Fáy Miklós - Gordon Eszter: Kocsis Zoltán (3.)

Lihegve érek be éppen fél tízre a próbaterembe. A zenekar már bent ül, de a vonóskarból csak a csellisták és nagybőgősök vannak jelen. Zoli éppen részleteket olvas föl Berlioz Emlékirataiból. A Gyász és diadal szimfóniát fogják próbálni. Berlioz az 1830-as párizsi forradalom tizedik évfordulójára írta a művet, az áldozatok áthantolását kísérte ez a zene. Jellegzetes alkalmi darab, a könyvben benne van az összeg is, amit a belügyminiszter kifizetett érte: tízezer frank. Zoli ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy Berlioz komolyan gondolta, hiszen elvezényelte hangversenyeken is, bár ekkor is szó esik az Emlékiratokban az anyagi vonzatokról.

És hát maga a zene sem éppen meggyőző. Az első tétel gigászi halottas menet, pedig jó, ha a Berlioz által kívánt hangszerek fele játszik. Zoli furcsa módon nem biztos a dolgában, és ezt azonnal megérzi a zenekar, sokkal kisebb a fegyelem, mint lenni szokott. Aztán vitába keveredik a kürtösökkel, és nincs megnyugtató megoldás: Zoli végül azt mondja, hogy ezt ő így szeretné hallani, ami ellen nem lehet érvekkel szembeszállni. Pedig halványan az az érzésem: lehet, hogy ezúttal a kürtösöknek van igazuk. A nagy ablakon besüt a tavaszi nap, verebek csipognak bele a zenébe, de ez a Berlioz-féle hangtömegben csak ritkán hallható. A fúvósok viszont úgy dolgoznak, mint a teherhordók. Egy óra múlva Zoli elbizonytalanodik: fogalmam sincs, mennyire fárasztó ez nektek. Á, semmiség, felelik, mire Zoli azt mondja, hogy az indiai gyöngybúvár hét és fél percig bírja a víz alatt. Csakhogy a fúvósoknál nem a tüdő fárad, és nem a légszomj miatt nehéz sokáig játszani; az ajkak körüli izmok merülnek ki. Egy óra múltán Zoli szünetet rendel el. Mi lesz ebből? Szerintem botrány - mondja nekem. Szerintem is. Miért kellett pont ezt a darabot eljátszani? Berlioz... - feleli Zoli, mintha ez mindenre magyarázat lenne, és lehet, hogy az is.

Bekísérem őt a szobájába, kérdezem a birminghami tapasztalatokról. A zenekar fantasztikus, ahogy lapról olvasnak, az szinte hihetetlen. A Bartók Brácsaverseny szólistája, Tabea Zimmerman nem játszott mindent, kihagyta azokat az ütemeket, amelyek nem Bartóktól, hanem Serly Tibortól származtak. Eszembe jut valami, és megkérdem Zolit, nem akarja-e esetleg ő is befejezni a darabot, de rögtön hárít. Nem, nem tudná jobban megcsinálni.

A komputerhez hív, hogy megmutassa: elkészült Liszt Ave Mariájának hangszerelésével. Ez is olyan darab, amit rajta kívül alig játszik valaki, pedig remekmű. A hangszerelés minőségéről persze az elektromos hangok alapján nehezen tudok bármit is mondani, bólogatok, mikor azt kérdi, értem-e, mit csinál, és közben félek, hogy rákérdez valamire, és kiderül, hogy szélhámoskodok, de szerencsére nem. Aztán megszólalnak a komputeren a lapharangok, és Zolinak eszébe jut, hogy időközben ellopták a hangszereket, talán a fémgyűjtők. A kár hatmillió forint.

A látszat ellenére Liszt alulértékelt zeneszerző, nyilván mert nem a legjobb művei alapján ítélik meg. Zoli egyszer kapott olyan fölkérést Skandináviából, hogy bármit játszhat, csak Lisztet nem. Pedig még Alfred Brendel is azt mondta, hogy odaadná az egész Chopint egy ütem Lisztért. Eszembe jut egy másik alulértékelt szerző, Kodály, aki életében klasszikussá vált, mostanra meg eltűnik Bartók árnyékában. Zoli bólogat, és mondja, hogy éppen tegnap beszélt Kodályné Péczely Saroltával, mert meghangszerelne Kodály-dalokat is.

A szünet után már a többi vonós is játszik, kellemes meglepetés, hogy Koppándi Jenő megint munkába állt, ő a koncertmester. Újra egy kis felolvasással kezdődik a próba. Berlioz magát dicséri a könyvben, hogy a hangversenytermi előadások egyikén a fiatalok összetörték a székeket. A szimfónia Apoteózis tétele elképesztően hatásos, amikor vége, a zenekar kopog a kottatartókon, és valaki fölkiált: hol egy szék? Csak azt nem értem, hogy a viszonylag kicsi próbateremben hogyan lehet megkülönböztetni a hangokat, minden szól, döng, zeng, bedugul tőle a fülem. Zoli persze nem hagyja annyiban, főleg ritmikai javításokat kér, de három eljátszás után ő sem bírja tovább, belesüketül az ember. Rövid gondolkodás után elengedi tehát a fúvósokat, és vonóskari próba következik Wagnerből. Az istenek alkonya, zárójelenet.

Sóhaj részemről, ez nyilván nem lesz valami lélekemelő elfoglaltság, a lényeg fúvósok nélkül aligha hallható. Zoli oda is adja a Berlioz emlékiratokat, hogy ne unatkozzam, de nem tudok olvasni. Intenzív és érdekes óra kezdődik. Amíg folyik a vonósszólamok tisztítása, az interpretációs kérdések megbeszélése, Zoli azért jókat mond: \"Wagner nagyon büszke volt a hangszerelési tudományára, de én ezt másképpen csináltam volna.\"

És egyszerre nagyon fontos részhez érünk. Zoli azt akarja, hogy a csúcsponton, az opera végén fönt, de szinte elhalóan játsszanak a hegedűk, hiszen így van a Trisztánban is: Izolda egy magas, halk hanggal hal meg. És amíg ezen dolgozik, kitör: \"Egyszer az életben szeretném végre rendesen hallani. Mert hiába hallgatom Boulezt vagy Soltit, egyiknél sem így szól.\"

Fél éve már, hogy megkérdeztem tőle, ha Debussytől a Pelleas és Melisande-ot akarja hallani, melyik lemezt választja. Azt mondta, nincs olyan felvétel, egyik sem tetszik neki. Lehet, hogy ez a karmesterség lényege. Az ember valahogyan hallani akarja a műveket. Igazán hallani, nem elég neki a belső hallás. És nem tudja, mert nincs olyan előadó, nincs olyan lemez. Kénytelen tehát maga venni kezébe a dolgokat.