Biennálé és rénszarvasburger

És mit fogsz csinálni? - kérdezték a kollégáim. - Rénszarvasburgert eszem. - feleltem.

Létezik egy ország, ahol télen nagyon hideg van, viszont nyáron is csak alig melegszik fel a levegő, ahol az ott lakók szerint semmi látnivaló sincsen, leszámítva azt a közel 190 ezer tavat, ahol mindenki beszéli az alig tíz százaléknyi kisebbség nyelve mellett az angolt, ahol szerintük sokat romlott a közbiztonság, mert hallottak már valakiről, akinek ellopták a munkahelye elöl a biciklijét, egyet abból a több ezerből, melyet mindenhol lelakatolatlanul hagynak, ahol mindenki mobiltelefonozik, de olyan halkan, hogy szinte nem is hallani, ahol a leghangosabb \"zaj\" az autók szöges gumija, amint magyar vidéki kisvárosok vasárnap délutánját idéző \"csúcsforgalomban\" végiggurul a gránit utcakövön, ahol valami kideríthetetlen oknál fogva senki sem siet, viszont mindenki udvarias, ahol egy kétszázezres kisvárosnak is van saját konzija és egy 1800 férőhelyes koncertterme. Szóval Finnországban, Tamperében jártam.

http://www.tampere.fi

A finn zeneszerzők egyesülete évente három nagy fesztivált szervez. Ezek között van nemzetközi is, de többnyire a saját erők felvonultatásáról van szó. A tamperei biennálé is ez utóbbihoz tartozik, bár éppen idéntől, egy kicsit a mi mini-fesztiválunkhoz hasonlóan egy-egy országot reprezentáló \"vendég koncertekkel\" is kiegészítették az ötnapos rendezvényt. Hat helyszínen, napi három-négy koncerten 57 kortárs kompozíciót hallhatott az arra kiéhezett publikum. Elöljáróban szeretném elmondani, hogy végigböngészve a helsinki és tamperei koncert és operaajánlatokat meg kellett állapítanom, hogy arányaiban sokkal több kortárs zenét fogyasztanak távoli nyelvrokonaink, mint jómagunk.

A Tampere Hall 400 fős kistermében, minden különösebb formaság mellőzésével a Tapiola Sinfonietta hangversenyével kezdődött a fesztivál. És kimondottan jól. Juhani Nuorvala elképesztően szellemes, két kürt szólistát és kamaraszimfonikusokat foglalkoztató Fanfárja az a fajta posztmodern eklektika, mely nem stilárisan nyúl vissza a múltba, hanem csupán hivatkozik rá. A távoli recsegő rádiót idéző Music Hall zene olyan üdítően keveredett a kürtösök szólamával, amire gyakran vágytam a következő napokon is. Általában hiába. Eero Hämeenniemi Kamaraszomfóniája, ehhez képest fáradt romantikának tűnt, bár meg kell jegyezni, hogy ő az a szerző, aki nem csak szokott, de tud is gyors zenét írni. És ez sem kis dolog. A Rautavaara tanítvány Harri Vuori műveivel többször is találkozhattunk a hangversenyeken. Háromtételes, Mitikus képek címet viselő műve klasszikus modernzene, abból a fajtából, ami még nem bántja a felkészületlen hallgatót sem.

Kicsit féltem, hogy miként fogom kibírni a több mint félórásra hirdetett, Taon főcímet viselő Nagybőgőversenyt. Veli-Matti Puumala négy tételben mindent, és még egy kicsit annál is többet kihozott a szólóhangszerből. Hallhattunk lírai részeket, ingerült párbeszédet szólista és zenekar között, hosszú kadenciát és földre fektetett hangszer vonós fűrészelését is.

A Tapiola Sinfonietta, amely egyébként főleg bécsi klasszikusokat játszik, precíz odaadással szólaltatta meg a műveket. Ebben bizonyára nagy szerepe volt az igazi sztárnak számító Susanna Mälkki-nek is, aki ha nem is oszlatta el a női karmesterek iránti kételyeimet, de sokat javított - bizonyára politikailag inkorrekt - hozzáállásomon.

