Elhunyt Polgár László

Valahogy olyan megdöbbentően valószínűtlen az egész.

Csapongnak az emlékek. Polgár Lászlót először a Lammermoori Luciában láttam, Raimondo méltóságteljesen szelíd alakját formálta meg. Valahogy ez a méltóságteljes szelídség a teljes pályára rányomta a bélyegét. Memóriámban sorakoznak a kis-, közép- és főszerepek egymás után: Sarastro, V. Károly, Gvárdián, Sparafucile, Don Basilio, Colline, Fiesco.

Az első igazi kiugrás a Don Giovanni Leporellója volt, Ljubimov híres-hírhedt budapesti rendezésében. Egyedül alakította a csapodár lovag szolgáját. (Kollégája visszaadta a szerepet, így Polgár egyedül maradt.) Szerep és egyéniség nagy találkozása volt, hiszen a szólam a könnyed intellektus zenei megformálása. Ahogy a nyitányra észrevétlenül beült a zenekarba, s a többiekkel együtt húzta a vonóját, hogy majd a nyitány utáni második ütemben felpattanjon...

De az első kiugrást nyomban követte a második. A szólam a basszusok egyik alfája és ómegája: Gurnemanz a Parsifalból. Szinte természetes volt, hogy az Operaház nem benne gondolkodott eredetileg, de éppily természetes, hogy Polgár ezt a nem neki "kinéző" szerepet rendkívüli intelligenciával, bölcs humánummal megtöltve formálta meg. Olyannyira, hogy egy évtizedig nem is énekelte más az Operaház színpadán. Innentől kezdve Polgár bármit elvállalhatott.

Van egy emlékem ebből az időszakból, a Nemzeti Galériában énekelte Rados Ferenc nemes társaságában Schubert dalciklusát, A téli utazást. A rá jellemző takarékos, de puha és meleg hangadással, bölcs rezignációval.

Valahogy mintha mindig egy kicsit a Winterreisét énekelte volna, bármi is volt a feladat. Ez először akkor jutott eszembe, amikor Verdi operájában, a Don Carlosban először elénekelte II. Fülöp szólamát. Hogy a spanyol uralkodó éppoly szomorú, elhagyott, azaz magányos, mint Schubert titokzatos vándorlegénye.

Ekkortájt Polgár László számára az ember alakítása maradt meg szerepei közül legfőbb feladatnak. Már nem szerepekben, sőt nem is zeneszerzőkben gondolkodott: személyekben. Az ő Ozminja (párnákkal kitömött, mókásnak szánt jelmeze ellenére) nem humoros, nem nevetséges volt, hanem sajnálatraméltó és szeretni valóan magányos. Talán épp ezért lehetett nagy szerepe a Kékszakállú herceg.

A rendszerváltás meghozta számára a legfőbb szakmai elismerést (a Kossuth-díjat), de valamit elvett tőle. A békességet. És 1991-ben, elbizonytalanodása idején épp felhívta a zürichi opera új intendánsa, Alexander Pereira, nem lenne-e kedve Svájcban folytatni. Polgár László elhagyta az Operaházat, csak néha egy-egy estére tért vissza. 1991-től a Zürichi Opera tagja lett. Itthoni vendégszerepléseiből emlékszem a szokott színvonalon megoldott Gurnemanzára, egy fáradt Roccóra, koncertszerű Kékszakállúkra, egy grandiózus és egy másik, egy sápadt II. Fülöpre, alig néhány nap elteltével.

Mindig könnyen és szépen beszélt a szakmájáról, s amikor tudott, igyekezett figyelemmel kísérni az itthoni eseményeket. Az első Mozart-maratonon a közelemben ülve mosolyogta-kacagta végig a Don Giovannit, láthatóan belülről énekelve kedvenc szólamait.

Utoljára bő két esztendeje Tokody Ilona jubileumi fellépésén hallottam. Örömmel konstatáltam, hogy bár hangja némileg megszálkásodott, de kifejezőereje nem csökkent. Megint olyan méltóságteljesen szelíd volt, mint a kezdetek kezdetén. Az előadás előtti köszöntésen mondott néhány kedves szót is az ünnepeltről. Amolyan "polgárosan" és kedvesen, bölcsen és rezignáltan. Mint Schubert vándorlegénye.