Elhunyt Fodor Géza
A nyár elején hallgattam utoljára előadását. Talán sosem voltunk többen ezen a belvárosi előadássorozaton, mint akkor. Régi, megunhatatlan kedvencéről, Mozartról értekezett hosszan, elmélyülten, gyűrött ingében és kopott-szürke kardigánjában, a tőle megszokott műgonddal. Vetített, idézett, felolvasott és elgondolkodtatott: olyan vidékekre vezetett, melyekre korábban nem is vágyhattunk. De nemcsak akkor csillogott a tekintete, ha Mozartról beszélt, ugyanazt a fényt láttam benne, ha Verdiről, Rossiniról, vagy épp Monteverdiről mesélt.
S persze, ha kedvenc énekeseiről, színészeiről, kedves műveiről szólhatott. Fodor Tanár úr tudott, sőt szeretett lelkesedni, még ha ez nem is mindig látszott meg rajta, a halk szó és a szerény megjelenés mögött. Szerette, ha valami sikerül, ha a hosszas munka beérik és aratható. Ha valami kész és megmarad. A jól végzett munkát dicsérte és elismerte.
Tegnap ment el. Hatvanöt éves volt. Hiánya olyan égető marad a magyar színházi és zenei életben, melyet bizonyosan sohasem fogunk tudni pótolni. Hogy valójában mit is veszítettünk, igazán csak akkor érezzük majd, mikor hiába keressük az Operaház idei premierjeiről írott beszámolóit.
Oktatott, a szó számos értelmében: diákjait az ELTE docenseként a Bölcsészkaron, s akkor is, mikor operakritikáit kézbe kaptuk. Megfellebbezhetetlen tekintély volt, irigylésre méltó, nyílegyenes szakmai pályafutással. Dolgozott az Operaház, később a Nemzeti, majd a Katona József Színház dramaturgjaként, s ezenközben tanára maradt az Esztétika Tanszéknek, tagja volt a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának, s szüntelenül publikált a Muzsikában, valamint az ÉS-ben is. Sokadmagammal az ő egyetemi kurzusain és operakritikáin keresztül tanultam, mit is jelent az opera műfaja, mit a színház, s mi az, hogy dramaturgia. Hogy mi a színpad, s mi ehhez képest a világ maga, hogy mi a muzsika, az opera veleje és motorja. Hogy hogyan hallgassunk operát, s hogyan olvassuk és nézzünk drámát, utóvégre tőle tanultuk.
A Balassa-operákhoz írt librettóival (Az ajtón kívül, Karl és Anna) a magyar daljáték történetébe is beírta a nevét, tanulmányaival, kivált a hetvenes években megjelent A Mozart-opera világképe cíművel aratott osztatlan elismerést a szakmában. A filozófiai tudományok kandidátusaként olyan átfogó képet tudott adni műről, szerzőről, korszakról, ideológiáról, amire csak kevesen képesek. Írásai egy egységes, intakt kultúra- és művészetszemléletet tükröztek, melyben nem juthatott hely a silánynak, olcsónak, bulvárnak, de még a középszerűnek sem. Mind gondolkodás-, mind írásmódjában megmaradt igazi européer kultúrembernek, aki az évtizedek tapasztalatával és bölcsességével fürkészi a jelen kétes kísérleteit; méltatja az értékest, ostorozza a silányt.
Operakritikáiban, lett légyen az akár hanglemezről vagy DVD-ről írott hosszas recenzió vagy rövidebb tárca, mindig képes volt kellő eréllyel érvényesíteni azt a magas szintű minőségi elvárást és művészet-szemléletet, melyet egyedülálló műveltsége és tájékozottsága, szakírói következetessége megkövetelt. Tavalyelőtt kapott Széchenyi-díja arra intette az egész szakmát, hogy az út, amin jár, követendő, előre vezet.
