Egy hosszú hétvége Varsóban

1. nap (október 13.)
Fények játéka, játék a fényekkel

Csodálatos látvány, ahogy a repülővel a felkelő nap sugarai által cirógatva a levegőbe emelkedünk.
Varsóban százágra süt a nap, csomag be a poggyászmegőrzőbe, irány a központ.
A Chopin Múzeum a zeneszerzővel kapcsolatos relikviák leggazdagabb tárháza a világon: kéziratok, első kiadások, a szerző zongorája, életét, barátait, környezetét bemutató termek. Az egyik szoba falát fekete-fehér fotó borítja, kedvesének vidéki kúriája, ahol oly sok nyarat töltöttek el. Megkapó fénykép, árnyak játéka.
A földszinten szoborkiállítás, megannyi Chopin-ábrázolás.

Pár lépés innen a Királyok Útja. A Szent Kereszt-templom impozáns barokk ikertornyai, benn az egyik oszlopban Chopin szíve.
Rövid bóklászás a teljesen helyreállított Belvárosban. A Rynek, a Piactér Prágára, Tallinra emlékeztet. Napsütésben fürdő épületek, árnyas, eldugott kis zugok.
Check-in a hotelban, majd könnyű vacsora - pirog, itt nemzeti ételnek számít. Leginkább a mi barátfülénkre emlékeztet, spenóttal és sajttal töltött változatát próbálom ki.

A Teatr Wielki, a Nagyszínház (azaz az Operaház) monstre tömbjénél kevés taszítóbb épületszörnyeteget láttam, belülről a helyzet valamivel kedvezőbb, ám a technika az utolsókat rúgja. Biztos, hogy ott még egyszer nem szállok be egy liftbe - sebessége két perc/emelet. Vidámparki Elvarázsolt Kastély-beli nyikorgásokkal. Az előadás (ld. alább) I. és IV. felvonását egy meghibásodott neoncső okozta hangos kattogás zavarta. A III. felvonás után a színfalak mögött iszonyatos robaj hallatszott, valami ledőlhetett. A végén a függönyt nem sikerült leereszteni…

Puccini Bohéméletét játszották. A zenei megvalósítás közepes - fiatal dirigens aggastyántempókkal, az a karmestertípus, aki mindkét karjával szinkronban hadonászik, ebből valami mérhetetlen letargia született.
Lírai baritonra bízták Colline szólamát. A többi énekes átlagos - kivéve a Rodolfót alakító Sergey Semishkurt, a legjobb tenorhang, melyet az utóbbi időkben hallottam, időnként a fénykorában lévő B. Nagy Jánoséra emlékeztet. Három éve végzett Nyizsnyij Novgorodban, azóta már Anglia, Franciaország, Spanyolország, az USA és más államok operabarátai élvezhették kivételesen fénylő hangját. Az egyedüli zavaró: szerintem nem \"fed\" eléggé, csak bízni abban, hogy nem lesz ez a pálya a di Stefanóéhoz hasonlóan rövid.
Egyszóval, a tenortól eltekintve semmi különleges - és mégis! És mégis!!!
Mariusz Trelínski rendezése.

A nyitókép egyszerű díszletet mutat, balról egy nagy fal, hátul üveg, jobbról szinte semmi. Egy szófa, hátul egy különös bútordarab, félig szék, félig asztal.
Különös formájú a szoba egyetlen mennyezeti lámpája, neonokkal.
Rodolfo a padlón gyújt tüzet, vigadnak a bohémek, aztán bejön Benoit - elegáns nadrágban, kabátban, utóbbi alatt rózsaszín (!) trikó, fején micisapka.
Az ággyal együtt dobják ki.

Rodolfo áriájánál vetítővászon ereszkedne le, ha a technika ezt megtenné, Mimi áriájánál sejthetjük, az ő arcát, gesztusait is kivetítve kaptuk volna.
Mimi Rodolfo áriája alatt a hátul lévő különös fotelfélébe ül be, most látni, azt vélhetjük egy szívnek, de akár labrumnak is.
Távozásukkor elsötétül a színpad, a zsinórpadlásról nagy ezüstgömb ereszkedik le, majd egy pillanat alatt váltás, a hátulsó nagy falon már rések, pincérek tódulnak be asztalokkal.
Szívem nagyot dobban: a bal oldali fal felett hatalmas lila neoncső, óriási \"Momus\" felirattal.

Parpignolban egy Fred Astaire reinkarnálódott, Alcindoro igazi vén kujon, akit fekete bőrruhába öltözött dominája ostorral zavar be a színpadra. A kiszolgálólányok Playboy-nyuszik, meglehetősen hiányosan öltözve, de Mimin is csak egy fekete melltartó van derékon felül (a rendezés talán egyetlen kifogásolható momentuma, tekintettel az énekesnő szomorúfűz kebleire).
A jelenet végén tűzijáték, és ekkor értjük meg ennek a bizonyos gömbnek a funkcióját, ezerrel szórja, tükrözi vissza a csillagokat.