A közel százfős publikum talán negyven főre csökkent, miután autóbusszal átszállították a város egy távolabbi pontján lévő Alexander Templomba. Az éjszakai koncertet a Marseilles-i Musicatreize kamarakórus francia kortárs szerzők műveiből állította össze. A többnyire 12 szólamú, elképesztően nehéz műveket hihetetlen profizmussal prezentálták. Szünet nélkül tartott másfélórás műsorukból kiemelném Patrick Burgan La puerta de la Luz című remekét és Maurice Ohana Hattyúdalát, megjegyezve, hogy ez utóbbi szerző műveinek ápolását a kórus szinte missziójának tekinti.

Hangverseny délidőben. Az Öreg Templom padjai közt lassan személyes ismerőssé válik az a \"kemény mag\", mely többnyire a szerzőkből és családtagjaikból, valamint a külföldi vendégekből áll.

Mika Väyrynen káprázatos technikájú és hiperérzékeny előadó. És újra beigazolódott, hogy a műsorfüzet előzetes olvasgatása többet árt, mint használ. Ha az ember fia azt olvassa, hogy egy harmonikára írt mű egyetlen hang 992 alkalommal történő megszólaltatásával kezdődik, azon is elgondolkodik, hogy ne tegyen-e addig egy rövid sétát az egykori gyárépületek felé, melyek azzal, hogy először itt gyulladt fel a lámpafény az északi területeken, mégiscsak biztosítottak egyfajta hírnevet ennek az ipari kisvárosnak. Az ember persze marad, és néha jól teszi. Petri Makkonen Repülés az időn túl költői címet viselő műve ugyanis nem erről szólt. A pókháló légiességű zenei repülés egyetlen repetáló hang fölött és alatt valóban időn túlivá tette a zenét. De hasonlóan jó műnek bizonyult Tuomas Kantelinen Lassú mozgások közepes tempóban című kompozíciója is. Jouni Kaipainen Vento op. 58-ával nem sokat tudtam kezdeni. Csúnya hangok, sok üresjárat, csapkodás, szél kieresztés vagyis minden, ami nem érdekelt. Mindehhez még gátlástalanul hosszú is volt. Nem úgy, mint Leif Segerstam több mint harminc éves Hét kérdése a végtelenhez, mely úgy beszélt mai nyelven, hogy közben mégis érzékien szép maradt. (Egyébként, csupán érdekességként megemlítem, hogy a karmester, zongorista, hegedűművész, zeneszerző eddig 62 szimfóniát, 29 vonósnégyest, 11 hegedűversenyt, 4 zongora concertót és számos egyéb instrumentális és vokális művet mondhat a magáénak.) A már tegnapról megismert Nuorvala Preludium és Toccatáját viszont tanítani kellene. Mind a harmonikásoknak, mind a zeneszerzőknek. Látványos, virtuóz, és bátran utal a hangszer \"eredeti\" zenei világára a tangóra és a francia sanzonra, de egy pillanatra sem válik szirupos zenei emlékké, vagy üres hatásvadászattá. Otto Romanowski Hiding című elektronikával nyakon öntött művéről pedig több szó ne essék.

Szerencsés kezdeményezésnek tartom, hogy egy ilyen fesztiválon helyet kapnak a tanítványok is. A fentebb nem kimondottan agyon dicsért Kaipainen konzervatóriumi növendékeinek bemutatkozása jó alkalmat kínált arra is, hogy a zenei nagyhatalomnak kikiáltott országból érkező vendég elgondolkodjék, melyik magyar zeneművészeti szakközépiskola dicsekedhet ehhez mérhető koncertteremmel. Kamara méretű pódium, mely az előtte húzódó zenekarai árok jóvoltából igazi zenés színpadként is funkcionálhat, ügyes technikai megoldással és nagyon dekoratívan szinte a levegőben elhelyezett orgona, fénytechnika, stúdió stb. Igaz is, később egy beszélgetés során elpanaszolták, hogy az általános iskolai zeneoktatás évről évre kevesebb óraszámot kap, viszont rögtön hozzátették, hogy valószínűleg nekik van a legjobban kiépített zeneiskolai rendszerük. Lehet, hogy nincsenek csodák?

