Dél csillaga (A pécsi Kodály Központ megnyitója)

Boldogult úrfikoromban esett meg nem egyszer, hogy a jakabhegyi kollégium tetejéről alátekintve morfondíroztam Pécs városának felülnézete fölött. A látkép inkább idézte egy posztszocialista iparváros koszba száradt csendéletét, semmint - holott ezt igyekezett hangsúlyozni a hivatalos imázsépítés - egy kellemesen mediterrán hangulatú, szinte már délszaki település érzetét keltette volna.
Uránváros szomorkás piszka és az egyetemisták borgőzös hangoskodása csak tovább erősítette ezt a képet, az ún. EKF 2010 projekt pedig, mely egyedülálló lehetőséget kínált a városnak, hogy végre komoly anyagi és szellemi források segítségét igénybe véve, Európa kulturális életének figyelmétől övezve formálja önmagát olyannak, amilyennek látni és láttatni szeretné, eleinte súlyos kudarcnak ígérkezett. E jeles év végére azonban, mikor immár csak napok vannak vissza a munkás fesztiválévből, összejött végre, aminek sokak szerint jóval előbb kellett volna: áll és működésre kész a térség legnagyobb kulturális beruházásaként életre hívott Kodály Központ, Pécs város új jelképe.

A három helyi ill. régiós könyvtár összevonásával létesített, új, impozáns épületet nyert Tudás Központ és az UNIV kollégium közvetlen szomszédságában, a Balokány-liget mentén helyet kapott konferencia- és koncertközpont kívülről figyelve csiga alakot formáz, belülről a kő és a fa hathatós kontrasztjával dolgozik. Mégsem különösebben izgalmas, nem avantgárdan formabontó erejű építészeti nóvum ez az épület, inkább olyan, mely ismeri, érzi és érti is a funkciót, melyet szolgálandó életre hívták, kedveli és úgyszólván ösztönösen használja a teret, mely rendelkezésére áll, valamint élvezi és gondozza az e teret alkotó matériák által felkínált hangulatokat.
Egyszerre korszerű és hagyományos, s bár a magas kultúra bástyája gyanánt emelték, hiányzik belőle az intellektuális gőg, minden felesleges sallang és értelmiségi okoskodás. Az épület belső tere határozott vonalakkal ívelő, fogékony és mindenekelőtt: célszerű.
Cseppet sem vidékies.
Sőt, diszkrét bájával együtt van benne valami nagyvilági. Egészen pontosan olyan érzést kelt a belépőben, mintha a létesítmény, úgymond, csípőből utasítana vissza minden kínos feszengésre okot adó provincializmust. (Ne hallgassuk el a kreátorok nevét, kiknek építő kezét a hírek szerint az "aranymetszés dinamikus szimmetriája" vezette: Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezők osztoznak az elismerésben.)

A fő attrakció, a hangversenyterem mellett a Kodály Központ otthont kínál több próbateremnek, számos kiszolgáló helyiségnek és persze konferenciatermeknek, ám az igazi élmény természetesen maga a meleg fényű fával burkolt, a tervezők elmondása szerint a Zsolnay-szellemiséget közvetítő, mégis letisztult vonalak mentén kialakított koncertterem. Méreteiben és atmoszférájában olyan, mintha csak a Művészetek Palotája két nagyobb termét, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet és a Fesztivál Színházat olvasztották volna egymásba. Korántsem csekély méreteivel (összesen mintegy ezer fő kényelmes befogadására képes) is emberi léptékű a terem: elvitathatatlanul professzionális, ugyanakkor sohasem adja fel bensőséges jellegét, hivatalos és kedélyes, higgadt és dinamikus, hagyományos és modernista igényű, egyensúlyt kereső és feszültséggel teli egyszerre. Mindezen esztétikai és funkcionális virtusok mellett pedig olyan intézmény lett a központ, mely kényelmes és méltó otthonként szolgálhatja a jövőben a Pannon Filharmonikusokat, beleértve annak művészeit és teljes adminisztrációját.

