Eszek-iszok, dínokdánok (A Zempléni Fesztivál első három napja)

Az olimpia megnyitója állítólag azért kezdődött pontosan 2008 nyolcadik hó nyolcadikán este nyolc óra nyolc perckor, mert a nyolcas egyfajta szerencseszám Kínában.
Hogy a Zempléni Fesztivál miért kezdődött pontosan ugyanebben az időpontban, azt nem tudom, hacsak nem azért, mert konkurálni kívántak az előbbi eseménnyel. Persze az időeltolódás miatt éppen megnézhettük volna a pekingi közvetítést is, de mióta az olimpia inkább üzlet, mint sport, azóta nem igazán vagyok ilyesmire kíváncsi. Ha jól emlékszem, 1992-ben a barcelonai volt az utolsó, amire még odafigyeltem.

Valószínű, hogy bizonyos mértékig a Zempléni Fesztivál is üzlet, ha kulturális projektként nem is túl jövedelmező. Mindenesetre a méretek már túl vannak azon, amit Gémesi Géza kritikus tömegként írt le a Rondinóval kapcsolatban. Rendkívül gazdag a kínálat, és óriásplakátokkal is körbe lehetett pakolni a megyét. Szerencstől Sátoraljaújhelyig fel van lobogózva egész Zemplén, és szinte egymást érik a rendezvények, sőt, különböző helyszíneken sok fut egymással párhuzamosan is. Minden vendéglátóhelyen megtalálható a műsorfüzet, érdemes figyelmesen végiglapozni, mert már ebből is azonnal szembetűnik a fesztivál egyik legfontosabb vonása. Turistacsalogató bóvliparádé helyett itt valóban kulturális eseményeket kínálnak. Nem a médiából ismert, „vidéken még eladható” nevek hakniznak, és nem tesznek engedményeket az úgynevezett közízlésnek.
(Önök szerint nem furcsa összetett szó ez a közízlés? A tagok mintha már eleve oximoront alkotnának, talán ezért is ért alatta mindenki szimpla ízléstelenséget.)

Mondjuk, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon elcsíphető világsztárok sem nagyon fordulnak elő Zemplénben, de aki itt van, azokról tudható, hogy komoly, megbízható színvonalú produkciókra képesek.

Az első három nap lehettem ott, ez alatt a Budafoki Dohnányi Zenekart, az Angelica Leánykart és a Telekom Zenekart volt módom meghallgatni. Nos, igen, pontosan róluk beszéltem az imént – vagy, ahogy a feleségem mondta a műsor átlapozása után: „te, ez akár jó is lehet.”

És lőn!

Pedig nem indult könnyen, a nyitó hangversenyt elsősorban a hangulat segítette át néhány problémán, zavaró körülményen. A számomra korábban ismeretlen Roberto Paternostro karakteres egyéniség, és tudja a legfontosabbat, például azt, hogy miért áll a zenekar élén. A Táncszvitben volt, hogy keresték egymást a zenekarral, és mégis megszólaltak a megszólalnivalók. Az a nebuló jutott eszembe, akinek a leckéje ugyan hiányos, ugyanakkor kiváló szorgalmi feladatot készít. Pontatlanságok akadnak, de bátor az agogika, jók a táncritmusok, értelmes az előadás.

Liszt 2. zongoraversenyében aztán kiegyenlítődtek a szintek. Kevesebb a pontatlanság, de kevesebb az értelmes muzsikálás is. Karmester és zenekar hátralépett kísérővé, hogy átengedjék a terepet a zongoristának, bizonyos Michel Bourdoncle-nak, aki sajnos nem nagyon tudott mit kezdeni a rászakadt szabadsággal. Feltűnő problémák nélkül játszott, de ezzel ki is merítette energiáit.

Szünet után, ahogy elkezdődött Brahms I. szimfóniája, joggal bízhattunk abban, hogy a karmester és a zenekar számára egyformán fontos repertoárdarabban mindannyian megmutathatják igazi képességeiket és az este legjobb, legkomolyabb teljesítményét fogják nyújtani. Hiszem, hogy így is lett volna, ha nem ered el az eső. Ezúttal nem a karmester, hanem a koncertmester intette le a zenekart, még az első tétel közben. Gondolom, az ő feladata az is, hogy óvja a társai, de még inkább hangszereik épségét.

A teljes szimfóniával együtt még jobb koncert lehetett volna, és ha utólag vigasztalódtunk is némi káposztás malacsülttel, valamint finom, környékbeli borokkal, nagyon-nagyon sajnáltuk a félbemaradt estét.

Másnap nagyobb szerencsénk volt. Az eső ugyan kisebb-nagyobb szünetekkel egész nap zuhogott, de ezt egy tokaji pincében kevésbé bántuk. Ráadásul az egyik nagyobb szünet pontosan akkor köszöntött be – egy félórára még a nap is kisütött –, amikor a Központi Tűzoltózenekar térzenélt. Fújták vitézül, nagyon profi a társaság. Még utánuk is sétáltunk, amikor taktusra masírozva elhagyták a Kossuth teret.
Tíz perccel később aztán megint eleredt...