A zeneszerző növendékek nagy része egyéb zenei tanulmányai mellett, puszta érdeklődésből tanulja a tárgyat. Hogy konkrétan kinek mi az indítéka azt a felhangzó művekből nehéz lenne kitalálni. Többnyire jól megformált, hangszerszerű darabokat hallhattunk.

Nagyon szimpatikus ötletnek tartottam, hogy az esti \"nagy\" koncerten is konzisok voltak a hangszeres közreműködők. A Musicatreize kamarakórus ezen az estén észt és finn kortárs zenét adott elő. Talán a fáradság, talán a kicsit egysíkú zenei világ okán, nem tudom, de most kevésbé hatott frissnek az előadásuk. Mindenesetre nem volnék igazságos, ha nem emelném ki Toivo Tulev És akkor a csendben csak Te légy velem című, három különböző nyelven megszólaló 12 szólamú egyházi zenéjét.

A hangverseny után autóbusz vitte az egyre fogyatkozó közönséget a planetáriumba. A meghirdetett program szerint a világűr zenéjét, közelebbről az Északi Fény hangjait hallhattuk részben élő elektronikus zene formájában. A háromnegyed óra, amelyet a sötétben szunyókálva töltött a nagyérdemű az egész fesztivál legsúlyosabb mélypontja volt. Az első húsz percben gyakorlatilag semmit nem hallottam, mert a hűtőventillátorok zaja nagyobb volt, mint a \"zeneműveké\", de ami utána következett sem volt több zenei szélhámosságnál. Az egykori hőskorban, a Rádió még színtisztán analóg elektronikus stúdiójában is érdekesebb, jobban felépített, rendezettebb hang-kavalkádot állítottak elő, mint amit itt, két komolykodó fiatalember produkált. Sajnos a planetáriumok sajátságos ülésrendje miatt nem volt lehetőségem észrevétlenül elhagyni a helyiséget.

Az orgona már önmagában is problematikus hangszer. Legfőképpen a dinamikátlansága zavar. A kortárs orgonaművek pedig leginkább két típusra oszthatók: az egyik az álbarokk imitációs, a másik a hipermodern tenyerelős. Másnap délben, a létszámában tovább fogyatkozó közönség Jan Lehtola előadásában ez utóbbiakból kapott egy órányit. Jyrki Linjama Ítéletnapi responzóriuma szemlátomást megviselte még az edzettebb fülűeket is, míg Einojuhani Rautavaara Ta Tou Theou címet viselő 35 évvel ezelőtti opuszát csendes beletörődéssel nyugtáztuk. A további művek már egyik irányban sem mutattak újat.

Persze nincsen biennálé szeminárium nélkül. Csak az nem mindegy, miről folyik a disputa. Hiszen mindennél többet elárul egy ország zenei helyzetéről, ha egy ilyen megbeszélésen az a legfőbb téma, hogy miként lehetne biztosítani a kortárs művek második, illetve további előadásait. Nem tudom pontosan értik-e? A bemutatókkal senkinek semmi gondja nincs. Minden szerző minden művét előadják legalább egyszer. Legyen az kórusmű, kamara kompozíció vagy szimfonikus alkotás. És ez nem kis dolog, hiszen az 5 milliós országban mintegy 150 szerzőt tart nyilván a Finn Zeneszerzők Egyesülete. Az esélyegyenlőség tehát adott. Az évi három nagy fesztiválon minden szerző helyet kaphat. Azt már meg sem említem, hogy az eddig felsorolt kollégák szinte valamennyien egy-egy zenekar vagy kamarazenekar hivatalos házi-szerzői. Tudom, Finnország messze van.

