Errata

Tisztelt Olvasóink!
Az alábbi cikk Dauner Nagy István személyes indíttatású, ám nagyrészt szerkesztői gondolatait tartalmazó írása. A lapra vonatkozó megállapításokat kibővítve, átalakítva, a privát részeket viszont érintetlenül közöljük. Tesszük ezt mindazért, mert szerkesztőségi munkamódszerünkből és az újság egész struktúrájából, szellemiségéből következik, hogy minden egyes írásért, mely napvilágot lát, felelősséget vállalunk. Együtt, mindannyian. Függetlenül attól, ki jegyzi. A következő írás tehát Dauner Nagy István aláírással olvasható, de a Momus szerkesztőségének álláspontját tükrözi.

Hibáztam.
Nyaralás közben, a szokásos háttérinformációk, lexikon, műjegyzék, sőt Internet hiányában fel sem merült bennem, hogy kontrollra volna szükségem, ha egyszer Rachmanyinov három zongoraversenyét úgyszólván kívülről ismerem, a negyedikről pedig nem is hallottam.
Az eset akkor is bántana, ha csak személyes önérzetemről volna szó.
Nem mintha valaha is igényt tartottam volna a zeneirodalom tévedhetetlen ismerőjének címére, és \"kinyerma\" bajnok sem voltam soha, de akkor is. Ha ilyen sok időt áldozok a zenére, ha ennyire a kedvenc hobbimnak élek, akkor már nem esik jól ilyen primitív hibába esni. Ezzel együtt tavaly még beértem volna egy \"bocs\"-csal, akár utólag kiegészítettem volna írásomat, és mindent megbeszéltünk volna mi néhányan, akik már tavaly nyáron is rendszeresen olvastuk - és írtuk - a Momust.

Nemrég talán még egyszer, sokadszor is elmondtam volna, hogy a Café Momus olyan virtuális kávéház, ahol senki nem tart igényt az orákulum szerepre, hiszen nálunk, egy baráti beszélgetésen bárki szóhoz jut. Az asztalunknál megszólaló zenebaráttól nem kérünk jogosítványt, és akkor sem küldjük el, ha nem tud \"ördögien szolmizálni\". Ilyen körben persze szabad tévedni is, hiszen miért is lektoráltatnánk a hozzászólót. Úgyis akad majd a társaságban valaki, aki az adott témában jártasabb, és nem csak felhívja a figyelmünket egy addig ismeretlen, hanyagolt műre, hanem talán kölcsön is adja azt a CD-t. (Hallod, Pigor?)

Szűk egy szezon alatt változott meg minden. Korábbi ismerőseinket nem osztottuk fel a Momust írókra és olvasókra, egymástól tanultunk. Mára viszont annyian felfedezték a Momust, hogy már nem lehet mindenkit bevonni a baráti csevelybe, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt nem is mindenki igényli. A fórumok megteltek korábban ismeretlen nevekkel, míg végül \"Miki\" nekünk szegezte a kérdést: Vállaljuk-e a felelősséget a nálunk megjelent írásokért, és hogyan akarjuk kitölteni a bulvárlapok és a szaklapok között tátongó űrt?

Az új helyzetben már nem az én zenei műveltségem, félműveltségem, teljes tájékozatlanságom a kérdés, hanem újságunk hitele. Ahogy a fórumokban és baráti beszélgetéseken elhangzott, újságunk már inkább szaklap mint kávéházi törzsasztal, viszont hogy valóban az legyen, gyanítottuk, előbb-utóbb át kell szerveznünk munkamódszerünket. A hagyományosan sörözőben tartott \"szerkesztőségi értekezleteken\" már régóta visszatérő téma, hogy miként lépjünk tovább. Érezzük a kényszert, tisztában vagyunk a felelősségünkkel, hiszen kiengedtük már a szellemet a palackból. Szűk helyére visszaparancsolni már nem tudjuk, igaz, nem is akarjuk. Még akkor sem, ha ez a démon - a mesebelivel ellentétben - nem segítőnk, hanem hajcsárunk.

Amit tavaly év végén közvetlen rövidtávú célként kitűztünk magunk elé, az a következő volt: legyen naponta egy főanyag és legalább 2-3 hír a világ zenei életéből. Frissesség, mind a zenei események követése - riportok, interjúk -, mind a Magyarországon megjelenő komolyzenei CD-k terén. Mindez persze már ellentmondott a korábbi, ad hoc munkamódszerünknek, amikor csupán akkor írtunk valamiről, ha éppen volt egy kis időnk. A kitűzött célt többé-kevésbé el is értük, bár időnk most is csak annyi van, amennyit kiszakítunk a privát életünkből és hivatalos munkaidőnkből, de nem akarjuk lejjebb adni a nehezen kiharcolt nívót. Sőt.

Mi az, amit nem tudunk megtenni?

Honoráriumot ezentúl sem tudunk fizetni - sem magunknak, sem a nekünk író, vagy bennünket más formában segítő ismerőseinknek, barátainknak.
Ez önmagában behatárolja lehetőségeinket, ha nem is úgy, ahogy néhányan gondolnák. Tapasztalatból mondom, szívügy ide, vagy oda, a napi kenyérharcban hajlamos az ember az önként vállalt kötelezettségeit hátrasorolni.
A nyomtatásban megjelenő lapokkal szemben az átfutási idő \"nem léte\" a mi előnyünk. Ugyanakkor éppen ez az, ami nálunk megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi a körültekintő és alapos lektorálást. (Idő és munkaerő híján, ez az a feladat, amit csakis ránk jellemző módon utólag, és az olvasók végeznek el. Köszönet érte.) Ezen természetesen változtatni leszünk kénytelenek.

Be akarjuk-e tölteni a komolyzenei sajtóban mutatkozó űrt?

Hogyne akarnánk! Ha már elkezdtük, nyilván nem szeretnénk abbahagyni. Sőt! Igazi szaklappá fogunk válni. A hozzánk hasonló zenebarátok minden jogos igényét a továbbiakban is szeretnénk kielégíteni. (lásd Momus Klub, Bándi-interjú stb.) Ugyanakkor nem kívánunk lemondani olyan sajátosságainkról, melyek legalábbis első pillantásra talán kizárják a szakmai újságírást. Itt elsősorban a könnyedebb hangvételre, a kötelező komolykodásnál talán olvasmányosabb stílusra gondolunk.

Amikor belevágtunk, nem volt előttünk minta, mint ahogy igazából most sincs. Négy év után idén sikerült újságunkat formailag megújítani, igazából életre kelteni.
Az előttünk álló szezonban (a technikai problémák megoldása és a szolgáltatások bővítése mellett) csak a tartalmi színvonal emelése lehet célunk. Az Önök segítségével az is sikerülni fog.

Dauner Nagy István