Egy korszak vége (Kremer, Lockenhaus)
1981-ben egy zseniális hegedűművész, Gidon Kremer, és egy zenebarát plébános, Monsignore Josef Herowitsch létrehozott egy kamarazenei találkozót a magyar határtól alig pár kilométerre fekvő Lockenhausban (történelmi magyar nevén: Lékán). Eleinte főként a zenészek és barátaik – amolyan családias hangulatban, leginkább saját gyönyörűségükre – ültek össze muzsikálni az impozáns vár csodálatos nagytermében és a barokk művészet remekének egyáltalán nem nevezhető Szt. Miklós-templomban.
A tíznapos rendezvénysorozat néhány év alatt a világ egyik leghíresebb kamarazenei fesztiváljává vált, aminek okát azonnal megértjük, ha csak találomra kiválasztunk néhány nevet az itt megfordult művészek hosszú sorából: Martha Argerich és Alfred Brendel, Schiff András és Khatia Buniatishvili, Renaud Capuçon és Kelemen Barnabás, Yuri Bashmet és Kim Kashkashian, Perényi Miklós és Sol Gabetta, a Hagen Quartet és a Hugo Wolf Quartet, Dietrich Fischer-Dieskau és Angelika Kirschlager, a Camerata Academica Salzburg és a Chamber Orchestra of Europe, Nikolaus Harnoncourt és Simon Rattle, Kurtág György és Sofia Gubaidulina…
Bár az elmúlt években sok szép koncertet hallottunk Lockenhausban, idén – egyéb elfoglaltságaim miatt – nem tudtunk többnapos látogatást betervezni. Arra gondoltunk, talán a fesztivál második hetében sikerül majd egy-két napra kiruccannunk. De sajnos beköszöntött a kánikula, amit mindig utálok, ráadásul a vár szellőzőablakokkal alig rendelkező nagytermében a hőség különösen elviselhetetlenné tudja tenni a legszebb zengzeteket is. Aztán szerencsére a péntek esti-éjszakai vihar hozott némi lehűlést. Szombat reggel gyors elhatározás, aztán – hála az internetnek – kiderül, hogy az utolsó két koncertre akad még egy-két jegy, bankkártyás vásárlás, nyomtatás, és a hamar akadt egy kőszegi panzió is, ahol szeretettel várnak egy éjszakára.
Aznap este (2011. július 16., szombat) a várban csodálatosan indul a koncert: Kremer és Maisenberg Schubertet játszik! Azután a helyszínen megjelent Victoria Poleva ukrán zeneszerzőnő 2000-ben komponált Simurgh-kvintettje, az Arriga Vonósnégyes és Lukas Geniušas előadásában. A vonósnégyes-tenger nyugodt, békés akkordjai felett szinte buborékolnak a zongora egyszerű hangjai. Mindenkitől elnézést kérek az ál-költői képzavarokért, talán lesz Olvasó, akinek többet segít, ha elmondom, hogy engem a nagyon szép kvintett leginkább a Pink Floyd meditatív zenéire emlékeztetett.
Alena Karmanova (szoprán) hihetetlenül természetesen, elbűvölően egyszerűen énekelte Muszorgszkij Gyerekszoba ciklusát, s szünet után ő adta elő Desyatnikov (helyes magyar átiratban alighanem Gyeszjatnyikov) Gidon Kremer szövegére (!) írt, Levél apámnak című dalát.
A hangverseny szünet utáni részében a műsor-összeállítás nem volt igazán meggyőző. Csupa rövid, de egymáshoz sem stílusában, sem hangulatában nem kapcsolódó darabot hallottunk. Mégis meg kell említeni Kancheli hegedűre és vibrafonra írt két darabjának tipikus kanchelis szépségét, és Lukas Geniušas virtuóz zongorajátékát: előbb Hindemith – Scott Joplin ragtime-jaira emlékeztető, de annyira azért nem szellemes – Tanz der Holzpuppen című rövid darabját, majd Stravinsky Cirkusz-polkáját remekelte.
Az estet igazából egy (száj)harmonika-művész, Gianluca Littera tette emlékezetessé. Az olasz zenész nevével először egy lemezen találkoztam, amelyen Villa-Lobos harmonikaversenyét játssza. Kivételes hangszertudása és muzikalitása a felvételen is érzékelhető, de amit itt a koncerten nyújtott, az ámulatba ejtő volt! Hármasban, Andrei Pushkarev (vibrafon) és Danielis Rubinas (nagybőgő) társaságában, játszották el Churchill Hófehérke-filmzenéjéből a legismertebb slágert: Someday my prince will come és Gershwintől a The Man I love című dalt (jó dzsessz-zenészekhez méltóan sokkal inkább improvizáltak az adott témákra). Hangszeres játékát aligha jellemezhetem jobban, mint feleségem megjegyzésével: „Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy ez a sokféle hang egyetlen szájharmonikából jött elő.”
