Egy hangverseny(kritika) margójára

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara leköszönt vezető karmesterével január harmadikán hangversenyt adott a Zeneakadémia Nagytermében. A műsor nem tűnt különösebben érdekesnek: Liszt: Tasso, Dvorak: VIII. és a kettő között az unalomig játszott A-dúr versenymű. Ez utóbbi a méltán ismeretlen Fudzsiko Hemming szólójával.
Ez eddig nem lenne több mint a zenekar magánügye.

Hogy a japán hölgy a legenyhébb kifejezéssel élve sem tud zongorázni, az zenész körökben közismert tény. Ezen a szomorú helyzeten még az sem változtat, hogy \"munkássága\" CD-n is meghallgatható. Ez meg legyen a hanglemezt kiadó, forgalmazó cég magánügye. Hogy erre, az eseménynek igazán nem nevezhető produkcióra kivonul a közszolgálati Duna Televízió, az betudható a nyilván előnyös anyagi feltételekkel elkészíthető hangverseny-közvetítés csábításának. Még ezzel sincs baj.

A baj ott kezdődik, amikor az Új Zenei Újság január 8-i adásában koncertkritika hangzik el. Csengery Kristóf gördülékeny stílusban, tőle szokatlan fanyar humorral, erős iróniával számolt be a hallottakról. Nem kímélve a szólistát, hiszen - szavaiból ezt vettem ki - nem is volt mit kímélni rajta. A beszámolónak ezzel a részével látatlanban egyetértettem. (Azért van a kritikus, hogy higgyünk neki.) Ráadásul megerősítették szavait barátaim néhány nappal korábbi élménybeszámolói.

Aztán Csengery rátért a közönség kritizálására, mondván: milyen szomorú, hogy nálunk egy ilyen dilettáns, botrányos produkcióra is hangos ováció a válasz. És tulajdonképpen ez a bekezdés volt az, mely elgondolkodtatott. Hogy is van ez?
Miért gondolja a magyar zenész, zenekritikus, hogy a magyar közönség jobb/rosszabb, mint tőlünk keletebbre, nyugatabbra, bármerre? Miért gondoljuk, hogy az az egyszeri értelmiségi, aki súlyos pénzeket ad ki egy-egy belépőért, műértő? Miért lenne az? Lehet, hogy csak egyszerűen szereti a zenét. Annyit, amennyi eljut hozzá abból a rengeteg hangból. Vagy csak szeretné szeretni.

És ez a legszimpatikusabb réteg. Aki tudja magáról, hogy nem ért hozzá, akinek tulajdonképpen Claydermann sem rosszabb zongorista mint Richter, de hallgat azokra, akik a (köz)véleményt formálják. Elhiszi, amit a \"szakma\" mond. Ha Vásáry Tamás kiáll vezényelni, akkor az ő fogalmaik szerint minden rendben van. Ha egy ilyen név közösséget vállal a szólistával - különösen, ha zongoristáról van szó -, az ő szemükben maga a garancia. S ha valakinek fel is tűnik, hogy nem egészen az és úgy szólal meg, aminek és ahogy kellene, akkor nem gondolkodik el, mert azt hiszi, hogy - most is, mint annyiszor - a hiba az ő készülékében van.

Tehát mielőtt nagy mellénnyel kioktatjuk, rosszabb esetben kiröhögjük a buta, süket, bumburnyák közönséget, gondolkodjunk el egy percre. Ki a hunyó? Akik a valamikor a szólistáikra nagyon is kényes Rádiózenekar és az istenített Vásáry Tamás hívószavára nagyon sok ezer forintért megvették a jegyüket, vagy azok, akik bármilyen anyagi haszon (japán turné, lemezfelvétel, vagy bármi egyéb) reményében közösséget vállaltak egy dilettáns ripaccsal, közreműködésükkel szentesítettek egy vállalhatatlan előadást? Számomra a válasz nem kétséges. De abban sem hiszek, hogy a zenekar vezetése bármilyen módon elégtételt adna a megkárosítottaknak. Igaz, kéretlenül, de az ő nevükben kérek elnézést mindenkitől.