Lehetetlen az egész rendezésről teljes részletességgel beszámolni, talán csak egy-két ötlet.
A III. felvonásban Rodolfo a szokottnál jóval hamarább megtalálja a rejtőzködő Mimit - így kettejük között hihetetlen drámai csatára adva lehetőséget.
Az utolsó felvonásban Rodolfo és Marcello szerelmeikre emlékeznek - ám csak Mimi kivetített arca jelenik meg! És amikor a többi bohém bejön, csak három könnyűvérű lány van a társaságukban - hiszen a Mimi és Rodolfo közötti itt az egyetlen igazi szerelem.
Meghal Mimi, kialszanak az atelier világításának neoncsövei - s akkor konstatáljuk, hogy ez a lámpa tulajdonképpen egy nagy fémkoporsó.
A legötletesebb, legelgondolkodtatóbb, legmegbőgetőbb Bohémélet-rendezés ez, melyet valaha is láttam színpadon, avagy filmen.

Mimi gesztusai - (A vetítő legalább a stage-fotó alkalmából működik!)

2. nap (október 14.)
Micsoda koncertterem, micsoda koncert!

Borongósra fordult az idő, fázósan barangolok a Lazienki-park őszi színpompájában.
A Sziget-palota előtt turistahordák, többszöri próbálkozásra sem jutok be. Megnézem a híres Chopin-szobrot, Varsó egyik jelképét, most persze nincs mellette ingyenes szabadtéri koncert, mint nyaranta.
Félreesőbb helyen egy múzeum, alkalmi kiállítás Natalia Lapkin képeivel, rendkívül sajátos a színviláguk, meghökkentő, hogy emberalak a festményeken szinte sose, csak házak, templomok, utcák. És egy terem Ignacy Jan Paderewski életét bemutatandó - Zéta feltehette volna a kérdést, ki az egyetlen államelnök, akinek a zongorajátékáról film készült?

Irány a BrowArmiA, a nyáron megismert bájos pincérlány, Márta sajnos nincs szolgálatban, a (helyben főzött) sörök kínálata változatlan: Pils, Stout, Cherry, Ginger és Weizen. A konyhájuk viszont messze nem tökéletes.
Pawiak Börtön - megrázóak a foglyok cellái, a halálraítéltek kuckói.

A Filharmónia épülete kívülről nem túl barátságos, belülről viszont egy csoda. Nem csak az akusztika, a gyönyörű nagyterem, a tágas kiszolgálóhelyiségek, hanem pl. egy olyan apróság is, hogy minden - széles! - üléshez saját - széles, szerintem cseresznyefa - karfa tartozik. A \"Varsói Filharmonikusok - Lengyelország Nemzeti Zenekara\" (a rendkívül kedves sajtóreferens adta meg így pontosan az orkeszter hivatalos nevét) játszik. A dirigens Jerzy Salwarowski, talán még emlékeznek néhányan az MTV egyik karmesterversenyéről arra a fiatal, sovány, rendkívül dinamikus muzsikusra.
Most öreg és kövér.
És hihetetlenül dinamikus.

Az első műsorszám Marek Stachowski (1936-2004) Rilke inspirációjára írt darabja, \"Az éjszaka könyvéből\". Több, mint hallgatható mű, különösen azután a sok szemét után, amit Salzburgban a nyáron végig kellett szenvednem. Lutoslawski nyomán jár, alkalmat ad a zenekari összhatás bemutatására és számos hangszeres egyéni képességeinek csillogtatására is.
Aztán a K.482-es Mozart-zongoraverseny. Bevallom őszintén, korábban nem ismertem Sebastian Knauer nevét, pedig a harmincas éveiben járó művész fellépett a világ nagy hangversenytermeiben, számos lemezt készített, köztük világcégeknek is.
Nagyon jó zongorista. A második tétel a szokottnál kissé melankolikusabb volt, a harmadik pezsgőbb, gyöngyözőbb, ráadásként a Hull, a pelyhes fehér hó-variációk.

És aztán a Bartók-concerto. Engem teljesen összetörve, mert korábban azt hittem, ezt a darabot csak magyar zenekarral és/vagy dirigenssel lehet tökéletesen előadni.
Erre az interpretációra nem találok szavakat.
Ki az illetékes a MüPa vendégeinek a meghívásában? Ez az együttes csak az idei szezonban Japán, meg a legnagyobb osztrák és bécsi városok vendége.
Budapestnek miért nem kell?

Varsói Filharmonikusok - Lengyelország Nemzeti Zenekara

Tudom, hogy még sokáig képtelen vagyok aludni, betérek az egyik közeli vendéglőbe, bajor est.
Azt viszont nem tudtam, hogy Lengyelországban a csülköt mamutból készítik.
Még tényleg sokáig nem tudtam elaludni.