Vasárnap (július 17.) délelőtt a templomban előbb a litván zongoraművész és zeneszerző, Andrius Zlabys (sz. 1977) 2011 júniusában komponált, Passacaglia című darabjának ősbemutatóját élvezhettük Gidon Kremer és a szerző előadásában, majd egy korai Britten-darab (Young Apollo) következett, ismét Zlabys szólójával. A kíséretet a Kremerata Baltica játszotta. Többször leírtam már a Café Momusban, hogy számomra a Kremerata Baltica tömör, sokszor nagyzenekart idéző megszólalása a legszebb vonószenekari hangzás. Most is így történt, már az első hangoknál Des Grieux lovag híres frázisa jutott eszembe: „…elbűvölsz újra…”. Gidon Kremer és Andrei Pushkarev csatlakozott a Kremerata zenészeihez Ysaÿe A gyermek álma című, könnyen feledhető, de dicséretesen rövid darabjának Pushkarev által hegedűre, vibrafonra és mélyvonósokra készített átiratának előadásához.
Az idei Lockenhaus Fesztivál „hivatalos” részét Enescu Octettjének, a Kremerata Baltica számára Desyatnikov által készített átirata zárta. Sajnos nem ismerem az eredeti oktettet, nem tudom, miként hangzik a szerző által megálmodott verzió, de most a Kremerata csodálatos előadásában negyvenpercnyi tömör gyönyörűség volt hallgatni (talán mondanom sem kell, az elsőhegedűs pultjánál maga Kremer)! Ezért az egyetlen zenéért megérte útra kelni.
Azt írtam, hogy a „hivatalos” rész. A fesztivál második hetében ugyanis Kremer bejelentette, hogy nem vállalja tovább a művészeti vezetés terhét (Josef Herowits is nyugalomba vonul), a jövő évtől más veszi át a helyét. Nincs még meg az utód, a hírek szerint egyelőre több jelölt van. Egy biztos, bárki vállalja a folytatást, nem lesz könnyű dolga. Ki tudja majd a Kremer által kialakított színvonalat tartani? Kinek lesz elegendő művészi tekintélye, hogy hívó szavára a legkiválóbb zenészek keljenek útra? Ki tud majd ennyi tehetséges fiatalt felfedezni, elindítani a pályán? Ki lesz képes ennyi energiát fektetni a szervezésbe, ki fogja évente két hetét arra áldozni, hogy folyamatos jelenlétével ügyeljen minden előadás megfelelő színvonalára? Rengeteg kérdőjel. Bíztató jel egyelőre csak a helyi szervezők rendíthetetlen optimizmusa: a koncert után a templomból kijövőket hatalmas transzparens fogadja: „Let’s start a new era in 2012!”
És egy nagyszerű hír: este 6 órai kezdettel rendkívüli koncert: Alles über Gidon címmel. Kremer búcsúzik, a tizenöt évvel ezelőtt általa alapított Kremerata Baltica közreműködésével. Ezt nem lehet kihagyni – akkor sem, ha ezzel magunkra húzzuk az éjfél utáni hazaérkezés kellemetlenségeit.
Hat óra helyett fél hét mire elkezdődik a búcsú, bejön néhány mélyvonós, és nagyon lassan elkezdik játszani Nino Rota zseniális Nyolc és féljének zenéjét. Egyre több zenész csatlakozik, egyre gyorsul a tempó, s mire tetőpontjára hág a fergeteges körtánc-zene, bejön Kremer is, csatlakozik a többiekhez. Aztán Kremer mesélni kezd zenei életútjáról, s közben részletek, Bachtól és Mozarttól Sibeliusig és Piazzolláig. Számomra a legcsodálatosabb perceket az jelentette, amikor Kremer eljátszotta a Beethoven Hegedűverseny híres-hírhedt, Schnittke-féle kadenciáját. Aztán vége a bő másfél órás zenei barangolásnak, a teljes együttes ismét belekezd Nino Rota remekébe, de most egymás után fejezik be a játékot, végül Kremer egyedül marad a hegedűjével a fokozatosan sötétülő szentélyben – mint a kisfiú a Nyolc és fél végén…
S ha az előbb megemlítettem a szervezők optimizmusát, szabadjon zárásul mellé tennem az enyémet is: soha még ennyi fiatalt nem láttam a lockenhausi hallgatóság soraiban, mint idén!
