Elgar 150

Az angol, aki dombra ment fel, és hegyről jött le. Így szólt egy film címe, emlékszem. Igaznak találom ezt Elgarra, arra a zeneszerzőre, aki majd\' egymaga teremtette meg az angol utóromantika muzsikáját. Azt a muzsikát, melyről némi túlzással mondják: jószerivel a Hebridák-nyitányból nőtt ki. De akárhogyan is volt, Elgar hegyet épített a dombból, egymaga.

De ki volt ez a fickó, aki éppen másfél évszázada látta meg Broadheath (Worcestershire) városka felhők kendőzte sápadt napvilágát? Elgart egyik oldalról őszinte híveinek lelkes csodálata, másik oldalról heves bírálóinak, harcos ellenfeleinek lekicsinylő megjegyzései övezték a maga korában. De látni a Promenád-koncertek záróestjén a seregnyi angolt, walesit és skótot, amint a teli torokból, zászlólengetve zengi a Land of hope and glory-t, töprengésre sarkall.

Pedig hosszú utat járt be a hivatásos \"zenecsináló\" mesterségig Edward Elgar, a bátortalan londoni tanulmányutaktól a Worcester Glee Clubon át egy elmegyógyintézet zenekaráig, majd az Abbey Roadig. Mindezt az angol operett (Gilbert & Sullivan) virágzásának, illetve a hagyományos angol \"könnyűzene\", az ún. British light music terjedésének idején. Bizony a brit közönség ízlését meglehetősen nehéz volt a magas zeneművészet irányában formálni a viktoriánus birodalomban, ez a fajta vásári, a klasszikus formákra ügyet sem vető, leginkább a puszta (nép)szórakoztatást szem előtt tartó zenekari tradíció hosszan tartotta magát akkoriban. Erre a pergő, fesztelen, máshol könnyfakasztóan szentimentális operettkultúrára épít nemegyszer maga Elgar is (Salut d\'amour, Chanson de matin, Chanson de nuit, Carissima, Douce Pensée), miközben az angol szimfonizmus német iskolát folytató hagyományát alakítja, sőt alkotja meg. Természetesen a zengzetes Enigma-variációk, a két nagyszabású, brahmsi ihletettségű szimfónia és a remekbe formált szimfonikus költemények adják az életmű gerincét, a szellemes Falstaff, a merengő In the South, a sziporkázó Cockaigne- és Froissart-nyitány, valamint a két klasszikus versenymű, a Hegedűkoncert és a Gordonkaverseny. No meg a nagy oratóriumok, a The Music Makers, a Gerontius álma, vagy a Tengeri képek dalciklus, s nem utolsósorban néhány jó kézzel írott kamara- és kórusmű. Tekintélyes méretű, ám igen hullámzó színvonalú életmű maradt utána.

Mondhatnánk: Elgar köpönyegéből bújtak ki valamennyien a huszadik század jelentős brit komponistái, akik elenyésző kivétellel (mint Benjamin Britten) jószerivel csak a szigetországban maradtak töretlenül népszerűek, a kontinensen kevésbé. Merthogy Sir Edward Elgar az egyetlen kvázi-tizenkilencedik századi angol zeneszerző, aki szilárd helyet biztosított magának a szűkebb európai zeneirodalmi kánonban. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy mindahány, időben őt követő brit muzsikus Elgarhoz képest határozta meg önmagát. Kritika nélkül követték, vagy éppen távolodni igyekeztek tőle, de mindenképpen Elgarhoz mérték magukat. Ő volt a szakma szigetországi atyamestere, megkerülni lehetetlen volt. Hiszen, gondoljunk bármit az angol zenéről, legyünk bármennyire is megengedők, e viktoriánus - majd edwardiánus - birodalom minden erőfeszítése ellenére sem volt képes valamirevaló zeneszerzőt kitermelni Elgaron kívül. Nem így később: a huszadik század második negyedében már hemzsegnek az említésre érdemes angol komponisták, Arnold Bax, Ralph Vaughan Williams, Frank Bridge, Arthur Bliss, William Walton, s persze Benjamin Britten nevei fémjelzik a múlt századi brit zeneéletet. (Talán épp az utóbbi volt az első, akire már nem úgy hatott az elgari hagyaték, ahogyan elődeire.) De addig - bevallva-elhallgatva - Elgar maradt az origó, a centrum, a viszonyítási pont.

Ma már persze mifelénk is ismerősen csengő nevek ezek, többségük, akárcsak Elgar, egy valamikori világbirodalom korhadó romjain igyekezett kiszolgálni az operettkultúrán nevelkedett közízlést, vagy éppen új életet lehelni egy ókonzervatív, fásult és közönyös társadalomba és beszűkült, áporodott levegőt árasztó nyárspolgári ízlésbe - melynek nemritkán maguk is aktív tagjai voltak, mint joviális, golfozgató, rókavadász, pocakos vidéki lordok. Tudjuk, a méretes bajusszal és álmatag tekintettel közlekedő Elgar mennyire szenvedett ettől: a híres brit unalomtól. Mert az oroszok után az angolok tudnak csak művészien unatkozni. Ezért, ha Elgar zenéjét olykor eseménytelennek, egyhangúnak érezzük is, jusson eszükbe, ez nála az esztétikum forrása. S ha a pátoszt sokalljuk (By Freedom gained, by Truth maintained, / Thine Empire shall be strong), akkor se legyünk túl szigorúak.