Bayreuthi beszámoló – 3.

A nyitott színpad

Ha a halandó életében először bejut a Festspielhaus nézőterére, akkor a puritanizmus okozta első meglepetéséből ocsúdva megpróbálja felmérni, mi várhat rá az elkövetkezendőkben. A zenekari árok ugye nem belátható, ráadásul alig hallani a hangoló zenészeket. A nézőtér méretéhez képest (1974 fő, alig kisebb, mint az Erkel Színház) bizony kicsinynek tűnik a színpadnyílás, ami ellentmond Wagnerről alkotott eddigi véleményünknek. Ez az érzés csak addig tart, amíg a függöny fel nem megy.

A színpad ugyanis szinte korlátlan mélységgel rendelkezik. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis a színház mögött vagy tíz méterrel utólag építettek egy „háziszínpadot”, amelynek méretei pontosan megegyeznek a nagyszínpadéval. A nagy truváj az, hogy e két színpad összenyitható, s így fordulhatott elő Harry Kupfer legendás Bolygójában, hogy a Hollandi hajója a nézőtértől vagy 80 méter távolságról indult.

Mint említettem, a szünetben kihajtják a nézőtérről a közönséget, akik jobb híján kimennek a színház elé. (A Festspielhausnak alig van belső tere a nézőtéren kívül.) A hangulat viszont ott a legminőségibb szabadterekkel vetekszik. A színház előtt tágas park fogadja a nézőket, gyönyörű fákkal, szökőkúttal. Az egyik oldalon hatalmas büfék várják a közönséget, pénztárcáiktól függően. Aki megrendeli vacsoráját a darab előtt, az az első szünetben főúri kényelemben fogyaszthatja el azt. De van önkiszolgáló étterem, szimpla kerti talponálló, és lehet még egyszerűbb (és olcsóbb) módon is táplálkozni. A nagy többség ugyanis a színház túlsó oldalán lévő dombon piknikezve fogyasztja el otthonról hozott elemózsiáját.

Szünet 1876-ban,...	...és 2007-ben

Úgy vélem, a Momus-olvasó – egy nagy utazó előd által elkényeztetve – joggal várhatja el, hogy Bayreuth sörfogyasztási lehetőségeiről is átfogó képet kapjon. Nos, a helyzet korántsem annyira tökéletes, mint azt egy „sörnagyfogyasztó” államról gondolnánk. A büfében árulnak ugyan egy Aktien nevű világos márkát, mint a Festspielhaus hivatalos sörét (uszkve 3 és fél euróért), ami nem egy nagy durranás. A büfések sem lehetnek biztosak a dolgukban, mert ugyanott lehet kapni más, ismertebb bajor söröket is, s ráadásul a (gondolom irredenta) nagyközönség – eléggé el nem ítélhető módon –, ha jól láttam, leginkább a cseh Krušovicét viszi. Aki mégis jó bayreuthi sörre vágyik, annak azt ajánlanám, hogy előadás után autózzon tízpercnyit a városka fölötti dombra (a Hohe Wartén túl), ahol egy Hochtheta nevű falucska egyetlen vendéglátó-ipari egységében világnagy félbarna szűretlent mérnek, potom 1,60 euróért. Isteni zsíros kenyeret is kapni, s még éjfélkor is nyitva tartanak.

Lehetne autózni a szünetben is, de a helyi parkolási viszonyok előadástájt eléggé hasonlítanak a hétköznap délelőtti pesti belvároséhoz, és lehet, hogy csak félórás bolyongás után tudunk kocsinknak helyet találni – a színháztól negyedórányi járásnyira. Ami itt ugye, nem szerencsés.

Ha a bendőnket megtöltöttük, és még van egy kis időnk a szünetből, érdemes a színház melletti aprócska kioszkot is szemügyre venni. Impozáns képeslap-halom, bőséges német nyelvű Wagner-szakirodalom, no és korábbi bayreuthi produkciók hang- és képfelvételei várnak bennünket. Persze a bőség kínos zavara elönti az embert, én például hosszasan tipródtam azon, hogy Knappertsbusch négy különböző Parsifalja közül melyiket szeressem – végül is passzoltam.

A harmadik este A Rajna kincse nyilvános főpróbáját volt szerencsém megtekinteni. A nyilvános főpróba hátrányairól (no hívás, no taps) már értekeztem, így most az előnyeit ecsetelném. Nos, semmilyen színházban nem tapasztaltam a kollegialitás ilyen fokát, mint itt. Aki éppen nincs benne az adott produkcióban, az ott van a nézőtéren. S a wagneriánus operabarát oldaláról valami elképesztő varázsa van annak, hogy éppen előtted ül az előző esti Tannhäuser (kicsit sokat mocorog), mögötted a másnapi Wotan, kedélyesen csevegve a tegnapelőtti Parsifallal, vagy, hogy együtt állsz sorba sörért korunk (vélhetően) legjobb Brünnhildéjével (ő is cseh sört ivott!).

