CISMA - Nyári zenei tábor Kantonban

Képzeljünk el pálma- és bambuszfák alkotta ligeteket, egy 3-4 perc alatt körbesétálható kis mesterséges tavacskát, közvetlen szomszédságában 15 luxusvillát, azokon túl pedig 2-3 utcányi üdülőfalut, a közepén egy magas igényeket is kielégítő szállodával, mely az első pillantás alapján akár a francia Riviérán is lehetne - persze, ha az ember egy hajszálnyit alaposabban szemügyre veszi a látottakat, rögtön kiderül, hogy nem. Adjunk mindehhez 80-90%-os páratartalmat, meg 35-40 fokot árnyékban. Persze csak kint, mert minden épületben kellemesen hűvös hőmérsékletet biztosít az állandó légkondicionálás.

No, hát ez a környezet várta július 10. és 29. között azt a körülbelül 20 vendégtanárt és a durván 250, zömében kínai, kisebb részben közép- és dél-ázsiai diákot, akik résztvevői voltak az idén már második alkalommal megrendezett Kantoni Nemzetközi Zenei Tábornak.

Kantoni Nemzetközi Zenei Tábor

Az esemény zenei programja több szálon futott, mert a célja is többrétű volt. Egyrészt - és ez újítás volt tavalyhoz képest - meghívtak néhány nagynevű szólistát, akik nem vettek részt a kurzusokon, csak néhány koncerten léptek föl - erről később még részletesebben lesz szó.
A második, tulajdonképpeni fő cél: kamarazenei és zenekari foglalkozásokon, koncerteken keresztül megismertetni a diákokat a társas zenéléssel.
Mindemellett egy ettől teljesen függetlenül működő kéthetes kurzus keretében majd három tucat nancsingi és annak környékéről jött zenetanár ízelítőt (és reményeink szerint kedvet) kapott a magyar ének-zenetanítási módszerből, hogy majd ősztől részt vegyenek a Nancsingban zajló egész éves tanfolyamon. E \"harmadik szál\" vendégtanárai természetesen magyarok voltak: feleségem és jómagam.

A fő cél tehát a társas zenéléssel való ismerkedés volt, s ez talán egy kicsit meglepő. Kínára fokozottan igaz az a másutt is tapasztalható jelenség, hogy a diákokat - függetlenül a realitásoktól - szólistaságra készítik fel a tanintézetekben, csak itt annyival szomorúbb a kép, hogy ezekben az intézményekben kevés kivétellel gyakorlatilag a kamarazenélésnek semmilyen formájával nem találkoznak. Bő két hét alatt ezen próbált segíteni a nagyrészt a Montreali Szimfonikusok, a Philadelphiai Zenekar és az Amszterdami Concertgebouw szólamvezetőiből verbuválódott tanári gárda - jó részük egyébként kicserélődött tavaly óta -, feladatuk nagyjából a két tábori zenekar megfelelő szólamainak betanításában merült ki, illetve, ha még maradt idő és energia, akkor a diákokat, kisebb csoportokba osztva, kamaraművekkel is megismertették. Segítségükre volt ebben az Angliában működő Endellion Vonósnégyes is.

Az ott töltött két hét alatt bőven volt alkalmunk elbeszélgetni a hangszeres tanárokkal. Tapasztalataik teljes mértékben egybevágtak a mieinkkel, és ami jó érzés volt, az észlelt hiányosságokra kitalált orvosságok is sokszor ugyanazok voltak, mint amiket mi is szoktunk alkalmazni. A hiányosságok alatt sokszor alapdolgokra kell gondolni: egy alkalmi diák-vonósnégyes számára például percekig kellett magyarázni, hogy az első hegedű és a cselló közt lezajló szinkópasor csak akkor lesz pontos és ritmikus, ha nem ész nélkül játssza mindenki a magáét, hanem egymásra is figyelnek, reagálnak. További nagy örömünkre nem egyszer alkalmazták hatásos terápiaként az adott dallam/motívum/frázis énekes megszólaltatását - sajnos nem mindenki, mert a hangszeres zenészek között külföldön is sokan vannak, akik averziót éreznek ez iránt.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy a kínai főiskolások közül nem a legjobbak jutottak el ebbe a táborba. A krémjük ugyanis vagy külföldön tanul (Európa, USA), és azért nem ér rá, vagy pedig otthon, a pekingi vagy sanghaji zeneakadémián, ahol épp e táborral egy időben zajlottak a főtárgyi vizsgák.

A két hét alatt majd minden estére jutott koncert.
Az első hangverseny műsorát két kompozíció alkotta: Beethoven Hármasversenye, és Berlioz Fantasztikus szimfóniája. A szólisták Renaud és Gautier Capucon, illetve Martha Argerich voltak.

A fiatal francia fivérpárról az első benyomásom az volt, hogy túl sokat akarnak egyszerre: úgy játszanak, mintha az életük ezen függene, ráadásul ezt nem is mindig teszik teljesen tisztán. Többet akartak kihozni a műből, mint amiről szól, ezáltal erőszakosnak hatott játékuk, mégis, a hegedűsnek kifejezetten kis hangja volt. Martha Argerich mindenesetre igencsak lezongorázta őket - nem a hangerejével…

Az est karmesteréről, Charles Dutoit-ról - aki egyébként a tábor művészeti igazgatója - nehéz igazságosan nyilatkozni, mivel a kritikánál erősen számításba kell venni, hogy kínai zenekart irányított, ugyan abból a harmadik legjobbat (Kantoni Szimfonikusok), de mégiscsak helybélit. Így aztán az elmaradt poénokért, effektusokért, karakterekért - különösen a Berlioz műben - nehéz felelőst találni. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy roppant rutinos vezénylő, azonban dirigálása nem tűnt túl választékosnak.

