Bayreuthi beszámoló – 1.

Hogy egy igazán ideillő képzavarral kezdjem: minden operarajongó Szent Grálja eljutni a Wagner-előadások Mekkájába, Bayreuthba. Találkozni a legendával, megérinteni falait, beszippantani a levegőjét, átélni a mirákulumot, az egyszerit, a megismételhetetlent. És ha már ott van, persze előadásra is bejutni, s ha lehet, mindjárt rögtön háromszor egymás után.

Bayreuth hívogatja az embert. Engem immár vagy negyedszázada. Akkoriban vettem életem első bécsi útján életem első komplett Trisztánját. Bayreuth-i kalózfelvétel volt persze, a legolcsóbb, amit a Carusónál kapni lehetett abból a földbegyökereztető kínálatból. (Jochum, Vinay, Varnay 1953-ból. A mai napig nagy kedvenc!) És a dobozborítón egy grafika volt a Zöld Domb tetején álló szentélyről.

Amikor megérkezünk, az első út ide vezet. A karcsú, itt-ott vadszőlővel befuttatott nyári épület finoman kivilágítva fogad bennünket. Késő este van, éppen zajlik a Mesterdalnokok zártkörű főpróbája. Néhány rajongó a nyitott ablakokon át hallgatózik, odaállunk hát mi is. („Verachtet mir die Meister nicht” – halljuk Sach zárómonológját.) Normális esetben ezek a főpróbák nyilvánosak, de most nagy dobás készülődik, s hogy idő előtt ne szivárogjon ki a slusspoén, inkább kiürítették a színházat.

Amúgy egész Bayreuth lázban ég a Meistersinger miatt. Mindenfelé az a téma, hogy a nagyöreg, a jövő hónapban nyolcvannyolcadik életévét betöltő, s már nem is teljesen egészséges Wolfgang Wagner most készülődik átadni a stafétát extravagáns operarendező unokájának, Katharinának. (Wolfgang nevéhez egyébként nem akármilyen világcsúcs fűződik, 1951 óta igazgatja, egy ideig felesben, s 1966 óta egyedül az Ünnepi Játékokat.) S a jólértesültek azt is rebesgetik, ha ez a premier elbukik, akkor könnyen kicsúszhat a família kezéből az irányítás. (Pedig erre Katharina eddigi munkássága ismeretében van némi esély.) A helyi lapban a manökenkülsejű leányzó frivol interjúval borzolja a kedélyeket, melyben a szituációt a Wagner halála utáni helyzettel teszi hasonlatossá. Akkor ugye Cosima vette kezébe a gyeplőt. Már a cikk címe is beszédes: „Meistersinger” – Meisterstück? („Mesterdalnokok” – Mestervizsga?)

Bár Bayreuth lázban ég, ez a városkán nem látszik meg. Amikor a dinasztia-alapító Richard idehelyezte székhelyét, poros kisváros lehetett, amolyan egy a sokszáz hasonszőrű német település közül. Ez még ma sincs igazán másképp. A fesztivál jóval kevésbé nyomja rá bélyegét a mindennapi életre, mint mondjuk Salzburgban vagy Bregenzben, hogy csak a két szomszédvárat említsük. A városka főutcáit ugyan zömében Wagner hőseiről, s fontosabb híveiről nevezték el, de ennél semmi több nincs. A plakátok nem az Ünnepi Játékok előadásait hirdetik (ugyan miért költenének ilyesmire, hiszen már elővételben rég elfogytak a helyek), nincsenek Wagner-figurák a kirakatokban (szerencsére), az üzletek nem a fesztivál sztárjaival dekorálnak (ez se baj), s a Wagner-kugelt sem találták még fel, hála istennek.

Az Ünnepi Játékok így szinte kizárólag a Festspielhausra, annak közvetlen környékére és az egyes Wagner-emlékhelyekre korlátozódik, ami éppen elég is. Annál inkább, mert Bayreuth tőlük függetlenül is rendelkezik kulturális értékekkel, még ha ez – valami rejtélyes oknál fogva – nem igazán köztudott a tőlük keletibb végeken.