Tankred Dorst rendezését ezúttal nem ostoroznám tovább. A Rajna egy grammal sem jobb, mint az előző esti Istenek, sőt bizonyos ponton élénkebben ütköznek ki a problémák. Legfeltűnőbben Alberich átváltozásos jeleneteinél. Nincs jobb szó rá, minthogy amatőr megoldás, ahogy a törpe alakítója a láthatatlanná tévő sisakot fejére téve kisétál a helyiségből, majd kintről énekelve próbálja érzékeltetni, hogy bent van. Egy jobb gimnáziumi színjátszó kör szellemesebben oldaná meg. Tankred Dorst, a világhírű drámaíró operarendezőként épp a Ringgel, ezzel a elképesztő falattal debütált, közel 80 esztendősen. A színházról alkotott ezernyi gondolata ugyan átjön, de sajnos a mesterségbeli tudás hiánya is, így néha a legegyszerűbb helyzetek megoldása is gondot okoz neki. Számomra ennek a produkciónak egyébként nem a rosszul megoldott helyzetek okozzák a legnagyobb problémáját, hanem a kihagyott ziccerek, az elindított, de befejezetlenül maradt gondolatok.

A produkció zenei arculata, hála Christian Thielemannak, bayreuthi mércével mérve is rendkívüli színvonalú. A zenekar hihetetlen pontossággal követi a Maestro elképzeléseit. A szólisták is mind egytől egyig magas szinten szolgálták a zenedrámát.

Arnold Bezuyen, Albert Dohmen

Andrew Shore

A sellők

Wolfgang és Katharina Wagner

Első változatomban ezeknek az írásoknak adtam egy alcímet, mely a mai esetében így szólt: „A Rajna és a bel canto Wotan”. Nos, Albert Dohmen rendkívül higgadt és ökomenikus főistene szokatlan oldalról közelíti szólamát. Homogén hang, aki a legkisebb erőkifejtés nélkül énekel. Zenei formálása kerek, azaz még inkább gömbölyű. Kifejezetten törekszik a szép éneklésre. Gyönyörű, férfias hangszíne basszistáknál szinte példátlanul nemes, így a hallgatóban nem is merül fel, hogy a keserűen cinikus Wotan hangját próbáljuk kihallani (mint pl. a Művészetek Palotájában). Dohmen az ereje teljében lévő főistent személyesíti meg, akitől messze még a vereség érzete.

A Rajna másik kulcsszerepe Loge, alakítója Arnold Bezuyen volt, aki 2002 óta gazdája a szerepnek Bayreuthban, joggal. Rosszkedvű tűzisten, látja előre a végveszélyt, pusztán megszokásból segít az isteni családnak. Nem a gunyoros arculat a legjellemzőbb rá, inkább csak aggodalmas figura. Hangilag pontos és kifejező, bár eszköztára szűkebb, mint a Budapesten látott/hallott Christian Franzé. Igen találó a sertepertélő mozgása.

Donner és Froh szerepében Ralf Lukast és Clemens Biebert üdvözölhettük. Nem túl bőséges szólamukat kifejezően, és a hagyományoknak megfelelően tolmácsolták.
Számomra kevésbé tetszett Michelle Breedt Fricka-figurája, viszont Edith Haller üde és muzikális hangon, megejtő kedvességgel vázolta föl Freia alakját.

Andrew Shore nagyszerű Alberich. Mindent egy lapra, a karakterizálásra tesz fel. Ironikus gazember, aki kihasználja mások gyengeségeit. Amikor vesztésre áll, kétségbeesetten próbál ravaszkodni, a Gyűrű nélkül viszont elbukik. Hangilag tökéletesen birtokolja a szólamot, talán a végső indulatok hiányoznak egyedül, így az Átok nem szól akkorát, mint reméltük előtte. Színpadi játéka az egész (magas színvonalú) gárdából kiemelkedik.
Kisemmizett testvérét, Mimét Gerhard Siegel alakítja, pontosan, találóan.

Az óriásokat, Fasoltot és Fafnert hatalmas hanggal és alkattal egyaránt megáldott énekesek jelenítik meg: Kwangchul Youn és Hans-Peter Kőnig.
Erda statikus szólama sokkal jobban feküdt Mihoko Fujimurának, mint előző nap Waltraute.
A három rajnai sellő (még) tiszta figuráját Fionnuala McCarthy, Ulrike Heizel és Marina Prudenskaja tolmácsolta, hibátlanul.

Ennyi volt a látlelet Wolfgang Wagner utolsó éveinek darabjairól. Az idős direktor mindig tudta, mivel kell megújítani Bayreuthot.
Tudta 1951-ben, mikor testvérével, Wielanddal közösen újraindította a II. világháborúban megszakadt folyamatot.
Tudta akkor is, amikor 1972-től megnyitotta a Festspielhaus kapuját a kor legjelentősebb rendezői (Götz Friedrich, Harry Kupfer, Patrice Chéreau, Jean-Pierre Ponnelle és Werner Herzog) előtt.
Valószínűleg most is tudja, mindenesetre az új partnerek felkutatása már Katharinára marad.

Mert Bayreuth nem egy fesztivál a sok közül, hanem a világ Wagner-felfogását alapvetően meghatározó játszóhely. Pont olyan, ahogy a Mester megálmodta.

(Vége)