Elliott Carter századik születésnapja ürügyén...

© 2000 Meredith Heuer

Különös nap a világ zenei életében a mai – az egyik legismertebb élő zeneszerző, Elliott Carter ünnepli századik születésnapját. Ritka, kivételes esemény, hirtelenjében az egész zenetörténetből egyetlen másik mester, Takács Jenő (1902–2005) burgenlandi magyar zeneszerző jut csak eszembe, aki megérte ezt a szép kort.

A 100. év elérése magában is említésre méltó lenne, de még nagyszerűbb, hogy Carter remek fizikai kondícióban és szellemi frissességgel ünnepelheti a napot. Alkotókedve töretlen, az interneten található információk szerint idén, 2008-ban is már négy új művet komponált.

Bár Carter nem tartozik a Magyarországon gyakran játszott szerzők közé, éppen itt a Momuson az elmúlt négy hónapban két írás is megjelent műveiről, s ezekhez – éppen alkotásai szórványos megjelenése miatt – néhány, pillanatok alatt bárki által kikereshető életrajzi adaton túlmenően nehéz lenne sok érdemi információt hozzátenni.

Ehelyett szeretném felhasználni az alkalmat egy kis – a történészek által mindig rosszallással kísért – „mi lett volna, ha” merengésre. Azt hiszem, kevés zenebarát van, akinek még nem jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha egy-egy kivételes alkotóelme nem hal meg oly fiatalon? Milyen zenéket írt volna? Csupán néhány további remekművel gazdagodott volna a zeneirodalom kincsestára, vagy hosszabb életük változtatott volna a zene egészének fejlődési vonalán? Mi lett volna, ha olyan kétségkívül elképesztő tehetségű szerzők, mint Giovanni Battista Pergolesi (1710–1736), Julius Reubke (1834–1858), Hans Rott (1858–1884), Lili Boulanger (1893–1918), vagy Gideon Klein (1919–1945) nem húszas éveikben távoznak az élők világából? Némelyikük gyakorlatilag egyetlen művel vált „időtálló” szerzővé, mások egész sor nagyszerű kompozícióval vívták ki helyüket a nagy zeneszerzők sorában.

A fentiek csak a legextrémebb példák, hiszen – csupán a legnagyobb óriásokat említve – Schubert is alig lépte át a harmincat, Mozart is negyedik évtizedének derekán halt meg. S bizony, mai léptékkel Beethovent a maga 57 évével is inkább a korán elhunytak közé sorolnánk. Ugye, mindannyian eljátszadoztunk már a gondolattal, hogy ha Mozart még 40-50 évig él, vajon ugyanezen az úton halad tovább, vagy megérinti a bontakozó romantika szele, s komponál néhány alapvetően más hangulatú szimfóniát? Netán – megrettenve a (zene)világ változásától – ijedten félreáll? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés...

Néhányan – akik szeretnek a világ feltétlenül értelmes elrendezettségében hinni – azt is fel szokták vetni, hogy például Mozart, vagy Schubert azért nem élt tovább, mert munkássága teljessé vált, ily rövid idő alatt kiírta magából mindazt, amit adományként kapott. Azt hiszem, ez az érvelés, bár elsőre látványos lehet, aligha állja meg a helyét. Ha Beethoven meghal, mondjuk az V. szimfónia után, milyen szépen lehetne ugyanígy érvelni, s ugyan ki szólalna meg, hogy „ugyan kérem, még benne maradt például öt csodálatos vonósnégyes...”. Ha Verdi élete véget ér az Aidával, milyen könnyen ki lehetne mondani, hogy felért a csúcsra, elért mindent. Ki mondaná, hogy még egy nagy tragikus opera, egy zseniális vígopera (!), egy csodálatos Requiem és a Négy egyházi ének szállt vele a sírba? Úgy tűnik, a halál bármely korban éri a még aktív zeneszerzőt, szükségképpen remekművek sorától fosztja meg az utókort. Jusson eszünkbe a 63 éves Bartók Béla fájdalmas mondata: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel kell elmennem”.

A kérdés azért különösen érdekes, mert miközben a természettudományban jellemzően húsz-harminc éves fiatalok állnak elő a legragyogóbb új felfedezésekkel (természetesen ott is vannak kivételek), addig a művészetekben általában a szerzők folyamatos fejlődése, az életkor előrehaladásával egyre elmélyültebb alkotások megjelenése a tipikus. Mennyivel jobbak a késői Haydn- és Mozart-szimfóniák (ha ugyan Mozart esetében jogos a „késői” szó), mint a korai zsengék! Milyen tiszta, egyenes fejlődés látható Verdi alkotói pályájában! Kivételek itt is akadnak, talán triviális példaként elég Mascagnit említeni, aki hosszú élete során meg sem tudta közelíteni ifjúkori telitalálatát.

Van egy-két komponista (C. Franck, Janáček), aki idősebb korában egy váratlanul felbukkanó szerelem hatására alkotta késői nagy (alkalmasint a korábbiaknál izgalmasabb) műveit. A legérdekesebb azonban talán azon szerzők sora, akiknek viszonylag hosszú élet adatott, de valami miatt korábban abbahagyták a komponálást. Rossini a leggyakrabban idézett példa, aki 38 éves kora után nem írt több operát. Igaz, néhány később keletkezett egyházzenei darabja közül legalább a Stabat Mater és a Petite Messe Solenelle igazi remekmű. Kodály Zoltán alkotói aktivitásában is óriási visszaesés következett be úgy 1940 táján, s hogy zeneszerzői tevékenysége esett-e áldozatul zenepedagógiai munkásságának, vagy inkább a számára már idegen, új zenei tendenciák megjelenésétől érezte magát kívülállónak a kortársak között – ennek megítélése nem a jelen kis írás feladata.

Fájdalmasabb azoknak a szerzőknek a sorsa, akik utolsó éveikben valamely súlyos betegség miatt kényszerültek az aktív alkotás feladására. Schumann utolsó két évét elmegyógyintézetben töltötte, de elborult elmével halt meg Donizetti is. A súlyos alkoholizmus Muszorgszkijt nem akadályozta az alkotásban, Sibelius esetében viszont alighanem fő tényezője volt élete utolsó harminc (!) évében az alkotó tevékenység elapadásában.

A „történelmi” példák után vessünk egy pillantást Carter egy-két nagynevű, kiváló zeneszerző kortársára. Személyes barátja, Pierre Boulez 84. évében jár, zenei életet szervez, vezényel, komponál. Magam részéről sokkal szívesebben hallgatom újabb műveit, mint a korábbiakat. A méltán világhírű lengyel szerző, Krzystof Penderecki 76 éves, változatlan intenzitással alkot. A 77 éves Sofia Gubajdulina most kápráztatta el legújabb művével (In tempus praesens) a Momus recenzensét – és az egész világot.

Mindent összevetve talán elmondhatjuk, hogy ha számos kivétel akad is, összességében igaz, hogy zeneszerzőknél a remekművek alkotásának a valószínűsége mégiscsak nő az idő előrehaladtával. Elliott Carter szerencsés ember. Hosszú időt kapott a sorstól, hogy képességeit kibontakoztassa. Adja Isten, hogy még sokáig tehesse!