Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Elégséges? (Avagy mi a vicces az énekoktatásban?)

2008-01-30 07:41:00 - dni -

\"Elégséges? Jó nevű budai gimnázium, de persze csak a példa kedvéért. Lehetne Zagyvavégvár, vagy Tarjándödöle bármelyik középiskolája, hiszen máshol is mostanában volt félévi osztályozó értekezlet, a sok bornírt és időrabló gyűlés között talán az egyetlen, aminek kétségkívül értelme, haszna is van.

Igaz, hogy kicsit későn (post operationem, azaz már a proszektúrán), de végre kiderül, hogy Lajoskával más sem boldogul, Gizi nem az, aminek látszik, viszont Dávidka mindezen kívül még diszlexiás, diszgráfiás, és diszkalkuliás is - szót sem érdemel, ha nálunk csupán disztonál ...

Béla pedig mindenből kettes. De nagyon kettes! Épphogy egyes fölé. Az osztályfőnök fejcsóválva összesít, statisztikát számol, és a plénum előtt, csak nyomatékul teszi hozzá: \"még énekből is kettes!\".

A tanárok szelíd kuncogását pedig azonnal felváltja a felszabadult röhögés!

Az általános derültségbe sajnos nem nagyon tudok beszállni, mert szinte azonnal nyakon öntenek - és leforráznak - a gondolatok. Nyilvánvaló, hogy mi a komikus egy ennyire rossz teljesítményben.

Nem a fenékbe rúgott bohócon kárörvendő közönség hahotázik, nem a burleszk-balesetet neveti a plénum.

Egyedül az lehet ellenállhatatlanul mulatságos, hogy Béluska szegény olyan hülye, hogy még énekelni sem tud, sőt, még zenét hallgatni sem. Vagy valami ilyesmit - ki a fene emlékszik arra, hogy énekórán mit kellett csinálni annakidején? Pihenő volt két komoly tárgy között, miért figyeltünk volna oda? Persze mindenki hallott valami rizsát a lelket gazdagító népdalos izékről, meg hogy legyen a szolmizálás mindenkié...

Az ének, mint tárgy, semmilyen teljesítményt nem követel. Úgy él a kollektív emlékezetben, mint amit csingilingi gyerekhanggal, kislánycopffal, barna bociszemekkel, avagy jólfésült-kisfiús mosollyal már bőven ötösre lehet abszolválni.

De arra senki nem emlékszik, hogy ott bármi olyasmit mondtak volna, aminek ma hasznát vehetnénk. És lám, anélkül is komoly tanárok lettünk, vagy mi. Egyetemet végeztünk, igazi univerzitást - akármit is jelentsen az...

A magyaróra nyilván egészen más, mert az viszont tényleg fontos. Akármilyen humán szakra felvételizik majd az a büdös kölök, magyarból kell felvételiznie, de ha mérnök lesz, vagy vasutas, akkor is ismernie kell a Szigeti veszedelmet, meg a Légy jó mindhaláligot, mert azok hozzátartoznak az általános műveltséghez. Ezért van az, hogy a magyartanár a legműveltebb, mert ezeket ő ismeri a legjobban. (Noch dazu, ő még Balassit is ismeri.)

Vagy talán inkább az az igazi műveltség, ha valaki folyásirányban fel tudja sorolni a Jenyiszej mellékfolyóit, és vaktérképen is hazatalál?
Vagy ha tudja, meddig tartott a spanyol örökösödési háború?

De van-e egyáltalán igény, koncepció és tanár arra, hogy egy gyereknek az elődök minden tudományát, eredményét és alkotását, mint a civilizáció és a kultúra egységét tudjuk felmutatni?
Célja-e az iskolának, hogy a diák biztonságérzettel el tudja magát helyezni emberiségünk teljességében, hogy megtalálja saját tehetsége és ereje szerint azt a helyet, ahol a legtöbbet képes hozzátenni? Hogy ne kövesse el elődeink minden hibáját, ne kelljen mindig újra feltalálnia alapvető dolgokat, és ne csak dolgozni tudjon, hanem azt élvezettel és sikerrel tegye?

Ha ehhez valóban kell az általános műveltség (és a gimnáziumnak az a feladata, hogy ennek megszerzését biztosítsa), nem kellene valakinek végre, most már emelt hangon is tiltakoznia amiatt, hogy a humán \"szakterület\" képviselői még a triviumon belül is csak alig-alig tájékozottak, a quadriviumot pedig - abban teljesen műveletlenek lévén - vagy szabotálják, vagy megpróbálják lényegtelen, időrabló marhaságnak beállítani?

Gyakran elhangzik: \"nekem nincs érzékem a számokhoz\", de még gyakrabban mondják: \"botfülem van a zenéhez\".

Rákenjünk egy lényegtelen fogyatékosságra, és ezzel le van tudva, hiszen a génjeiről senki sem tehet. Így aztán saját magunktól kapjuk a felmentést az igénytelenségre, a műveletlenségre és a szakbarbár ostobaságra.

Nagyon kemény szavak, és én is csak azért merem leírni, mert mi, ének- és zenetanárok sem vagyunk különbek, sőt, saját szűk látókörünk miatt évtizedek óta leplezzük magunk előtt, hogy mi még önnön szakmánkban sem voltunk képesek elfogadható szinten teljesíteni!

Hallom a nagynevű egyetemi tanárokat sírni, hogy ez a mai világ milyen érzéketlen, és a közvetlen kulturális vonatkozású tárgyak óraszámai egyre csak csökkennek és csökkennek. Csak arról nem esik szó, hogy a mára döntési helyzetbe került felsővezetőket tipikusan még a korábbi idők - akár a hetente több énekórát tartalmazó - tanterveinek és képzéseinek köszönhetjük. A mi bűnünk, ha mostanság még az is előfordulhat, hogy egy minden zenei műveltséget nélkülöző ember pirulás nélkül merészel kulturális miniszter lenni!
És igen, arról is mi tehetünk, hogy a tanárokban, értelmiségiekben, gondolkodó emberekben milyen kép alakult ki az énekről, mint tantárgyról, és mi a véleményük általában a zenéről.

Ha Béla diákunk semmibe nem hajlandó munkát fektetni, ha sajnálja rá a fáradságot, ha éppen csak annyit teljesít, hogy ne bukjon meg, akkor simán kap egy kettest. Ez ma - mekkora eufemizmus! - az elégséges.

De vajon milyen érdemjegyre számíthatnánk mi, akik elemi műveltség hiányában, az összefüggéseket nem látva, beérjük azzal, hogy kizárólag saját tantárgyunk tényanyagát felsoroljuk és visszakérdezzük?

Szégyen...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.