Egy Istennő emléke (Callas-kiállítás Triesztben)

A kiállítás plakátja

A Norma plakátja

Jelmezek a kiállításon

Trieszt, város valamikori tengeri kikötőnktől, Fiumétől szinte egy köpésre. A fülledt mediterrán nyárban csellengtünk a kedves városka belvárosában július elején. A Canal Grandénál jártunk, amely Triesztben korántsem akkora, mint a velencei, de Kárpát-medencei léptékkel mérve azért \"grande\". Épp az utánozhatatlanul tökéletes olasz fagylalt gyönyörein élvezkedünk. Fontos tudni, hogy a Canal Grande egyik fele a Via Rossini, a másik a Via Bellini névre hallgat. (Ez Triesztben nem meglepő, minden valamirevaló olasz komponista kapott már utcát vagy teret.)

Szóval, éppen az ódon, tengeri hangulatú Via Rossinin csámborogunk a kánikulai fagylaltozás közepette, amikor váratlanul egy összetéveszthetetlen hang üti meg a fülemet. A Nílus-parti jelenet - Maria Callasszal. A csodás voce a közeli épületből, az elegáns Civico Museo Teatrale tömbjéből szivárgott. Heiner doktor nyilván kapásból rávágta volna, hogy melyik mexikói előadás felvétele, s nyugodtan sörözött volna tovább, nekem viszont ezért az információért be kellett mennem. S mit ad a véletlen: a földszinten épp aznap délelőtt nyílt meg a Maria Callas - 30 év után című kiállítás.

Maria Callast kevéske emlék köti Trieszthez. 1948-ban - még karrierje kezdetén - itt mutatkozhatott be először egyik ritkább szerepében, A végzet hatalma boldogtalan Leonórájaként (amit ezen kívül csak 54-ben énekelt el néhányszor Ravennában). Majd 1951-ben egy Tito Schipával közösen adott ária- és duettesttel tért vissza.

De a triesztiek leginkább arra büszkék, hogy a pálya legfényesebb szakaszában, 1953 novemberében három Normát énekelt nekik. Nem is akármilyen társaságban, az impozáns Teatro Verdi előadásán Pollione szerepét Franco Corelli, Adalgisát Elena Nicolai, Orovesót Boris Christoff alakította, s a dirigensi pálcát a díva egyik kedvenc karmestere, Antonio Votto tarthatta kezében. A világ bármely színpadán ünnep lett volna ez az előadás, sok évvel később meg is jelent a live felvétel (Melodram), a Callasszal kapható nyolc Norma egyik legjobbjaként. Ennyi Callas trieszti múltja, hiszen később elragadta a világhír, s többet nem is lépett fel ebben a kedves városban.

A meghökkentően nagy, többszáz négyzetméteres kiállítás egészen a gyerekkorától kezdve kíséri végig a nagy énekesnő pályáját. Fotók a családi arhívumból, a kis Sofia Cecilia Anna Maria Kalogheropoulou egyedül, vagy szülei és testvére társaságában még New Yorkban.
Majd dokumentumok, bizonyítványok, személyes levelek az athéni ifjúkorból (14 éves, amikor visszaköltöztek Görögországba). Énekórák a hírneves spanyol szoprán, Elvira de Hidalgo tanítványaként. Majd a pálya kezdeti lépései. Suppé Boccacciója, a Parasztbecsület, s az első Tosca, persze még Athénban.

A rendkívül gazdag összeállítás többszáz nagyméretű fotón mutatja be Callas rendkívüli pályáját. Dokumentumképek és művészfotók. Amikor még csak \"kiskacsa\" volt, s akkor, amikor már istennői lába előtt aléltan hevert a világ.

Sok énekesnőnél tapasztaltam, hogy akárhány szerepében látom, mindig ugyanazt az arcot, ugyanazt az egyéniséget észlelem. De Callasnak tényleg ezer arca volt. A szerény Hamupipőkétől, a rebbenő kismadártól a királynőig a létező változatok mindegyike. Nem csoda hát, ha Pier Paolo Pasolini Callast választotta Medea filmjének címszerepére.

A látványos fotóarzenált nagyszerűen egészítik ki a személyes holmik, Callas színpadi kellékei, jelmezei. Az utolsó terem Callasról alkotott képzőművészeti alkotásokkal zsúfolt. Festmények szerepeiről, szobrok, egyszerű és bonyolultabb portrék egész sora, ismert és kevésbé ismert alkotóktól.

Mindeközben a hangszóróból végig hallhatjuk a csodás hangot, részletek a hatalmas életműből megállás nélkül: Aida, Rosina, Norma, Médea, Trubadúr-Leonóra, Pillangó és a többiek. Az istennő el nem fakuló emlékei.

A kiállítás szeptember 7-ig van nyitva Triesztben, megéri beugrani.

Médea szerepében