Bartók + Csajkovszkij Miskolcon

Bartók + Csajkovszkij Miskolcon
Június 12.

Ez a fesztivál is jól kezdődött. Mármint nekünk. A vonat pontos, a beígért hurrikán sehol, ezzel szemben hétágra süt a nap, jóféle seritalt mérnek úton-útfélen, megfizethető áron, a sarkon amatőr népzenészek és még amatőrebb folkrock-zenekarok sound checkjétől zeng Miskolc sétálóutcává alakított Széchenyi utcája, és ráadásul még a beígért jegyeink is rendre megvannak. Az étteremben ugyan hozzácsapják az áfát az a la carte árakhoz, amitől rögtön nem lesz annyira ízletes az Ördöglángos és a Sváb mismás, de ne csodálkozzunk, ez itt már Európa. Az öregebb fajta. Aki ismer minden trükköt.
A \"Fesztiválutcát\" tehát elárasztják a ronda funér bódék, fakardot, cukorkát, pöttyös bögrét és paplanba valót árulva, amitől kicsit nehezebbé válik ugyan a közlekedés, de fesztivál idején ne siessen az ember gyereke.

Nézelődjön. Hallgasson be ide is, oda is. Program van elég. És programfüzet is. Ingyen és mindenütt beszerezhetően. Újabb jó pont. Szép papíron, jó minőségben, információgazdagon - bár csak magyarul. Azon most nem érdemes vitatkozni, hogy jó választás volt-e Bartók mellé Csajkovszkijt megidézni, hiszen ilyen alapon megkérdőjelezhető az is, hogy miért pont az egyoperás(?) komponista lett egy Operafesztivál \"háziszerzője\". A program tehát gazdag, és akinek van ideje és kedve kicsemegézni a több kötetes műsorfüzetet, biztosan talál magának valót. Mi idő hiányában csupán egyetlen napra figyelhettünk be a kéthetes fesztivál életébe. Hiába, még egy nemzetközi fesztivál sem lehet tekintettel munkaidőre, munkahelyre, iskolára, érettségire, választásokra. Valamikor az különböztette meg ezt a fesztivált a többitől, hogy ugyanazt a néhány operát több előadásban/értelmezésben is megnézhette a nagyérdemű. A világ házhoz jött. Most mintha engedtek volna a szervezők ebből az alapelvből. Igaz, van helyette filmvetítés, elméleti előadások, sok balett és gálaműsor. Meg néhány hangverseny.

Szombaton a Nemzeti Filharmonikusok tették tiszteletüket a szabadtéri Nyári Színházban. A hely - amit csak némi utánakérdezéssel lehet megtalálni, feltüntetve sehol sincs - annyiban szabadtéri, hogy néhol befújhat a nyári szellő, egyébként ponyvával fedett átrium.
Ez okozott annyi bonyodalmat, hogy Csajkovszkij Szláv indulójába még csak a madarak, a repülőgép és a fedélként szolgáló ponyva csattogása szólt bele - utóbbi érdekes ütős effekteket produkált -, a II. szimfóniát azonban félbeszakította egy bő ötperces harangzúgás, melytől a második tétel vége kissé modernebbre sikeredett, mint azt szerzője eredetileg tervezte.
A \"félszendergésünkből\" ébresztő harangzúgás megszűnése aztán nagy ovációt váltott ki, s jöhetett a folytatás: a kiválóan, egységesen szóló Nemzeti Filharmonikusok feledtették a malőrt (ha annak lehet nevezni), főleg a második részben elhangzó V. szimfónia által, melyből külön kiemelendő a páratlanul szép kürtszóló.
Kellemes és jó nyáresti koncert volt, ám a hírekkel ellentétben Kocsis nem méltatta egykori elődjét, csak a szóróanyagban szerepelt az \"In memoriam Ferencsik János\" kitétel.