Az ember közép-európai viszonyokhoz szokott álla igencsak leesik, amikor a kisváros ódon utcáin csámborogva belebotlik az ún. Markgräfliches Opernhausba. (Egy csoda, ein Wunder!) Az 1748-ban átadott négyemeletes barokk színházacska belső tere csupa fa, festett és faragott borítás. Jelenlegi állapota pontos mása az eredetinek, a város nem kevés pénzt öl a fenntartásába. Költségvetésének jelentős részét emészti fel, hogy minden áldott nap 6000 liter vizet (!) párologtatnak el, a levegő ideális páratartalmának őrzésére. Mivel nincs fűtése, így csak nyáron használják. Zenekari árka aprócska, nem túl mély, színpadán mai napig barokk operaprodukciók és kamarakoncertek kerülnek színre. Most éppen Roman Trekel (a Tannhäuser nagyszerű Wolframja) ad Schubert-dalestet (A Die schöne Müllerint), de a napokban kezdődik itt egy izgalmas zongorafesztivál is. Feltétlenül nézzenek be, ha arra járnak! (Óránként indul az épületet bemutató multimédiás műsor.)

A Markgräfliches Opernhaus kívülről és belülről

És persze itt vannak a kihagyhatatlan Wagner-emlékhelyek! A Wahnfried-villa neve annyit tesz, mint nyugalom. Érthető, hogy a zilált életű komponista, annyi zűrzavaros, adósággal és menekülésekkel terhes esztendő után a bőkezű mecénás, II. Lajos bajor király által finanszírozott időszakban itt találta meg oly áhított békességét. Itt fejezte be legutolsó műveit is, s itt érte meg a Festspielhaus megnyitását. Sírja is a ház mögött van.

A Wahnfried-ház, előtérben Wagner sírjával

A Wahnfried-ház ma múzeum. Néhány zongora és személyes holmi mellett elsősorban a Mester kusza életének fontosabb dokumentumait nézegethetjük meg aprólékos részletességgel, 4 és fél euró ellenében. A kiállítás legfőbb érdekessége azonban inkább az Ünnepi Játékok eddigi történetét és eseményeit feldolgozó tárlat, melyhez egy remek számítógépes adatbázis kapcsolódik. (Vajh, miért nem teszik fel a honlapjukra is?) A hazai operabarát kedvére csemegézhet a magyar és innen elszármazott énekesek, dirigensek között.

A Wahnfried-ház kertjéből is megközelíthető a város gyönyörű parkja, a Hofgarten. Mindenképpen érdemes kisétálnunk az évszázados tölgyek közé, melyek közül napjaink aktuális viharai éppen kigyomláltak néhányat. Feltétlenül nézzünk át a szomszédban található Liszt Ferenc Múzeumba is. Bár jóval szerényebb mint a vejé, nekünk különösen kedves lehet.

Az első este (július 22.) a Tannhäuser nyilvános főpróbáját tekintettük meg. Bayreuthban a főpróbák előadásértékűek, egyedül a felvonások előtti „zenés hívások” maradnak el, no és a darabzáró taps. Ez utóbbit a hálás publikum a művészbejáró előtt pótolja olykor, kedvencének távozásakor. A Tannhäuser régi produkció, 2002 óta megy kisebb csereberékkel. Korábbi dirigense, Christian Thielemann idén a Ringet vezényli. Az eredetileg idei debütánsnak szánt karmester, Fabio Luisi július elején kiszállt valamiért a produkcióból, s helyette Thielemann korábbi asszisztense, a 39 esztendős Christoph Ulrich Meier kaphatta kezébe a pálcát.

Beugrás Bayreuthban – ez lehet minden fiatal dirigens álma. Számos szép példa mutatja eklatánsan a lehetőséggel élni tudó ifjú titánok rakétaszerűen felgyorsult pályáját. De voltak, akik mellett gyorsan elszáguldott az oly áhított világhír. Nem igazán elegáns ezt egyetlen előadás alapján eldönteni, de valami azt súgja, hogy Meier inkább az utóbbiak népes táborát fogja erősíteni. A zenekar pontos játéka ellenére is sugallt némi fésületlenséget, főleg a másnapi/harmadnapi produkció fényében. Több ízben a hallgatónak olyan érzése támadt, hogy Meier nagyon határozottan szeretne különbözni a nagy elődöktől, viszont így nem, vagy alig születik meg csoda. Ilyen volt például a nyitány, mely a folytonos nyargalástól a megszokottnál jóval kevésbé tűnt monumentálisnak, inkább a jellegtelenség került előtérbe.