Két nappal később egy kamarakoncertnek lehettünk tanúi. Az első műsorszám Mozart négykezes D-dúr szonátája volt, melyet Martha Argerich ezúttal Yefim Bronfman partnereként szólaltatott meg. Habár az orosz származású Bronfmanról elmondható, hogy jól jegyzik a nevét, és elképesztően kifinomult billentéskultúrával rendelkezik, mégis őrá is áll, hogy nem volt egy súlycsoportban hölgy kollégájával. Állandóan az érződött rajta, hogy siet; ha nála volt a dallam, az nem igazán jött át, ezáltal kicsit motyogósnak tűnt.
Utána a már ismert alkalmi francia-argentin hármastól Sosztakovics-triót hallhatott a koncertterem mintegy 900 fős közönsége, korrekt előadásban.

A második félidőben egy kínai diákok által megszólaltatott \"fél\" Debussy vonósnégyes után következett az est fénypontja: Bartók kétzongorás szonátája. Argerich és Bronfman partnere a Philadelphia Orchestra szólótimpanistája, Don Liuzzi, és egy indiai diák volt - ha megengedi a kedves Olvasó, ez utóbbi nevétől eltekintek. Hogy egy mondat erejéig csatlakozzak a Momus Kocsis v. Fischer topikjában dúló vita egyik hozzászólásához, nagyszerű előadást hallhattunk, de azt is, hogy nem magyar kezek által szólalt meg kiválóan a mű: hiányzott a magyar akcentus, amitől számunkra igazán fűszeres lett volna a fogás. Még egyszer hangsúlyoznám, remek produkció volt.

Másnap ismét zenekari koncertet rendeztek, ezúttal a \"jobbik\" diák-együttessel. A Dutoit-ról kialakult első kép gazdagodott: a változatlanul nem meggyőző dirigálása mellett nagyon nagy pozitívum, hogy négy nap alatt igencsak összekapta a zenekart, amely a - tavalyi tapasztalatok és az első napi próba alapján nem túl reményteli - várakozásokat messze felülmúlta, s nem vallott szégyent: ezt a produkciót bármelyik európai ifjúsági zenekar felvállalhatta volna.
Berlioz Római karnevál-nyitánya után két kisebb, hegedűszólóra és zenekarra írott Saint-Saëns-kompozíció következett (Havanaise, illetve Bevezetés és rondo capriccioso), melyekben az idősebb Capucon fivér bizonyíthatott volna, ám csak megerősítette az előzőekben kialakult véleményemet: jól hegedül, de nem átütő, sem a hangja, sem az egyénisége. Teljesen adós maradt a két darab feszes ritmikájával, amelyen áll vagy bukik a karakter.
Szünet után Yefim Bronfman szólójával Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét adták elő. Õ is megerősítette a róla kialakult képet: nagyszerű zongorista, egészen kiváló pianisztikus adottságokkal, de játéka egy kicsit ritmustalan (szeret sietni, ez a ráadásként adott Forradalmi etűdben már kifejezetten zavaró volt), és szólószerepben - Renaud Capuconhoz hasonlóan - nem elég átütő.

Két hangverseny érdemel még említést. Következő nap a \"gyengébbik\" diákzenekar mutatta meg, mit sikerült pár nap alatt elsajátítania. Fürst János vezényletével és Gautier Capucon szólójával Ravel Lúdanyó meséi, Haydn C-dúr csellóversenye, majd Beethoven I. szimfóniája hangzott el.
Fürst dirigálása gyökeresen eltért Dutoit-étól - nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de számomra kétségtelenül szimpatikusabb -, ő sokkal precízebben megmutatta, hogy mit kér, mit vár, más kérdés, hogy sokszor hiába, mert ezekből semmit nem kapott vissza.

A két hét - dehogy, életem egyik - legnagyobb élményét egyértelműen a Martha Argerich tolmácsolta Beethoven C-dúr zongoraverseny jelentette. Nehéz szavakat találni a méltatására. Az ember csak ül és bámul, hogy ilyen létezik. Nem lehet rá azt mondani, hogy \"jó, de…\" - itt nincsen semmi de. Pedig Argerich úgy vonult be, mint egy szebb időket is megélt kényes primadonna, aztán, amikor leült, egy fiatal nőstényördöggé vált, és megigézően játszott bármit, legyen az Beethoven, Sosztakovics, Scarlatti, vagy Chopin. Ha nem lenne teljes idő-, kép-, és fogalomzavar, azt mondanám, hogy róla szól a Lenau-ihlette Liszt Mephisto-keringő. Így csak profánul annyira futja, hogy tökéletes zongorázás volt, vagy talán inkább tökéletes muzsikálás zongorán.

Sajnos ezt az élményt némileg elhomályosította, hogy a szünet után végig kellett hallgatni Sosztakovics V. szimfóniáját, amely fantasztikus előadásban sem lett volna olyan letaglózó élmény, de Dutoit - és itt már egyértelműen az ő művészi koncepciójáról van szó - nem kívánta nagyon differenciálni az egyes tételek karakterét, így meglehetősen egysíkú és unalmas 50 perc kerekedett belőle.

Sebaj, az a zongoraverseny mindenért kárpótolt.

A Zenei Tábor tanárainak egyik vendégháza