Régen láttam már olyan hangversenytermet, amely lenyűgözött volna. A Tampere Hall 1800 férőhelyes koncertterme ilyen. Szép, reprezentatív, modern. Tágas, kényelmes és kitűnő akusztikájú. A Tamperei Filharmonikusokat a nagyon fiatal Dimitri Slobodeniouk vezényelte. Tuomas Kantelinen Jelenetei pontosan olyan mű, amilyent egy karmesterverseny felkérésére szoktak írni. Megtalálható benne minden betegség, akár a tökéletes állatorvosi lovon. Ennél sokkal izgalmasabbnak ígérkezett Pehr Henrik Nordgren op. 106-os Második Kanteleversenye. A Kantele szép hangszer, a kantele bizonyára jó hangszer, de a kantele nagyon halk hangszer is. Hangja egy erőtlen hárfáéhoz hasonlít. A húrok hangmagasságát kézi váltóval lehet félhangnyit állítani, így várható volt, hogy a nem túl eredeti glisszandózás most sem marad majd ki. Ritva Koistinen bizonyára kiváló művésze hangszerének. Nem hiszem, hogy rajta múlt volna a szinte üres nézőteret elárasztó unalom. A szünet után rögtön két csalódás is ért. Az egyik negatívan a másik pozitívan. Hogy egészen őszinte legyek, a finn kortárs zeneszerzőket csak igen szőrmentén ismerem. Ez alól Rautavaara kórusművészete volt a nagy kivétel. Műveit eredetinek, megoldásait, fordulatait szellemesnek tartottam/tartom. Őszi Kertek című félórányi zenekari műve kimondottan szép volt. Szép, de nagyon unalmas. A másik csalódásom pozitív előjelű volt. Magnus Lindberg Feria-ja erőteljes zenei effekteket használó, egy pillanatra sem lankadó, nagyfeszültségű alkotás. Méltán kapott nagy tapsot, a méltatlanul kis számú közönségtől.

Mindenütt a világon divatba jöttek az elhagyott gyárépületek, csarnokok. Vastag falaik jó hangszigetelők és nagy belmagasságuk illetve légterük folytán hangverseny- vagy színházterem számára tulajdonképpen ideálisak. Belsőépítészetileg pedig sokszor izgalmasabbak, mint a patinás, funkcionális építmények. Félórával az előbbi hangverseny befejezése után egy ilyen helyen telt ház előtt lépett színpadra a helsinki Lumen Valo énekegyüttes. A nyolcszólamú társaság előadása erősen megosztotta az ítészeket. Műsorszerkesztésük nem idegen a hazai gyakorlattól sem: egy Machaut, egy kortárs. Egy sima, egy fordított. Díszletként egy-egy széket illetve három lámpafüzért használva, kicsit diákszínpados szcenírozással végül is hatásos produkciót nyújtottak. Sajnos korán sem rendelkeznek olyan hanganyaggal, ami nélkülözhetetlen a legtöbb általuk kiválasztott mű előadásához. Ettől gyakran vált az intonáció bizonytalanná, az egész produkció szétesővé. A siker azonban őket igazolta.

Akinek ennyi jó kevés volt, az reggel négyig a szomszéd klubban élő elektroakusztikus zenét hallgathatott. Én negyed óráig barátkoztam vele.

A Tampere Hall Stúdiójában Heikki Nikula basszusklarinét koncertjére másnap kora délután került sor. Markus Fagerudd Carousel-jében hihetetlenül csúnya hangok kísérték magnóról a szólistát. Lotta Wennäkoski művében - mint azt utólag elolvastam - egy Bartók gyűjtötte népdal fonográf felvétele is fontos szerepet játszott. De hogy miként is jött pontosan a képbe Kornya Sándor negyvenéves székelyhodosi pásztor, azt ne kérdezze senki. A mű címe Limn mindenesetre rajzot, festményt jelent, s arra utal, hogy a szerző illusztrációt készített egy népdalhoz. Lelke rajta. A külső hatások úgy tűnik igen fontos szerepet kaptak aznap, hiszen Timo Hietala egy sikeres szívátültetésről tudósító újsághír láttán fogott munkához, hogy hangokba öntse pacifista gondolatait. Ebből született a Fekete szív épp\' oly vörös, mint a fehér című szólómű. Veli-Matti Puumala basszusklarinétra, zongorára és Midi billentyűzetre komponált Basfortel címet viselő \"triója\" ahol a zongorista által kezelt Midi billentyűzet segítségével a klarinét és a zongora hangszíneiből összeállított hangokat is hallhattunk, nem érdektelen alkotás. Első hallgatásra viszont - akár a többi kompozíció - nehezen adja meg magát.

