Bécsi szeletek
Virágzik a zenei élet a Császárvárosban: egymásba érnek az érdekesebbnél érdekesebb komolyzenei események. A Musikverein-ban a szeptemberi bérletes szezonnyitón Zubin Mehta dirigálta az Izraeli Filharmonikus Zenekart, ezt követően pedig sorrendben Kurt Masur, Andre Previn, Riccardo Muti, majd Nicolaus Harnoncourt lép(ett) a közönség elé. Jó kis névsor egy egész évadra is, pedig ez még csak a szeptember...
Néhány száz méterrel arrébb, a Herbert von Karajan-Platz környékén a Wiener Staatsoper-ben is természetesen az első őszi hónapban kezdődött az évad, a tavalyi szezon egyik legnagyobb sikerével, a Trisztánnal, amelyet a mostanság inkább a politikai témájú híradásokban szereplő német karmester, Christian Thielemann dirigált. Thielemann a többi előadástól azonban már visszalépett, helyét bravúros beugrással a zürichi opera egykori vezető karmestere, Franz Welser-Möst vette át. Nagy egyéniségekben tehát itt sincs hiány, akár a dirigensek, akár az énekesek oldaláról közelítünk.
A szeptember a francia opera ünnepe a Staatsoperben, remek énekesekkel tért vissza néhány év után Massenet kevésbé ismert, ám annál színesebb operája, a Herodiade, amelyet az elmúlt héten a Bartók rádión a magyar operabarátok is élvezhettek. Az előadás legszebb alakítása a fiatal holland szoprán, Barbara Haveman nevéhez fűződik, aki szintén beugróként, sőt debütánsként aratott nagy közönségsikert Salome cseppet sem könnyű szerepében, lévén az énekesnőnek egyszerre kellett drámai és lírai vénájáról is tanúságot tenni. A szeptember 16-i előadáson hangja végig nagyszerűen szólt, és mindemellett nagyszerű színészi alakítását látva joggal tapsolta vörösre tenyerét a bécsi publikum.
Rajta kívül is akadt jó néhány kiemelkedő teljesítmény: a tenorszerepben José Cura, akit számos pesti koncertje után sikerült végre színpadi alakítás közben is "fülön csípnem". Hangja mindvégig erőteljes és fényes csengésű volt a nem túl hosszú, ám annál inkább embert próbáló szerepben. A basszus szólamot éneklő, már-már veteránnak számító olasz Ferruccio Furlanetto is a tőle megszokott magas színvonalon teljesített, sajnos azonban a címszerepben Agnes Baltsa némiképp elmaradt a - nem tagadom, igen nagy - várakozástól. Maradjunk annyiban, hogy nem volt a legjobb hangi diszpozícióban, szerepformálása ennek ellenére meggyőző volt.
Előző este egy másik francia opera, a Hoffmann meséi ment, amelyben egyetlen gyenge alakítás sem akadt, minden énekes szólista jelesre vizsgázott. Közülük is kiemelkedik a címszerepet éneklő amerikai Neil Shicoff, aki immáron jó tíz éve a szerep egyik legnagyszerűbb tolmácsolója világszerte. Shicoff nem egy igazán fület gyönyörködtető hang, de óriási művész, szinte transzban énekli végig a szerepet, folyamatosan ezer fokon égve.
Hasonló jókat mondhatok darabbéli ellenlábasainak megformálójáról, James Morrisról is. Bevallom, Morris basszbariton hangját - amelyet sokszor bizony fakónak találtam - a múltban nem igazán kedveltem, most azonban bebizonyosodott számomra, mekkora énekes, és nem utolsósorban: milyen remek színész. Tipikus példája ez annak, hogy hiába a sok lemez, meg videofelvétel, egy énekes élő előadáson ismerszik meg igazán.
És azok a nők! Sokáig emlékezetes marad még Garanca (Nicklausse) mezzoja, Rancatore (Olympia) koloratúrái, Stoyanova (Antonia) lírai és Skhosa (Giulietta) drámai szopránja.
