Cseppben a tenger

A mi apró esetünkben pedig talán egész zeneoktatásunk minden rákfenéje?
Pár napja történt, hogy tíz éves lányom sírva jött haza, mert két és félévi lelkesedés, gitártanulás, különórák, és sok gyakorlás után sem kapta meg félévi zeneiskolai bizonyítványát. Szegény nem tehetett róla, de mi valóban nem értesültünk arról, hogy a több évtizedes tantervi gyakorlat időközben megváltozott, így idén már szolfézsra is kellett volna járnia.

A zeneiskolai oktatás már a legalsó fokozatokon is két részből áll. A hangszeren kívül a gyerekek - nagyon helyesen - tanulnak szolfézst is, ahol a fülüket és zeneelméleti ismereteiket egyaránt csiszolgatják. Mint kiderült ez alól újabban azok sem kapnak felmentést, akik egyébként zenetagozatos általános iskolába járnak, pedig ott minden nap, azaz hetente öt alkalommal van énekóra, amihez rendszerint egy további kórusfoglalkozás is hozzáadódik. Az itt végzett munkát, az itt szerzett készséget és tudást ismerte el a korábbi rendszer, amikor a zeneiskolai szolfézsoktatás csak a nem tagozatosokat kívánta a többiekkel egy szintre hozni, és a zeneisek felmentést kaptak.

Az állami általános iskolákra és zeneiskolákra vonatkozó, a kultuszminisztériumban jóváhagyott "hivatalos" tanterveket nem láttam, mint ahogy a változás hivatalos indoklásával sem találkoztam, de nem kell különösebben bennfentesnek lenni ahhoz, hogy valami végzetes ellentmondásra gyanakodjon a szegény gyermek és szülő.
Az új rendelkezés nem mondja ki, csak hallgatólagosan beismeri, hogy katasztrofális problémák vannak. Én is tanítottam zeneiskolában, magam is sokszor hallottam azt a véleményt, hogy a "zenetagozatos iskola csak divat, az énektanárok képzetlenek, a heti hat alkalom sem elegendő ahhoz, hogy arra a felkészültségre hangszeroktatást lehessen alapozni!"

Nos, nekem is voltak nagyon szomorú élményeim: Tanítottam olyan hatodik-hetedik osztályt, ahol az első ijesztő tapasztalatok után kiderült, hogy a 28 főből mindössze egyetlen gyerek kezdett eleve zenetagozatos iskolában. És a többiek? Azokat az iskola igazgatója rendszerint úgy rakosgatta ide és oda, hogy bizonyos többlet-kvótákat hozó tagozatokat be tudjon indítani. Sok gyereket azért csempésztek át a zenetagozatra, mert a lehengerlő testalkatú (és modorú) testnevelő kolléga alkalmatlannak találta saját tagozatába. Ha nem tud bukfencezni, akkor szolmizáljon. Hiába számít az ének "készségtárgy"-nak, a tanárnak rendszerint nincs lehetősége valóban és érdemben felvételiztetni, válogatni. Amikor pedig láttam, hogy a zenetagozatos iskola színvonalán igen gyakran koncerteket nem látogató, a zenével szemben legjobb esetben is közömbös kollégák-szakfelügyelők őrködnek, én nem a zenével - inkább a tanítással hagytam fel.

Lesújtó? Egyoldalú? Netán igazságtalan ez a kép?

Meglehet. Vannak még tradícióikra büszke zenetagozatos iskolák, ahol valóban mindent megtesznek azért, hogy a "zene" ne csupán az iskola nevében forduljon elő. (A híres Marczibányi térit épp most szeretnék beolvasztva, összevonva megszüntetni!) Vannak olyan iskolák is, ahol egy-egy megszállott és nagyformátumú tanár mindennel dacolva, saját személyével szavatolja a minőséget. Vannak még olyan intézmények, ahol még mindig egymás kezébe adják a kilincset a "Kodály módszert" tanulmányozni kívánó külföldiek.

De a hurok szorulni látszik!  Valaha Kodály és Bartók országa voltunk, de híres zenetanításunk mára üres mítosszá kopott. A mindenkire általánosan érvényes kötelező zeneiskolai szolfézs bevezetése annyit jelent, hogy az oktatásügy felelős vezetőinek igényük sincs az általános zeneoktatás színvonalának felvirágoztatására. A rendelet nem kívánja felszámolni a gondokat, hanem egyenesen legitimálja a magas óraszám dacára eredménytelen oktatást.

Csak azt szeretném tudni, hogyan és kik gondolják komolyan azt, hogy ahol a heti hat órányi ének-zene tanítás elégtelen, majd a hetedik óra fog mindent rendbehozni?