Nagy érdeklődéssel vártam az Ooppera Skaala bemutatkozását. Egy pillanatig sem titkolom, hogy szívügyem a gyerekeknek szóló (mese)opera. Kirmo Lintinen Voi vietävä! címet viselő \"kis erdei operáját\" tavaly szeptemberben mutatták be a Helsinki fesztiválon. Azóta járja az országot. A szoprán, mezzoszoprán, tenor és basszus énekszólamok mellett klarinétot, harmóniumot, nagybőgőt és ütőhangszereket felvonultató negyvenperces mese története némileg homályban maradt előttem, de annyit sikerült kivennem, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben az erdő lakói és a favágó is megérthetik egymást. A szövegkönyv nem nélkülözi a triviális és a horrorisztikus jeleneteket sem. Ilyen az opera kulcsfontosságú jelenete, a favágó elemózsiás táskájának ellopása, mely azalatt zajlik, míg ő hasmenéstől hajtva könnyít magán a nyílt színen, vagy az a tény, hogy bosszút állván az őt ért sérelemért mérges kígyót rejt táskájába, aki (ezt a szerepet a klarinétos játssza) a kutakodó tolvajt annak rendje és módja szerint meg is mar. Zenei világa erősen emlékeztet a hetvenes évek ilyen típusú törekvéseire. Nagy sikert aratott.

A Fesztivál záróhangversenye külsőségeiben épp\' oly csendben vette kezdetét, mint a nyitó koncert. A Tampere Chamber-t Jaana Haanterä vezényelte. A rövid programból érdemes kiemelni kettőt. Jouni Kaipainen műve a Nyo ze honmak kukuyo to op. 59b, mely cím a buddhista Lótusz Szútrából vett idézet, remek kis klarinétversenyt takar. A virtuóz klarinét szólamot Janne Pesonen adta elő nagyon meggyőzően. Az Orbis factor cím mögé rejtve pedig Sakari Vainikka hegedűversenye található. A lírai hangvételű, romantika felé hajló versenyművet a méltán sokat foglalkoztatott Edouard Ideltchouk előadásában élvezhettük. Kár, hogy eddigre gyakorlatilag a maradék közönség is elfogyott. Az egymás iránti érdektelenség úgy látszik nem magyar sajátosság.

Végezetül megállapíthatom, hogy az uralkodó stiláris trendek tekintetében a hangszeres műveket nézve nincs jelentős különbség a finn, illetve a magyar kortárs művek között. Ugyanakkor jelentős az eltolódás a kórusirodalomban. Az a fajta gondolkodás amit a Musicatreize kamarakórus vagy a Lumen Való énekegyüttes előadásain hallhattunk alapvetően különbözik a magyar szerzők hasonló kompozícióitól. A tömbszerű gondolkodást a lineáris szólamvezetés egyeduralma váltja fel. Sokkal kevesebb gondot fordítanak a vertikális hangélményre, mint a szólamok önállóságára. Ennek nyilván van egy olyan gyakorlati oka is, hogy rendelkezésre állnak azok a kórusok, akik képesek megoldani a 8-12 szólamú művek előadását. És túl azon, hogy képesek, szívesen is teszik azt.

Ezúton köszönöm meg a Magyar és a Finn Zeneszerzők Egyesületének, hogy lehetővé tették részvételemet a Tamperei Biennálén.

Jut eszembe: rénszarvasburgert sehol nem kaptam.