Beethoven fényében (Agnieszka Holland Beethoven-filmjéről)

Beethoven árnyékában (Copying Beethoven)
Fsz.: Ed Harris, Diane Kruger, Joe Anderson, Ralph Riach
Rend.: Agnieszka Holland
104 perc
Forg.: Intersonic

Nagy zeneszerzőinknek tévé- vagy mozifilm formájában emléket állítani mindig üdvös cselekedetnek számított Európa-szerte, leggyakrabban a bölcsőtől a sírig kísérve a géniuszt, az életrajzot biflázva, annak nagy fordulópontjaira koncentrálván a jó szokás szerint. Alig akad valamirevaló jeles komponista, akinek életéről ne készült volna legalább televíziós sorozat, s mi tagadás, mi magyarok bizony élen járunk ebben a műfajban. Azonban olyan filmes opusz, mely maradandó nyomot, vagy legalább osztatlan sikert hozott volna készítőinek, alig akadt a sokat idézett Amadeuson kívül.

Persze mindig is hálás feladat volt korszakos művészekről, tudósokról, netán sportolókról vagy politikusokról könnyfacsaróan érzelmes filmdrámát fércelni. A kultusz ködébe vont, kikezdhetetlen zsenialitás megjelenítése a vásznon a filmes alkotás narratív gyengeségeit is igazolni képes; nem kell egyebet tenni, mint folyvást a biográfia kérdőjelt nem ismerő tényeire és az autentikus történelmi bizonyítékokra hivatkozni, melyek parancsolón intik az alkotókat az életrajzi-történelmi hitelességre. Ám ha a filmrendező maga kerít az egykori korszakalkotó művész köré egy saját mitológiát, magyarul kitalál hozzá új, a valóságban sosem létezett szereplőket és így regél szépet, nemest és szívhez szólót a Nagy Emberről, mindjárt más a helyzet. Az alkotók maguk felelnek tetteikért, hisz ők hozták ilyen helyzetbe az életrajzi faktumok hálójából kiszakított szereplőiket, ők rajzolták köréjük a sosemvolt bonyodalmakat, immár nem mutogathatnak a konok, szikár tényekre.

Agnieszka Holland a napokban mozikba került, részben Magyarországon forgatott, Beethoven árnyékában (Copying Beethoven) című filmje ezt teszi: Beethoven utolsó éveit célozza feldolgozni, ám ehhez szükségesnek látja az életrajz részleges fikcionalizálását, amennyiben Beethoven (Ed Harris) oldalára (vagy mondjuk úgy, ahogy a címben áll: árnyékába), annak utolsó éveire társául szegődteti kottamásolóként, valójában inkább múzsa gyanánt Anna Holzot (Diane Kruger). Holland víziójában Holtz kisasszony segítségével lesz képes nemcsak utolsó szimfóniáját befejezni Beethoven, de ihletet, segítséget és támogatást nyer a nőből a kései nagy művek megkomponálásához.

Beethoven a \"szörnyeteg\", a különc tirannus ábrázatában kerül elénk a filmben, lobogó sörénnyel és a lángész kikezdhetetlen kompetenciájával, melyről megannyi bölcs művészetfilozófiai elmefuttatás értesít bennünket a művészet szentségéről és hatalmáról, a zene isteni eredetéről és így tovább. (Vagyis, hogy a mester szerint \"a zene az Isten nyelve\", s a zeneszerző, aki mindenkinél legközelebb áll hozzá, csupán \"leolvassa az Úr ajkáról a szavakat\"). Anna Holtz elsősorban azért iparkodik Beethoven szolgálatába szegődni, hogy alkalmasint saját műveit is megmutathassa a mesternek, s persze, hogy a legjobbtól tanulhasson. Mindezért képes elviselni a már szinte teljesen süket, végletesen excentrikus komponista minden kínos mániáját, rigolyáit, rögeszméit, zsarnokságát. A film így kettős fókuszt kap: egyfelől a rejtélyes beethoveni személyiségre közelít, aki a külvilágból csak a csendet hallja, ám elméjében megállás nélkül gomolyognak a hangok, s melytől a zene és az emberi lét dimenzióinak feltárását reméli, másfelől pedig a kottamásoló lány emberi viszonyait próbálja kibontani, miként lesz rá egyre nagyobb hatással Beethoven eszelős habitusa, világszemlélete, zsenialitása, s rajta keresztül a legmagasabb rendű művészet és emberség hangja.

Ahogyan a szereplők terén is kettős a narráció összpontosítása, a kései Beethoven-műveiből is két nagy alkotás kap teret a filmben. Természetesen a IX. szimfónia, melynek ünnepélyes bemutatóját kíséri figyelemmel a film egy jelentős szelete afféle grandiózus csúcsjelentként, s a Nagy fúga melynek botrányt kavaró bemutatóján szintén jelen lehetünk. Előbbi mint az emberi megismerés határán inneni, utóbbi pedig mint azon túli műalkotás, előbbi ennélfogva tomboló sikert arat, utóbbit természetszerűleg kínos meg nem értés fogadja. A kontraszt megfelelően drámai, amennyiben a kor ízlésének és esztétikájának korlátait mutatja fel.

Ahogyan Holland filmjének képi világa (fényképezés: Ashley Rowe) is az európai mozgóképes hagyományok és az amerikai vizuális klisék közötti kitaposott ösvényen halad (a piszkos közterek és penészes bérházak nyersen ábrázolt miliője szemben a színház- és palotaterek pompájával), úgy a karakterek kibontása is az ellentétekre és interperszonális feszültségekre épül, s éppen ezért marad végig problémás. Egyedül Harris Beethovenje - nem utolsósorban a markánsan szuggesztív, egy lokomotívnak elegendő energiával fűtött színészi alakítás nyomán - kapja meg a megfelelő figyelmet, bár, ahogyan akadozik a két főszereplő, a zeneszerző és a kottamásoló lány viszonyának tisztázása a filmben, úgy - dacára a beszédes epizódoknak - lassan tisztul a megszállott művész ars poeticájának érthető és világos felszínre hozása, s sokszor csak előkészítetlen, zsenge lózungokat kapunk örökérvényű bölcselet gyanánt. Bár Holtz kisasszony végül érezhetően eljut a saját magát kiteljesíteni kívánó művészegyéniségtől a géniusz szolgálatáig, de a film erről sajnálatosan keveset beszél, s amellett, hogy felesleges, elvarratlan szálakat hagy, úgy érzem, adós marad a megtett út stációinak szabatosabb bemutatásával.