3. nap (október 15.)
Kertek és kastélyok

A napot a Wilanow-kastélyban kezdem. III. (Sobieski) János rezidenciája volt ez, a lengyel barokk talán legszebb példája, sértetlenül vészelte át a háború pusztításait. Ékes lengyel nyelven \"élvezem\" végig valamennyi nagy történelmi figurájuk portréjának bemutatását, de az épületegyüttes valóban egy csoda, véleményem szerint Schönbrunn elbújhat mögötte.

Aztán a Királyok Útján a Királyi Palotához, előtte szomorú betérés az Al Szuchába, megrázó dokumentumok arról, hogy mit műveltek itt a megszállók.
Kicsit sok ez a két palota egy napra. Az épületet a nácik teljesen lerombolták, közadakozásból épült újjá, 1984 óta látogatható ismét. Minden terem hangulata más és más. Itt őrzik a híres lengyel szabadsághős, Tadeusz Kósciuszkó szívét.
Ismét a Belváros, a Piactér, a Rynek. Most szomorkásan, csepergő esőben. Röviden betérek az Adam Mickiewicz Múzeumba - sose olvastam tőle egy sort, valószínűleg nem is fogok. A Városi Múzeumra lehetne akár egy fél napot szánni, de szorít az idő, az Operában a Pikk dáma. Izgatottan várom, hiszen a rendező ugyanaz, akinek a Bohémélete elvarázsolt.

Csalódás. Izgalmas a nyitókép, egy játékterem nyerőautomatákkal, bárszékekkel, de aztán leül az egész. S noha a neves Kazimierz Kord pálcája alatt bizonyít a zenekar, a Hermannt éneklő tenorista felér egy természeti csapással - és nem az mondatja ezt velem, hogy láttam e szólamban Atlantovot vagy Domingót is. Jegyezzék meg a nevét, hogy elkerülhessék: Pawel Wunder.
Nem csoda, hogy az I. felvonás után otthagyom az egészet.

4. nap (október 16.)
Rövid látogatás Prágában

Reggel elsétálok a Kultúra Palotájának mamuttömbje mellett - szovjet ajándék a 30 emeletes monstrum, a régi lengyel vicc szerint \"Hol a legjobb lakni Varsóban? Hát a Kultúra Palotájában, mert nem látod, ha kinézel az ablakodon.\"
Egy barátom részére vadászok CD-t Paulos Raptistól, valószínűleg sikerül megtalálnom a város legnagyobb lemezboltját. Intelligens módon a klasszikusok külön kuckóba elkülönítve, a választék nagy, az árak is magasak, a keresett felvételnek nyoma se, viszont, figyelj, Búbánat, most jelent meg a Halka DVD-n!

Az EU propaganda-fotón is így néz ki...

Aztán irány a Prága nevű városrész. Csodálom, hogy még nem került sor cseh-lengyel diplomáciai jegyzékváltásra. Ez a Visztula jobb partján elterülő kerület valami förmedvény, lepusztult, részben lakatlan, öreg épületekkel tarkítva, a cseh főváros Zizkov nevű munkásnegyede Bécs belvárosának tűnne mellette. Akadnak persze már új házak, ezek tetszetősek, de sok-sok év fog eltelni errefelé, mire itt Európa lesz.

S látogatásom utolsó napján elgondolkodom ezen a különös hangulatú városon, Janus-arculatán. A főnixként feltámadt Belvároson - döbbenetesek azok a képeslapok, ahol a háború utáni várost mutatják s ugyanazt a részt ma is -, a peremkerületek állapotán, a nagyon jól szervezett tömegközlekedésen. Amúgy ez is sajátos. A villamosok egy részét csak a rozsda tartja össze, utaztam olyanon, melynek egész (!) ülése öntöttvas volt. Az új járgányok luxusszínvonalúak. Ugyanez áll a buszokra, sajátos a sofőrök vezetési stílusa: tövig nyomják a gázt a harminc-negyvenéves Ikarusokon, ahogy kiindulnak a megállóból, ezt teszik a következő megállóba érkezésig, ott tövig a fékpedál.
Ijesztő érzés.

Az itteni konyha. A pierogiról már szóltam a cikk elején, jártam olyan étteremben, ahol vagy hatvan fajtát kínáltak.
A még mindig borzasztó lengyel sörök.
A keresetek és az árak inkongruenciája - előbbiek alacsonyabbak, utóbbiak magasabbak, mint nálunk.

És persze Varsó zenei élete, legalább annyi világhírű muzsikus jár ebben a szezonban náluk, mint amennyi Pesten, a nagyszerű nemzeti zenekar, melynek koncertjén fél ház volt, az Opera egyenetlennek tűnő színvonala.
Sajátos hangulatú város. Azt hiszem, járok majd még itt.