Bayreuthi beszámoló – 2.

Bayreuthba az ember elsősorban az Ünnepi Játékok miatt jön. Ha tömören akarnám jellemezni, akkor azt mondhatom, hogy a fesztivál maga a megtestesült, megkövesedett tradíció. (De ezúttal nem a szó pejoratív értelmében.) A rendszer hosszú évtizedek alapján kicsiszolódott elveken és technikával működik. A július legvégétől egy hónapig tartó előadássorozaton az idén 30 este kerül közönség elé Richard Wagner hét alkotása. Az idén a Ring négy estéjén kívül a Tannhäuser, A nürnbergi mesterdalnokok és a Parsifal látható.

Az Ünnepi Játékok Zenekara és Énekkara mindig erre a 10 hetes próba- és előadássorozatra verbuválódik össze a világ minden tájáról. Mivel gyakorlatilag szinte minden nap van előadás, azokon két komplett zenekar osztozik. A 135 fős énekkarnak egyszerűbb, mert Wagner komponált kórus nélküli operákat is. Az együttesek meghallgatás alapján töltődnek fel, viszont ha valaki egyszer bevált, akkor automatikusan visszahívják a későbbiekben. (Itt is érvényesül a „Nyertes csapaton ne változtass!” elv, amit a szólistáknál is felfedezhetünk.) A zenekarban jelenleg három magyar muzsikus játszik, akik főállásban stuttgarti és hannoveri együttesekben zenélnek. A kórust is három magyar énekes erősíti, egy-egy kolléga az Operaházból, illetve a Nemzeti Énekkarból, harmadikuk Luxemburgban élő szabadúszó. Mindannyian már több mint egy évtizede járnak ide. Az együttesekben a fluktuáció általában évi 15-20% között szokott lenni.

Érdemes egy-két bekezdést áldozni a Bayreuthot körüllengő mítoszoknak és legendáknak.
Elsőként a híres bayreuth-i akusztikáról. Tényleg fantasztikus. Alapja az az egyedi zenekari árok, ahova a néző be sem lát. (Nem is öltöznek be a zenészek.) A hang az árokból egy speciális hangvető segítségével a színpadra árad, majd hátulról visszaütközve – immár az énekhanggal keveredve – jut ki a hallgató receptoraihoz. Az énekesek áradoznak is, hogy végre egy hely, ahol nem szükséges üvölteniük ahhoz, hogy áténekeljék Wagner hatalmas zenekari apparátusát. Három előadást három különböző helyről nézve/hallgatva azt kell mondanom, hogy mindenhol tökéletesen lehet hallani, de nem egyformán. Másképp tökéletes a földszint eleje, mint a balkon (afféle középerkély).

A nézőtér

A terem egésze az akusztikát szolgálja. Wagner már a terveken kiiktatott minden belső díszítést, már csak azért is, hogy ne vonja el semmi a figyelmet zenedrámáiról. Az építészeti egyszerűség meghökkentő. A földszint alapja például sima, gyalult, lépcsőzetes deszkapadló, ami még lakkozva sincs. A földszinti ülőhelyek szimpla vászonborítású, elég kényelmetlen és szűk faszékek. (A balkon és a galéria kényelmesebb egy fokkal, viszont jóval messzebb van.) És ugye Wagnernél nemritkán előfordul két órát meghaladó felvonás is.

A hagyományt és a legendát számos apró momentum erősíti.
Az előadás megkezdése előtt a színház erkélyéről fúvósok játsszák az éppen színre kerülő opera egyik motívumát – ezt állítólag még Wagner találta ki.
A szünetek mindig 60 percesek. Ennek a monumentális darabhosszúságokon túl egyéb okai is vannak, Bayreuthban ugyanis nemigen létezik szellőztetés, a magasabb szinteken már a nyitány végére elfogy a levegő. Állítólag vagy tíz éve bevezették a légkondicionálást, de Wolfgang Wagner szerint elrontotta az akusztikát, és mindent visszacsináltak. Szóval, a szünetben elsőnek kizavarják a mélyen tisztelt publikumot a nézőtérről, és klasszikus kereszthuzattal próbálják meg átszellőztetni a termet, ami a széljárástól függően vagy sikerül, vagy nem.