Viszont a szombat esti hangverseny Szerencsen, a Munkás Szent József-templomban, tehát fedett helyen volt – és jóval a várakozások felett sikerült.

A Budafoki Dohnányi Zenekar talán túl nagy Pergolesihez, de Hollerung Gábor úgy meghajtotta őket, hogy végül meglepően csillogó és friss előadást hallottunk. A forszírozott tempóknak persze megvoltak az árnyoldalai, egyes átmenő disszonanciák például nem annyira oldást kívánó feszültségnek, hanem közönséges maszatolásnak tűntek. Nagyon is bele lehetne kötni az egészbe, de most mégis arra gondolok, hogy ezerszer inkább egy ilyen Stabat Mater-előadást, mint a dühítően gyakran előforduló bágyadt-unalmast.

Az Angelica Leánykar ritkán látható-hallható lelkesedéssel énekelt, ráadásul tisztán, amúgy „ezt már szeretem” módon. A feleségem a szünetben megjegyezte, hogy a mély szólamaik nem elég testesek, de szerintem csak kötözködni akart. Először is, nem véletlenül nevezik magukat leánykarnak, nem pedig nőikarnak, másrészt pedig minden magyar kórusban hiányoznak a mély szólamok. Ne a legfiatalabbaktól várjuk, hogy megtörjék a jeget...

És aztán a második félidő, Puccini Messa di Gloriája – sokáig emlegetni fogom.

A lányokhoz csatlakozott a Honvéd Férfikar (lettek mély hangok), aztán bejött még a zenekar másik fele...
A relatíve kicsiny templomban már azt latolgattuk, nem kellene-e a közönségnek kimennie, hogy az előadók beférjenek. Végül, ha cipőkanállal is, de sikerült mindenkit bepréselni. (Jobbra a bőgők már a padok mellett sorakoztak. Ha szemtelenebb vagyok, segíthettem volna nekik pengetni.)

A lenyűgözően erős és közvetlen hangözön mellé Hollerung Gábor elsöprő lendülete társult, ráadásul a neki legjobban megfelelő művet is megtalálták. Gyanítom, hogy a nagyon fiatal Puccini pontosan ilyen elementáris és teátrális előadásra gondolva írta ezt a misét – elvégre hol van az előírva, hogy csak fájósgyomrú szerzetesek dicsérhetik az urat?
Az énekes szólisták is teljesen meggyőzőek voltak, Kálmán Pétert csak azért említem meg külön is, mert nem túl gyakori, ha egy mély tónusú igazi „férfi” hang birtokosa ilyen magas bariton-tartományban is „fényeskedik”.
Ezt a hangversenyt minden kétely nélkül élveztem, tényleg emlékezetes volt.

A sok eső után vasárnapra eléggé lehűlt a levegő, de legalább ismét szikrázóan süt a nap. A klíma tökéletes a kiránduláshoz, de tartunk attól, hogy például a Tengerszem felé még nagy a sár. Bevesszük magunkat a Rákóczi-várba Sárospatakon, és nagyon komolyan végigjárjuk. Szinte észre sem vesszük, hogy az egész napunk eltelt. Ideje keríteni valami szolid vendéglőt, ha koncert előtt még vacsorázni szeretnénk. De hát a vadászat könnyű, a Zemplénben elég büszkék a boraikra, hogy a „körítésnek” is megadják a módját.

A Telekom Zenekar hangversenyén már jóllakottak és kellemesen fáradtak vagyunk. Ez az a hangulat, amikor komoly hibákra se mozdulok, gondolom, más is ilyenkor a legmegbocsátóbb. Nem mintha a Telekom rászorulna. Haydn G-dúr („Üstdob”) szimfóniája nagyon szellemes zene, Kellerék diszkrét finomsággal tolmácsolják, és egészen jól szól a zenekar. Most jobban odafigyelek a várudvar akusztikájára is, és barátságosnak találom. A szabadtéri koncerteket általában kevésbé szeretem, de itt a környező falak nem engedik elbóklászni a hangokat. Csajkovszkij V. szimfóniája is megszólal, ha nem is olyan „átütően”, ahogy azt sokan szeretik. De én most jövök rá, hogy nekem ez az „analitikus”, áttetszőbb előadás talán még jobban is tetszik.

A koncert után – mint mondtam, eléggé hűvös volt – egy kupica melengető mellett lapozzuk végig újra a műsort. Nincs több szabadidőnk, hétfőn kénytelenek vagyunk hazamenni, de legalább még egyszer lássuk, miről is maradunk le. Nos, sok mindenről. A program nagyon gazdag, a táj gyönyörű, a kirándulóhelyeknek és látnivalóknak se szeri, se száma. Nagyon finom ebédeket kaptunk, a helyi borok legendásak – ez a birspálinka pedig egyenesen mesés. Azon gondolkodom, miért mennek nyaralni az emberek drága pénzért olyan helyekre, ahol csak homok van és tengerpart, amikor itt minden, de minden megvan, amit szem, száj – és persze fül – kíván.

(Fotók: Nagy Károly Zsolt)