Fáy Miklós - Gordon Eszter: Kocsis Zoltán (1.)

JÚLIUS 3.

Lilla néni, Zoli anyja - egyébként Máriának hívják, ő sem tudja, hogyan és mikor ragadt rá ez a név - kint lakik Kelenvölgyben. Az udvar elkerített részén kajlafülű kutya, ahogy megállok az autóval, behúzódik a kutyaól mögé, onnét nézeget óvatosan, nem nagy vitéz. Este van, megnyomom a kis ház kapucsengőjét, Lilla néni kérdez, felelek, beenged. A Duna tévé híradója megy a nagy képernyőn, a koloniál szekrények tetején különféle, régi típusú, használaton kívüli híradástechnikai eszközök, kazettás magnók, erősítők. Az egyik szekrény ajtaja kissé roggyant, de egyébként is furcsán átmeneti a ház berendezése, a padlás felé vezető lépcső telipakolva, a pinceajtó mögött, a falon bekeretezett lemezek, Hungaroton-díjak. Van félig berendezetlen szoba, Zolinak félretett lakrész, benne zongora, könyvespolc, valamilyen rejtélyes okból két porszívó, íróasztal, rajta pecsétek, és az összekészített újságok a botrányos főcímekkel. Nem olyan könnyű megszabadulni Soltész Enikőtől.

Lilla néni is ezzel kezdi, hogy fölhívta az a nő telefonon, de biztosan megbánta, mert kapott tőle hideget-meleget, csak azt nem mondta neki, hogy nagyságos asszony. Jó kis beszélgetés lehetett, mert Lilla néni karakán asszony, ha kissé fölemeli rekedt, kicigarettázott hangját, akkor érzi az ember, hogy nem okos dolog rosszban lenni vele. Beszédébe egyébként természetes módon kerülnek bele a szép hasonlatok, összebújtak, mint kánikulában a lovak, mondja egy párra, vagy amikor az özvegységére fordul a szó, azt mondja: magamra maradtam, mint a szedett fa. Aztán megelégeli enyhe félszegségemet, és azt mondja, munkára. Szóval hogy Zoliról lenne szó, a gyerekkoráról, mert az hiányzik nekem.

Neki is. És mondja, amit biztos sokszor mondott már, de nekem új, hogy Zoli első szava az volt, hogy gaga. Várták, hogy mit fog mondani, mama vagy papa, de ő azt ejtette ki először, hogy gaga. Gaga a zongora volt. A házban a harmadikon lakott egy zongoratanárnő, és amíg dolgoztak, Zoli náluk volt napközben, aztán a tanárnő szólt, hogy az ő két lánya nehezen halad, ez gyerek meg a bilin ülve is jobb náluk. Akkor még gyanakodtak, hogy a tanárnő esetleg csak új tanítványt akar fogni. De mások is szóltak, hogy a gyerek muzikális, és valamelyik szomszéd elhívta egy ismerősét, Viski János zeneszerzőt, hogy hallgatná meg, érdemes-e taníttatni a fiút. Viski leütött néhány hangot a zongorán, és azt mondta a gyereknek, improvizáljon. Zoli meg csak játszott, a végén eljutott a Himnuszig, két kézzel játszotta, Viski pedig azt mondta, ezt a gyereket nem érdemes taníttatni, hanem kötelesség. Na, Ottó, szólt akkor Lilla néni a férjéhez, ezután majd még kevesebb kenyeret eszünk. De kerestek zongoratanárt.

Az óvodában is volt nagy ribillió, mert Zoli délután papírra írogatott valamit, kottázott. Az óvónő látta, hogy valami értelmük van a jeleknek, így aztán nem dobta ki a papirost, hanem elzárta fiókjába, és hazament. Zoli viszont kereste az alkotást, és közölte, hogy addig nem megy haza, amíg nem adják oda neki a művét. Lilla nénit azonban nem hatotta meg, hogy micsoda kis Mozartnak adott életet, rávert a gyerek fenekére, aztán bőgve hazavonultak.

A csodagyerek eszembe juttatja Krisztiánt, Zoli fiát. Egy fénykép van róla a kisasztalon, az apja ölében ül, és bőg. Stravinskyt hallgattak, Zoli elzárta a zenét, Krisztián meg sírva fakadt. De, magyarázza Lilla néni, Krisztián ilyen, múltkor azt mondta, hogy menjek, és hallgassam meg vele lemezről a Petruskát. Meghallgattam. Hát, gyerekem, nem tudom, mit vétettem...

A zsenikultusz a jelek szerint unokaszinten sem gyötri Lilla nénit.