Jópofa szokás az is, hogy a nézők ácsorognak a kezdés előtt, míg az egész sor föl nem töltődik és az utolsóval együtt ülnek csak le. Ha valahol kimarad egy-két hely, akkor az ajtók becsukásánál automatikusan beljebb ül mindenki. Kezdés után még a kancellár sem jöhet be. S a kezdés mindig halálpontos, úgy, ahogy kiírják a műsorban. Nincs színházi 7 perc, meg efféle időhúzó trükkök, mint nálunk.

Az 1. felvonás színpadképe

Stephen Gould, Linda Watson

Második este (július 23.) az Istenek alkonya nyilvános főpróbája zajlott. A Ring dirigense a mai Bayreuth első számú zenei tekintélye, Christian Thielemann. Nehéz szavakba önteni a zenekari tökéletességet. Az előző nap még apróbb döccenőkkel üzemelő együttes hibátlanul játszott. A gigantikus remekmű minden hangja stúdiófelvétel-minőségben szólalt meg. Thielemann pedig nagyon tudta, hogy mit akar. Együttese az ötórás művet szinte egyetlen hatalmas crescendóként építette fel. Ez nemcsak a hangerőt jelentette, hanem a koncentráltságot és a feszültséget is. A csúcs persze a Gyászinduló volt. Thielemann tökéletesen segítette az énekeseket is, bár erre nemigen szorultak rá. Bayreuth nem akármilyen csapatot rántott össze.

Első helyen Brünnhilde alakítóját, a nemrég Budapesten is elsöprő sikert aratott Linda Watsont kell megemlítenem. Az egyik legnehezebb szopránszerepben fellépő művésznő elképesztő könnyedséggel énekelte le a rettentő szólamot. A döbbenetes zárójelenet után a nézőnek az a határozott érzése támadt, hogy a művésznő akár azonnal újra tudná kezdeni a produkciót. Ha előadása után mégis maradt bennünk hiányérzet, azt pont ez a könnyedség okozhatta, hiszen amolyan hidegfejű, némiképp érzelemmentes interpretációban volt részünk. Linda Watson hangja minden regiszterében tökéletesen kiegyenlített, s szinte korlátlan dinamikai skálát képes felvonultatni. Ritkán találkozni Wagner-szerepben ehhez fogható tökéletességgel, nekem eddig csak Birgit Nilsson felvételein sikerült, meg talán Salminen tavalyi pesti Gurnemanzában. Watsont egyébként nem izgatta fel különösebben a rendezés, amely részben érthető (a rendezésről lásd később), a pesti „félszcenírozott” megoldás határozottan jobban állt neki.

Siegfried szintúgy nemkönnyű szólamát Stephen Gould énekelte. Hangilag tökéletesen uralta a zenei anyagot, ami nem kis dolog. Diadalmas magasságai fényesen szólnak, ugyanakkor a líra sem idegen tőle. Mindezek ellenére mintha a figura ellenkezne az énekes habitusával, s helyenként a rendező ötletei sem igazán Gould alkatára készültek.

Hans-Peter König, Andrew Shore

A rajnai sellők

Hagen ellentmondásos alakja Hans-Peter König egy sziklatömbből faragott hangján szólalt meg. Az első felvonásban némi intonációs bizonytalanság lengte körül a hatalmas vocét, ami később már nem tűnt fel. Maga a figura és az énekes szerencsés alkata (értsd: nagydarab) igen szerencsésen találkozott ebben műben. Némi csalódást jelentett számomra a Waltrautét alakító Mihoko Fujimura kicsit szögletes hangképzése és iskolás színpadi játéka.

Gunther pitiáner alakját nagyszerűen vázolta fel Ralf Lukas, s Edith Haller is szép hangi megoldásokkal örvendeztetett meg bennünket Gutrune hálátlan szerepében. Alberich alakítójáról, Andrew Shore-ról inkább később, A Rajna kincse kapcsán szólnék majd hosszasabban. Az utcalánnyá vált rajnai sellők megszemélyesítői, Fionnuala McCarthy, Ulrike Helzel és Marina Prudenskaja abszolút biztos hangon, egymáshoz alkalmazkodva abszolválták Wagner szép szólamait.

