Bécsi szeletek 2.

Egy régi kedves hagyományt élesztünk fel Csipkerózsika-álmából: az alábbiakban a Császárváros zenei életének érdekességeiről olvashatnak, valamint betekintést adunk a lemezpiac furcsaságaiba is.

Ha Húsvét, akkor Parsifal. Nem csak Pesten, hanem Bécsben is. Igaz, sok hasonlóság nincs a két operaház előadása között, a miénk hagyományos szellemiségű, kissé ütött-kopott, az övék színes, szélesvásznú rendezői színház, kábítószer hatása alatt álló Kundry-val és önkielégítő Klingsorral, azaz mindennel, amely egy Parsifal-produkció elengedhetetlen kelléke. Az április 21-i előadást követően magam egy hálás köszönetet rebegtem el a rendezőnőnek, Christine Mielitznek azért, hogy még véletlenül sem sikerült közelebb kerülnöm Wagner talán legnehezebben befogadható zenedrámájához. Persze valószínűleg neki sem.

Ennek ellenére az előadás igen jó volt. Talán tényleg át kellene keresztelni a művet Gurnemanzra, hiszen nagyformátumú Grál-tanítómester-lovag nélkül megette a fene az egészet. Matti Salminenre mintha rászabták volna a szerepet, mélységei példaértékűek, meglepő módon magas hangjai úgyszintén, az este legjobb alakítását nyújtotta (sőt, egynémely pillanatában már-már hotteri, fricki, greindli magasságokban szárnyalt).

A többiekre sem lehet panasz: a Staatsoper-újonc Burkhard Fritz a címszerepben szintén jó választásnak tűnt, és ki tudja, lehet, hogy nagy énekes válik majd belőle. Angela Denoke Kundry-ja talán nem ennyire evidens találkozása szerepnek és énekesnek, mindenesetre éteri pianói emlékezetessé tették a 2. felvonást. Franz Grundhebert (Amfortas) először hallottam énekelni, és beváltotta a hozzá fűzött reményeimet: tényleg nagyon nagy művész. Az előadást dirigáló Peter Schneider teljesítményén szerencsére nem érződött, hogy bokros teendői (április 9. és 25. között két Rózsalovag, három Parsifal és Trisztán és Izolda) miatt feltehetően már napok óta a Staatsoper zenekari árkában volt kénytelen éjszakázni. Magyar vonatkozásként nem szabad megfeledkeznünk a 2. felvonás diszkójelenetében a 2/1-es viráglányt éneklő Keszei Boriról sem.

Az öt és félórás maratoni előadást követő nap estéjén a Bécsi Filharmonikusok koncerteztek a Musikvereinban. Mivel a nagytermet eddig csak tévében láttam, a zenekart csak lemezen hallottam, az ülőhely hiánya sem tarthatott vissza. A jegyirodát üzemeltető hölgy nagyon kedvesen közölte, hogy nincs sok esély, azonban esetleg fáradjak vissza 20 perccel az előadás megkezdése előtt, hátha valaki nem veszi át a jegyét. És láss csodát: tényleg bepasszírozott az egyik utolsó állóhelyre. A \"Stehplatzon\" balkáni állapotok, kis túlzással mindenki a földön ül vagy épp fekszik, a fegyveres biztonsági őr azonban jobb belátásra bírja a népet, a koncert kezdetekor feszült csend és körülbelül negyven fok.

A hangverseny ehhez képest számomra kissé lassan indul: Valerij Gergiev dirigálása mellett a Sosztakovics-hegedűverseny első tételében a Bécsi Filharmonikusokból nem sokat kapok, a csodagyerekből csodafelnőtté lett Vagyim Repin persze remek, de én azért mégis a zenekar játékára vagyok kíváncsi. A második tételtől kezdve aztán beindul a henger: ilyen minőségű vonósjátékot még soha életemben nem hallottam, és az est második felében elhangzó 9. szimfónia (szintén Sosztakovicsé) pedig végleg maga alá temet, én ezt újra meg újra meg akarom hallgatni. Természetesen Gergiev is itt van leginkább elemében, főként a mulatságos zárótételben. A két mű között elhangzó Mozart-zongoraverseny (K.466) sem volt akármilyen, a szólista, a bécsiekkel most először fellépő és a művet saját maga választó (!) Markus Schirmer játéka talán a második tételben volt a legemlékezetesebb.

Ami pedig a Musikverein jövő évi programját illeti, talán könnyebb lenne azokat a művészeket felsorolni, akik nem koncerteznek a 2006/07-es szezonban Bécsben. A fellépők névsora illusztris, és akkor még nem sokat mondtunk: Simon Rattle vezényletével a Berlini Filharmonikusok többek közt Sosztakovicsot játszanak, Mariss Jansons a Royal Concertgebouw zenekart, a Bécsi Filharmonikusokat és a Bajor Rádió Zenekarát is dirigálja, Rudolf Buchbinder az összes Beethoven-zongoraszonátát előadja, Daniel Barenboim fellép a Nyugat-Kelet Diván zenekarral és a Bécsi Filharmonikusokkal is. Persze aki mindezt élőben akarja hallgatni (és nem bírja a lába a 4-5 eurós állóhelyeket), annak igen mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia, hiszen például egy 8 koncertből álló bérletet a Mesterelőadók sorozatában 41 és 624 euró közötti áron vesztegetnek.

Természetesen Bécs nem tartozik a legolcsóbb városok közé, de a CD-k és DVD-k piacán azért a szemfüles vásárló igazi olcsóságokra lelhet. Amennyiben valaki vonattal érkezik Budapestről, akkor a Westbahnhoftól csupán néhány percre, a Webgassén található zenei antikváriumban meg is próbálhatja eladni otthonról hozott lemezeit. Illúzióink azonban ne legyenek, nem kapunk többet értük, mint odahaza. Viszont érdekességekre itt is bukkanhatunk: igen jó áron (mindössze 12 euróért) kínáltak például egy Knappersbusch dirigálta bayreuthi Mesterdalnokokat, olasz kalózkiadásban.

Aki bontatlan lemezekre vágyik, annak a messze földön híres, ám mostanság egyre drágább Da Caruso ajánlható az Operaház tőszomszédságában. Mint minden nagyvárosra, így Bécsre is igaz az, hogy egy kis utánajárással jobb boltot csinálhatunk: egy operafelvételnél (például a legújabb Parsifal esetében, 4 CD-n, Domingóval, vezényel a nemcsak a zenéről alkotott, de állítólag politikai nézeteit tekintve is a legszebb karajani és clemens kraussi hagyományokat folytató Thielemann) akár 5-10 - esetenként még annál is több - eurónyi eltérés lehet az üzletek árai között. Akadnak igazi \"szakbarbárok\" is: szintén nem messze az Operától olyan bolt is akad, ahol kizárólag Herbert von Karajan felvételeit árusítják. Az eladó itt meglehetősen felkészült: megvan a véleménye a Karajan-lemezörökség minden darabjáról, és ő is jobban szereti a korábbi felvételeket a digitális technikával készülteknél.

Egy szó mint száz, nem unalmas az élet a Császárvárosban. A nagypénzű zenebarátok (no meg persze azok, akik időben megrendelik jegyeiket) dúskálhatnak a lehetőségekben, szerencsére azonban a szerényebb költségvetéssel dolgozók sem maradnak ki a jóból. A minőség pedig valóban garantált.