Németh Judit és Frank van Aken

Frank van Aken és Roman Trekel

A zárókép

Roman Trekel, Ricarda Merbeth, Frank van Aken

A másik beugró a címszereplő Frank van Aken volt. A kicsit mackós alkatú tenorista a tépelődő típusú Tannhäuser figuráját vitte színpadra. Talán nem oly diadalmas magasságú énekes, mint a korábbi években hallott Stephen Gould (ő most Siegfried), de előadásában jóval nagyobb jelentőséget kapott a főhős lelkében rejlő izgalmas kettősség kibontása. Aken nem énekes, hanem előadó, a szó legnemesebb értelmében. Tannhäusere azért omlik össze, mert nem tud tovább élni ezzel kettéhasadt tudattal. Frazírozása és zenei biztonsága amúgy mintaszerű. Az első jelenetben még volt néhány rekedtes hang, amit a későbbiek tükrében hajlok a lassú bemelegedés számlájára írni.

Hölgypartnerei közül Ricarda Merbeth Erzsébete kevésbé tetszett. A hang maga szépszínű és nemes, ugyanakkor – vélhetően a korábbi túlterhelés következtében – megviseltnek hat. Bizonyos magasság fölött csúnyán lebeg, ami sokat ront az egyébként muzikális produkción.

Annál nagyobb sikert arat Németh Judit Vénuszként. Alakítása összetett. Az első jelenetben a csábító démon, az utolsóban a kétségbeesett és elhagyott asszony alakja a domináns. Hangja a korábbiakhoz képest tényleg jelentősen megizmosodott, gyakorlatilag akadálytalanul hatol át a sűrű zenei szöveten. Mélysége és magassága egyaránt telt és üzembiztos.

A közönség nagy kedvence a Wolframot alakító Roman Trekel. Mintha egy Caspar David Friedrich-képből lépne elénk. A figura maga sápadt, betegesen soványnak hat az ügyes jelmezben. Magányos, de nemes jellemű alakot formál. Gyönyörűen férfias, de némiképp szálkás hangja elüt a klasszikus Wolframoktól (pl. Dieskau, Weikl, Prey). Nem a szép éneklést helyezi előtérbe, hanem a kifejezőt. Az előadás nagy pillanata, amikor versenydala előtt megfogja Elisabeth kezét, de megérezvén annak elhúzódását, dalát elkedvetlenedve, eleve vesztesként intonálja. Mélyen meggyőző produkció, mind hangban, mind alakításban.

Számomra Guido Jentjens a thüringiai őrgróf szerepében elég jellegtelennek hatott, főleg a markáns férfipartnerek mellett. Clemens Bieber Walterje viszont nagyobb volt egy számmal az ideálisnál. Lehetséges, hogy személyében egy későbbi Tannhäusert üdvözölhetünk? Az előadás egyik legszebb zenei jelenete a Pásztorfiút megszemélyesítő Robin Johannsen nevéhez fűződik, ami szintén nem tipikus.

Hosszasabban kell szólnom Philippe Arlaud immár ötéves rendezése kapcsán. Úgy tűnik, Bayreuthban is hódít az a rendezői attitűd, mely a hagyományos formákat egyszerre akarja megőrizni és megújítani. Ez az ötvözet akkor tud igazán hatásos lenni, ha az előadáson végig konzekvensen megjelenik. Nem jó, ha a különböző jelenetek e kettősség jegyében váltakoznak. Arlaud (aki egyébként a díszlettervező is egyben) kitalált egy remek díszletet, amit a négy helyszínből a két természeti képben alkalmaz. Ez egy szem formájú „pipacsos” mező, amely elképesztően ötletesen és kifejezően világítható. Tudott fantasztikusan virítani és szürkén-rozsdásan sötétleni. Az opera ezen jeleneteiben a rendező abszolút természetességgel talált rá a tökéletes és hatásos színészvezetésre. Nagy kár viszont, hogy nem tudta belehelyezni az egész művet ebbe a térbe. A Vénusz-kép és a dalnokverseny a maguk realisztikus környezetükben jóval kevésbé hatottak, s a rendezői mozgás (különösen a dalnokversenynél) fölöslegesen erőszakoltnak hatott. Külön ki kell emelni Carin Bartels ötletes és szép jelmezeit.

(Folyt. köv.)