Hasonlóan minőségi és összehangolt produkciót hallhattunk a nornák filozofikusan mély jelenetében Simona Schrödertől, Martina Dike-tól és Edith Hallertől. (Nem tévedés, ez utóbbi Gutrune mellett a 3. nornát is énekli.) S ha már náluk tartunk: a három norna homogén és átgondolt jelenete volt számomra Tankred Dorst rendezésének egyedüli élményszerű része. A rendezői koncepció a produkció során számomra sok helyen megbicsaklott. De vegyük sorra a problémákat!

Alapvetően híve vagyok a klasszikus operák korszerű felfogású rendezésének, sőt még az aktualizálásnak is akkor, ha az egy konzekvensen végigvitt rendezői koncepció mentén valósul meg. Tankred Dorst rendezése nem ilyen. Az idős rendező szellemes, de gyakran egymásnak ellentmondó ötletekkel fűszerezi a színrevitelt. Így pl. a rajnai sellők kicsit elhasznált kurvás megjelenése egy ótvaros csatorna rakpartján jó ötletnek tűnik. Jön is Siegfried, majd Hagen (és bandája), a hely ideálisnak tűnik egy horrorba forduló konfliktushoz. Végül Hagen egy oda igazán nem illő szerszámmal, egy dárdával szúrja le Őt. Persze, mert Wagner ezt írta elő, viszont így nincs értelme aktualizálni.

Az események több síkon zajlanak. Ez még rendben lenne, de ezek a síkok nincsenek kifuttatva, azaz nem vezetnek sehova. Vannak és eltűnnek. Például mindenféle figurák jönnek-mennek a darabban, többeknek láthatóan semmi köze a cselekményhez. Így van egy fiatalember, aki a Gunther-házban a lépcsőfeljáró ötödik fokán ücsörög, és egy könyvet olvas (ha sötét van, akkor egy zseblámpa fényénél). Amikor vége a darabnak és mindent elönt a füst, akkor az ifjú becsukja a könyvet, és kimegy. Akkor miért is volt ott? Más. Siegfried egyfajta vadembernek van föltüntetve, szemben Gunther és Hagen embereinek korszerű fehér, illetve feketegalléros bűnözőivel. Jó, de mi értelme van ennek? A darabból mindenesetre nem derül ki.

Zárókép

Számos alkalommal szembeötlő alapproblémának érzem, hogy a rendező egy gondolat mentén elkezd egy aktualizált cselekvéssort, majd amikor az beleütközik a dráma egyik alappillérébe, akkor vált egyet, mintha mi sem történt volna, és új koncepciót követve folytatja. Erre a legeklatánsabb példák a Rajnában voltak, de itt is akadt számos. Például Gunther vára egyféle hotel aulájának volt berendezve (díszlet: Frank Philipp Schlößmann), ahova a darab vége felé behozzák Siegfried holttestét. Jobb híján ennek az udvarán gyújtják meg a testet elhamvasztó máglyát. Így viszont a darab végén nem annyira a Walhalla pusztul el, inkább Gunther szállója.

Az egész előadásra legjellemzőbb az, ahogy Dorst nem tudta befejezni Az istenek alkonyát. Ég ugye a „hotel”, a londinerek ki-be rohangálnak, Gunther és Hagen megmaradt emberei menekülnek, a háttérben égnek az isteneket szimbolizáló képek (elég piti megoldás). Amikor már lohad a tűz és halkul a zene, megjelenik egy fiúcska a pecabotjával, egy másik pedig karikát hajtva átmegy a színen. Majd egy szerelmespár érkezik, összeölelkezve, biciklit tolva. Ha nem csapódik össze a függöny, még mindig jönnének újabb és újabb statiszták, még annyi ötlet maradt a rendezőben. Aber warum?

(Folyt. köv.)