A december 9-i hangverseny különös módon nyitány és zárás is volt egyben: egyfelől ezzel az estével zárult a Világsztárok Pécsett elnevezésű koncertsorozat, mely 2007 óta számos jeles zeneművészt csábított Baranyába, másfelől pedig e koncert volt az első - noha elméletben nem nyilvános - előadás, mellyel a központ hivatalosan is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.
Hogy az est fellépői csakugyan "világsztárok", ahogyan a sajtóanyagok és lelkes beharangozók üdvözlik őket, nem kérdés: Ránki Dezső és Maxim Vengerov elvitathatatlan minőséget képviselnek a világ zenei életében, még akkor is, ha az orosz hegedűművészt karmesterként - merthogy ilyen szerepben volt jelen az estén - még nem övezi olyan megfellebbezhetetlen tekintély, mint hangszeres művészként. S a műsorválasztás, bármennyire is alibi ízűnek tetszik első olvasatra, praktikusan is jogos: mind a dirigens Vengerov, mind a most "debütáló" koncertterem olyan műveket kívánnak, melyből az orosz mester csírázó-bimbódzó karmesteri affinitása, valamint a friss és ropogós, hangot még alig hallott, gyakorlatilag szűz koncertterem akusztikai beállításai is a legtöbbet profitálhatnak.

Illetlenség, s talán kissé méltánytalan, de mindenképpen elhamarkodott kísérlet lenne egyetlen koncert tapasztalati nyomán ítéletet hirdetni a terem akusztikájáról, még akkor is, ha az Olvasó, érthető módon, talán erre volna kíváncsi minden egyéb előtt. Különösen úgy, ha az akusztikai igazításoknak, a finomhangolásnak még csak az elején járunk; ahogy mondani szokás: próbaüzem zajlik. Pedig a teremnek már most is megvan a maga saját, önálló hangja, mely a jövőben minden bizonnyal még tisztább, puhább, érettebb, s talán kissé karakteresebb is lesz. Lesz egyfajta "Kodály Központ-hangzás", bizonyosan, ahogyan lett, pedig az elején nem mindannyian hittük, "MűPa-hangzás" is. Ahogyan a Pannon Filharmonikusoknak is van-lesz egy "Pannon-hangzása", melyet az együttjáték mind tisztább és komplexebb volta mellett az egyre egységesebben és érettebben teljesítő mélyvonósok és a mind markánsabban szóló rezek biztosítanak.
Az ezen az estén feltűnően éretten és gondosan dirigáló Vengerov szemmel láthatóan élvezi a közös munkát a zenekarral, a szólistával és nem utolsósorban a teremmel. A III. Leonóra-nyitányban még mintha megilletődöttnek hatna a zenekar, karmester és közönség is; ízlelgetik, szokják a helyzetet, keresik, próbálják a közös hangot, a legodaillőbb, a még jobb együttműködést a kissé tompa, a színpad felé fojtott, némileg visszhangos akusztikával. Néha talán Vengerov se tudja, dinamikus legyen vagy kimért. Erre Ránki zongoraszólója adja meg a választ az Esz-dúr zongoraversenyben, ami egyszerre virtuóz, dinamikus és kimért, és nincs benne semmi megilletődöttség. Ránki játéka komoly és oldott, töprengő és ösztönös egyszerre, de mindenekelőtt megfellebbezhetetlenül muzikális.
Az Egy kiállítás képei olyan, mint egy zenekari concerto, rövid, de annál velősebb vonós futamok, férfias rézkorálok, bőséges hangszeres szólók csipkézik. A Pannon Filharmonikusok egy érő-fejlődő, szépreményű együttesnek tetszik, Vengerov vezénylése elegáns, kiegyensúlyozott, még ha tempókezelése többnyire öregurasan ráérős is. Azért, a sok apró gikszer ellenére, ki van dolgozva az előadás.

A közönség pedig jelen van a házban, élvezi e "nyitány" minden percét, simogatja, szagolja, bűvöli a velencei stukkókat az oldalfalon, a faberakások illesztését, s ma még talán a szocreált idéző, halványpiros műbőr folyosói ülésekért is nagylelkűen megbocsát, s talán elnézi azt is, hogy a büfében horror-árban kínálják a szendvicset, a ruhatárosok egyike-másika meg alighanem vájár lehetett még a múlt héten. Pedig még nem a miénk a terem, nem a közönségé, vagy a zenészeké, hisz még az újdonság ezerszínű varázsa ül rajta és mosolyog elfogódottan. Még hónapokba telik alkalmasint, mire birtokba veszi az élet, mire koptatni kezdi a hétköznapok tapintatlan logikája, mikor az első kis repedésekbe végre beleivódik a muzsika szelleme meg az olcsó parfüm szaga. Amikor használjuk és koptatjuk a munka rendje szerint, amikor elhisszük, elfogadjuk és belakjuk folyosóit, szobáit, sarkait, hogy ezzel valóban a miénk lehessen, hogy a mi igazi "Déli csillagunk" legyen.