Sajnos, azonban a két este egyenletesen magas színvonalú énekesi alakításai mellett a rendezés mindkét esetben számos furcsasággal szolgált. Andrej Serban évtizedes Hoffmann-szcenizálása számomra sokszor okozott kínos perceket, lehet, hogy bennem van a hiba, de elképzelni sem tudtam, mit keresnek a néha teljességgel oda nem illő díszletelemek (különböző fák, bokrok, amelyeket össze-vissza tologattak) a színen. A rendező láthatóan extravagánsra vette a figurát, azonban a remekül sikerült Olympia-jelenet (amely mintha magának Frankenstein doktornak a laboratóriumában játszódna) és egy-két szellemes játékötlet (például Frantz-nak, Crespel tanácsos inasának magánszáma - a csillárról lógva) kivételével nem akadt igazán emlékezetes momentuma. Hasonlóan stilizált és sterilizált volt Hermann Nitsch Herodiade-rendezése is, ahol a díszletet néhány egyszerű bútordarab, no meg az ide-oda tolható és ereszkedő batikolt falak jelentették, utóbbiak vörös színe a vért (mi mást?) volt hivatott jelképezni.
Rendezés szempontjából a harmadik, általam látott előadás, a Rajna kincse sem nyűgözött le: a Walhalla istenei akár az Adams-család szereplőgárdáját is erősíthetnék, hiszen például Froh egy bájgúnár táncdalénekes (hófehér öltönyben, zsebében az elmaradhatatlan vörös rózsával), Donner pedig egy elmeháborodott, agresszív tengerészkapitány képzetét keltette. Szerencsére az énekesek itt is kárpótoltak, a legjobban Oleg Bryjak Alberich-je és Torsten Kerl Loge-ja tetszett, valamint James Morris, aki korunk vitathatatlanul egyik legnagyobb Wagner-énekese, láthatóan és hallhatóan mindent tud Wotan szerepéről, amit tudni érdemes. A hölgyek közül leginkább Ricarda Merbeth-re (Freia) - tavaly óta a bayreuthi Tannhäuser Erzsébetére - volt érdemes figyelni.
Mindhárom este színvonalas karmesteri munkának tapsolhatott a közönség, számunkra örömteli, hogy a Rajna kincsét (és a Ring hátralévő három estéjét) akárcsak Bayreuth-ban, itt is Fischer Ádám vezényelte, nagyszerűen összefogva az énekeseket és a zenekart. Nagy kár, hogy csak keveset hallhatjuk őt idehaza, az Operaházban pedig szinte soha...
Néhány egyéb érdekesség: nem olcsó mulatság Bécsben (sem) a kultúrára áldozni, a Staatsoperben egy-egy jobb helyért háromszámjegyű eurót is elkérnek. Vagy például itt a Musikverein: Barenboim jövő tavaszi Beethoven-szonátaciklusáért (ami 8 előadást jelent) akár 440 eurót is leszurkolhatnak a pénzesebb zenebarátok. Gyanítom, az is telt házzal megy majd, miként szinte valamennyi előadás az operában. Mert azért ott is vannak kedvezményes jegyek, állójegy 2 illetve 3 és fél euróért (van belőle vagy ötszáz, mind egy szálig elfogy persze). A kényelmesebbek (kakas)ülőhelyet vásárolhatnak 9 euróért, ahonnan kis szerencsével akár még látni is lehet. Operaházi fórumunk statisztikus érzelmű olvasói kedvéért megemlíteném még: a büfében egy ásványvíz 2,70, a ruhatár viszont csak 0,90 euró. Az előadások pontosan a meghirdetett időben kezdődnek, apelláta nincs!
Ha már statisztikák: a bécsi opera évről-évre mamutszezont abszolvál, több mint 60 opera illetve balett kerül színre, ami alighanem világrekord. Néhány magyar is megfordul a házban: az említett Fischer Ádámon kívül Rost Andrea Júliaként Gounod operájában, valamint Keszei Bori, aki ettől az évtől tag a Staatsoperben.
Zárásként egy személyes vallomás: Bécsben minden szép és jó, azonban nekem három nap után kis túlzással elegem lett az egészből. Rájöttem ugyanis, hogy odakint egész egyszerűen nincs kiért szorítani, nem kell azon izgulni, vajon az énekes végig tudja-e énekelni a szerepet, a kórus nem esik-e szét, és így tovább. Úgy tűnik, a bécsi operában 7-től 10-ig rendben mennek a dolgok, zökkenők és fennakadások nélkül, ebbe pedig egy idő után bele is lehet unni. Hiába, a magyar embernek kell az az adrenalin...
