Óévbúcsúztató Prágában

A cseh főváros Szilveszterkor is másképp – jobban – működik, mint Budapest. Ott december 31-én munkanapi menetrend szerint közlekedtek a tömegközlekedési járművek, utána a metró éjjel fél kettőig, és az egyébként is remek éjszakai járathálózaton duplájára sűrítették a buszokat.
Prágában amúgy – londoni mintára – tervezik a „dugóadó” bevezetését, ha ugyan már nem történt meg, teljes joggal, az (olcsó) tömegközlekedési hálózat gyors és pontos, az a mondás járja, hogy Prágában minden kapualj elérhető villamossal.

A Vencel téri rockkoncert helyszínét megközelítve motozás van, és ott is durrognak a petárdák, villog a tűzijáték, az Óváros téri tömeg méretét csak Kubelik emigrációból való diadalmas visszatértekor, 1990. június 9-én ott adott koncerten résztvevőkéhez lehet hasonlítani.
Pár éve még itt is divat volt az éttermekben a kötelező helyfoglalás, méregdrága szilveszteri menü, ám ma már kínálati piac van a vendéglátásban, baráti áron ettem az U Moznychban – de erről majd inkább a Haspók rovatban.

Az Állami Operaházban a Denevér.
Gagyi – mondanám első látásra-hallásra. Az obligát pezsgős fogadás, a szünetekben svédasztal, csak lazacból háromféle, de majd ismét a Haspókban, a kissé illuminált orosz turisták az előadás alatt fecsegnek, ki-be mászkálnak poharaikat utántöltendő, egyszóval, kevés az operaházi hangulat.

Az előadás jó közepes, a Ház szólistáival, ők is, a zenekar is kissé fáradtak, nem csoda, „zsinórban” a harmadik este megy a Netopyr, azaz Fledermaus, mert persze németül játsszák, engedtessék meg egyedül a Froscht alakító Anton Nekovar nevét kiírnom – Latabár lehetett ekkora a szerepben. A rendezés a rutinos Martin Otava munkája, Schenk bécsi produkciójára rímel, sok-sok apró ötlettel, aktualizálással, így például Frosch kioktatja a dirigenst.

Apropó, Richard Hein. Az ő vezényléseiről mindig csak jókat tudtam írni, első alkalommal állt a Statny Opera élén Szilveszterkor, kevesen érzik így ma Johann Strauss muzsikáját – persze ha valaki Csehországban születik, az NSZK-ban nő fel és Ausztriában végzi zenei tanulmányait, a Valcerkirály iránti affinitás talán obligát.

A II. felvonástól kezdve aztán már nem éreztem, hogy valami ócska eseményen lennék. Valahogy az egész köré valami megmagyarázhatatlan aura költözött, be-behallatszottak a petárdarobbanások, az operett után az énekesek vagy tucatnyi nyelven kívántak boldog újesztendőt. A zenekar eljátszotta a Tik-tak polkát, majd rázendített a Radetzky marsra, hogy a fele táján leálljon. Óraütések, beköszöntött 2009, több tucat pincér rohant be a nézőtérre, tálcáikon pezsgőspoharak, vadidegenek koccintottak egymással, majd tánc a színpadon.

És ez is Prága: éjjel kettő körül szállásomra érve a homályos folyosón 500 Luxos hatalmas égő fehérlik a padlón: szobám ajtaja mellett a linóleumon ifjú hölgy fekszik oldalt, klasszikus vadászkutya-tartásban, deréktól felül rövid ujjú fehér pólót viselve, attól alul egy pár csíkos zoknit. Alkoholtöltöttsége igen-igen eufemisztikusan fogalmazva is a toxikus szint magasságában járhatott.

Másnap a Národniban Smetana Libuséje. A cseheknek olyan ez az opera, mint nekünk a Bánk bán – a Nemzeti Színház 1881-ben ezzel nyitott, régi tradíció, hogy az Újév első előadása ez a darab.
Amely egyébként minden szempontból problematikus, a cselekmény vérszegény, a zene nem tartozik Smetana igazán invenciózus alkotásai közé, harsány, mondják, wagneres, de akkor rienzis.

Az előadás zeneileg viszont a lehető legjobb, amit el lehet képzelni. Oliver Dohnányi dirigált – hogy szólt az orkeszter! –, csak azt sajnáltam, semmi sanszom nem adódott valamelyik kürtössel az este folyamán a Tigrisben találkozni, merthogy a legendás vendéglátó-ipari egység zárva volt. Az énekesek pedig? Nos, álljon itt pár név, a mai cseh operakultúra színe-java, a címszerepben Urbanová, aztán a többiek, Bárta, Prolat, Vele, Podskalsky, Janál, Kaupová, olyasvalami volt ez, mintha nálunk az Operában egy este lépne fel Tokody, Rost, Lukács, Kiss B., Fokanov, Vizin, Polgár, elnézést azoktól, akiknek a kedvenceit kihagytam.

S Prága a további két napra is tartogat meglepetéseket, ha nem is épp zeneit. A Bohemia Körből néhány kedves barátommal futok össze. Laci január másodikán kinyittatja a Pivni Galeriát, csak a kis magyar társaság számára. A száznyolcvanvalahányfajta sör kipróbálására persze nincs idő, de egy szívemnek nagyon kedves lány számára tudok ajándékul venni a 2008-as Év Söréből egy flaskával – Hrabal portréja az etiketten, persze, hogy a nymburki gyár produktuma (tudják, ahol az író gyermekkorát töltötte, és ahol tábla őrzi emlékét, kívánságának megfelelően térdmagasságban, hogy a kutyák is levizelhessék).

És egy másik élmény, megismerkedés egy, a Felvidékről Prágába települt magyar párral, az asszony neves képzőművész, persze, hogy a társaság Prága egyik kevésbé ismert mini-sörfőzdéjében üldögél, de majd erről is a Haspókban.

Elrohan az idő, indulás haza, Vétek György szavai (Sörmentén: Prága – Hibernia Kiadó) jutnak eszembe: „És azon a hűvös, párás, szürke hajnalon, amikor a város még alszik, beülsz egy autóba, vagy felugrasz egy éppen induló vonatra, szívedbe ősz költözik, és tudod, hogy valami ott maradt belőled.”