A hangverseny után van még egy jó háromnegyed óránk. Az ég felhősödik, kezd lehűlni a levegő. Így aztán kissé anakronisztikusan mutatunk a Borfesztiválnak csúfolt sörsátrak között elhelyezett fapadon, de a császárról elnevezett komlóleves még mindig jólesik - szemben az esővel, ami majd csak egy óra múlva fog -, és egy szovjet katonai barterüzlet folyományaként a városban maradt kistévéből még azt is megtudjuk, hogy a görögök két góllal alázzák éppen a portugálokat. (Christiano Ronaldo szépített - a szerk.)

Csajkovszkij Anyeginje majd\' negyven évig hagyott érintetlenül, hogy aztán ebben a szezonban kétszer is keresztezzük egymás útjait. Előbb Szegeden láthattam egy tradicionális előadást, majd most a Kassai Állami Színház és a miskolci(?) helyi erők közös produkciója talált telibe. Az előbbi minden tekintetben gyengébb produkció volt, de legalább értettem, mi is folyik a színpadon. Ez utóbbi lényegesen magasabb zenei színvonalat produkált, de hiányos orosztudásom, mely legfeljebb az ominózus \"Já kvám písú\" appercipiálására elegendő, nem nagyon mentett meg a funkcionális analfabétizmusomból fakadó unalomtól. A zene, a szöveg és a színpad hármas egységéből ugye, a második ab ovo kiesett, míg a harmadikra Kovalik Balázs szimbólumoktól túlterhelt rendezése nyomta rá a bélyegét. Pedig éreztem, hogy jó, éreztem, hogy végiggondolt, okos előadás, ami a szemünk előtt pereg, csak nem értettem. És sajnálom. Szívesen megnézném újra.

Kovalik egy nyilatkozatában azt mondta, hogy nem szereti a feliratozást. Én meg nem szeretek olyan társaságban három és fél órát eltölteni, ahol legfeljebb a gesztusokból hámozhatom ki a beszélgetés témáját. Főleg, ha ez utóbbit gondosan elrejtik, átértelmezik, ad absurdum megszüntetik.
Díszletre nem költöttek sokat. Egyetlen ferde - forgóra szerelt - plató és egy kissé megemelt előszínpad adja a játékteret. Meg négy üres ablak, melyek úgy jönnek-mennek, mintha maga Bill Gates elhíresült cége szponzorálta volna az előadást. Pedig csak az átjárhatóság illetve az átjárhatatlanság jelképeivel állunk szemben. (Ebből kifolyólag a szerelmes levél/levelek visszaadásakor nem csupán jelképesen csukódtak be.)
A jelmezek látványosak, egyszerre kortalanok és modernek (néha kicsit irritálóak) a világítás - mint mindig Kovaliknál - most is nagyon artisztikus. Bár továbbra sem értem a zsinórról belógó és egy-egy ária alatt az énekes képébe mászó reflektorok funkcióját, de nem zavar. Sokkal jobban zavarnak ebben az elemelt - a harmadik felvonást egészen zseniálisan megoldó - előadásban az olyan reális elemek, mint a \"valódi revolver\" és a színházi pukkanás, az embereket egymástól elválasztó bezárt lelki ablakok \"valódi\" kitörése. (Külön kérdés lehetne a párbaj lefokozása egyszerű gyilkossággá, de ebbe most ne menjünk bele...)

Az előadás zenei megvalósítása minden kritika felett áll. A szólisták - valamennyien(!) - remekek. Nem mind az a kimondott, nagy volumenű operás voce, de érzékenyen, szépen, drámaian énekelnek. És szinte mindenkinek van egy kitűnően megoldott nagy száma. Régen láttam ilyen jól mozgó és ugyan akkor ilyen jól éneklő operakórust, mint a Kassai és a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara.
És mondjuk ki bátran, a Bartal László vezette zenekar igen magas fokon, és - a harmadik felvonás elejét leszámítva - zökkenőmentesen látta el feladatát.
Summa summárum, tanulságos volt ez az egy nap, inkább Csajkovszkij, mint Bartók jegyében. A Kékszakállúnak legfeljebb a várát láttuk. De ha már ott voltunk, arról is közzéteszünk egy képet.