát vonogatta: "tévedtem", és leszerződtette.

Pedig a pálya nem indult zökkenőmentesen. Édesanyja felismerte leánya képességeit, s bíztatta, hogy énekeljen, hiszen a Madonnának tetsző dolog az, de hamarosan elhunyt. Giulietta azért folytatta, s alig 18 esztendősen már operában léphetett fel. A Rigolettóban debütált, Giovanna szerepében. Az előadás után két nappal elveszítette édesapját is. Magára maradt. "Bármit elértem, csak magamnak köszönhetem", mondta erről az időszakról egy időskori interjújában.

23 évesen megnyerte a firenzei énekversenyt, melynek eredményeként leszerződtette őt a Scala, de még mindig nem volt révben. Milánóban akkoriban még Gianna Pederzini és Cloe Elmo voltak a sztárok, ráadásul már ott volt fiatalként Elena Nicolai és Ebe Stignani is. Giuliettának így a comprimario szerepkör maradt. Majd nagy sokára, már 30 fölött megkapta az első főszerepeket. És onnan már nem volt megállás. Hamarosan a világ minden vezető operaházában megfordult, Bécstől Londonig, New Yorktól Moszkváig énekelhetett.

Számos európai operaházzal szemben Budapestnek szerencséje volt Simionatóval. 1961-ben Amnerist és Ebolit, 62-ben Carment és Azucenát, 64-ben újra A trubadúr cigányasszonyát keltette életre nálunk.

Mintegy 50 szerepet tartott repertoárján, még Bartók Kékszakállújának Juditját is énekelte. Amneris, Eboli, Azucena, Adalgisa és Carmen szerepeiben a mai napig az élbolyban van, alakítását etalonnak tartjuk. Úttörőnek tekinthetjük abban, hogy énekesként (és később tanárként) a természetes éneklésért küzdött. Tényleg, számos felvételén egyetlen pillanatot nem találunk, ahol a természetellenes sötétítést használta volna, mint kortársai oly sokan.

Egy balul sikerült házasság után sokáig magányosan élt. Amikor nagy sokára megtalálta az igazit, inkább szegre akasztotta művészi ambícióit, s visszavonult. 1966-ot írtak akkor. Letelepedett Rómában, és tanítani kezdett. Azon kevesek közé tartozott, akik a csúcson hagyták abba. Persze 56 esztendős volt, s már 38 éve koptatta a színpad deszkáit.

Odahaza páratlanul népszerű volt. Jóval a visszavonulása után, a 80-as évek derekán a Veronai Arénában egy Aida-előadásra gyülekezett a jónép, amikor váratlan tapsorkán söpört végig a publikumon - egy ősz hajú néni igyekezett elfoglalni helyét. Ünnepelni kezdték, és ő boldogan integetett vissza rajongóinak.

Nyitott életet élt, újságíró gyakran kopogtathatott nála, s még késő öregkorában is frissen, lendületesen, élményszerűen tudott mesélni életéről, szerepeiről, partnereiről, szóval, arról a bizonyos aranykorról. Igyekezett csak a szépre emlékezni, de ha valakit igazán megkedvelt, még azokról a szomorú, magányos évekről is hajlandó volt beszélni.
Egy ilyen interjún mondta: "teljesen egyedül voltam, és énekelnem kellett azért, hogy éljek".

Norma, 1955 - Zaccaria, Callas, Simionato, Del Monaco