Bartók 125

Hivatalosan nem nemzeti ünnep a mai nap. De mi azért tudjuk, hogy az - még ha csupán egy születésnapról van is szó. És tudjuk azt is, hogy nemcsak nemzeti: nemzetközi ünnepnap.

Bevallom őszintén, sokat törtem a fejem, hogyan is fogalmazhatnám meg, mit jelent nekem Bartók. Aztán véletlenül ráakadtam egy írásra, amely róla szól, egy kortárs visszaemlékezése. Gyergyai Albert nem zenész volt, hanem irodalmár. Bartókot nemcsak alkotó-koncertező művészként ismerte, hanem személyesen is. Tollforgató ember lévén nagyon kifejezően öntötte szavakba, hogy mit jelentett nekik, ott, akkor a XX. század elején Bartók. Nos, én most kibújok a rám rótt feladat alól, és inkább továbbadom Önöknek Gyergyai Albert gondolatainak egy különösen megkapó részletét:

\"Hogy szerettük! Hogy rajongtunk érte, akkor, a húszas évek hangversenyein! Benne láttuk Ady folytatóját, magát a magyar géniuszt, s amikor szikár, törékeny alakja megjelent a dobogón, puritánul, szerényen, csodálatosan formált koponyáján lazán ezüstös, ritka hajával - tombolva, önfeledten ünnepeltük, főképpen a karzaton, mivel az akkori sivár és reménytelen légkörben ő jelentette sokunknak a tiltakozást minden csúfság, minden embertelenség ellen (az is maradt élete végéig, és azontúl), a magasabb életet, a művészetet, az emberséget! Amikor játszani kezdett, mintha kicserélték volna: akár magától, akár mástól játszott, valóságos zenekarrá változtatta a zongorát, de szenvedélyes tagolása, mindannyian éreztük, nem a liszti, a romantikus, a kissé színpadias szenvedély volt, hanem a mi korunknak ezer diszharmóniával küzdő, ezer diszharmóniát is lenyűgöző emberéé és művészéé. S mikor a hangverseny végén felállt, s meghajolt a tapsoló közönség előtt, gyönyörű, sötét szemében volt valami az űzött őz, az elmélkedéséből felvert bölcs, s az öntudatos alkotó szemrehányó, büszke és fájdalmas tekintetéből.”

BaCi

A minap az antikváriumban kezembe akadt egy könyvecske. 1937-es kiadású, Jemnitz Sándor írta, és neves zeneszerzők életrajzát közli igényes, de mégis közérthető stílusban. Beszédes a címe - ha most adnák ki, érteném is, de tudva a kiadás időpontját, meglepő: Bachtól Bartókig.

Jó érzés, hogy már 1937-ben volt valaki, aki tudta: e nevek (és még néhányan, akik e két név között megtalálhatók - pl. Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert stb.) egy világot jelentenek. A zenéért élők, a zenének élők megszállott világát. A kiválasztottak legeslegszűkebb világát.

Vajon tisztában vagyunk-e mi itt, e kies 93 ezer négyzetkilométeren, hogy a világ vezető zenei központjaiban a világ vezető zenészei Bartók nevét ugyanazzal a szent áhítattal ejtik ki, mint említett társaiét? Vagy csak tudomásul vesszük, hogy van egy komponistánk, akiről utat, iskolát, rádiót neveztek el? (És mostantól az ország legújabb, legmodernebb hangversenyterme is az ő nevét viseli.)

Tudomásul vesszük-e mindössze, vagy büszkék is vagyunk rá, hogy a ZENÉT immár a világ is Bachtól Bartókig méri? A mi Bartókunkig.

-zéta-

Ebben a választások előtti átpolitizált, mesterségesen gerjesztett konfliktusokkal teli közhangulatban talán érdemes elgondolkodni egy pillanatra, ki is volt nekünk tulajdonképpen Bartók Béla?

Nem dicsekedhetünk az európai zenetörténetet jelentősen befolyásoló alkotók garmadával, gyakorlatilag Liszt volt az első komolyabb zeneszerzőnk - bár megjegyzendő, hogy őt rajtunk kívül kevesen gondolják magyarnak, a legtöbb külföldi zenei lexikonban magyar származású német/francia komponistának tartják, néhol meg sem említve az eredetet. A sorban Mosonyi és Erkel következik, ők nemzetközi szinten nem jegyzett szerzők, majd Dohnányi jön, kinek stílusában nem köszönnek vissza a magyar (nép)zenére jellemző elemek, Kodály muzsikája viszont (bocsánat az erős sarkításért) túlontúl is magyar - Bartók az, aki életművével a legszebb hidat képezi a magyar és az európai zene között.

Ez most, amikor formálisan is újra Európa teljes jogú részévé váltunk, s amikor születésének kerek évfordulóját ünnepeljük, talán jó kiindulópont lehetne kultúránk fokozott nemzetközi megismertetésében, hogy ne csak \"a puszta\", \"a gulyás\", ne adj\' isten Tony Curtis jusson eszébe annak, aki Magyarország nevét hallja.

Gyakran megtörténik, hogy Bartók valamely politikai cél áldozatává válik: az ötvenes években szinte kiejteni sem lehetett nevét, vagy például sokszor összehasonlítják Kodállyal, melyikük a magyarabb (s ebben az összevetésben persze rendre alulmarad, hiszen ő elhagyta Magyarországot, míg Kodály nem), de előfordul, hogy napi politikai kérdésben érvként használják fel más kontextusban íródott gondolatait, vagy akárcsak a nevét.

Pedig ő elég világosan megfogalmazta, hogy mit igen,…:

\"Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.\"

…és mit nem:

\"Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam ez országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el, nyilvános helyen.\"

- eszbé -

Állítólag a kultuszminiszter kijelentette, \"Bartókból nálunk nem lesz csokigolyó!\"

Valószínűleg az évforduló \"alultervezését\" próbálta elbagatellizálni, de ezzel a mondással sikerült túlugrania a felásottat.

Nem látok olyan veszélyt, hogy Bartók népszerűsége mifelénk bulváros fordulatot venne. Sőt, igazából még mindig jellemző, hogy egy jól behatárolható kisebbség rajongását a szintén jól körülírható többség egyszerű sznobizmusnak véli. Ki tudja, néhány esetben talán igazuk is van.

Hallottam például keseregni: Bartók születésnapján az újonnan átkeresztelt Bartók teremben nem az ünnepelt zenéje van műsoron! Azt hiszem, nekem ez akkor se fájna, ha valóban igaz lenne. Legalábbis az \"előestén\" meglehetős műsort látok az ajánlóban. Hegedűverseny, I. zongoraverseny, Concerto!

Igen, ezeket szeretjük, ezeket szokták...

Jobban fáj, hogy további tucatnyi remekművet szinte soha nincs módunk meghallgatni.

Éppen az amatőr kórusok múlt heti \"főhajtása\" kapcsán voltam kénytelen szóvátenni, Bartók sok műve még mindig papír-zene. Az utóbbi 10-15 évben a Cantata Profana egyetlen előadására emlékszem - és ha éppen az az egy, valami miatt csak közepesre sikeredett, akkor ugyan ki, mikor, mitől és hogyan szeretné meg ezt a zenét?

Hacsaknem \"külső\" segítséggel.

A barokkal diákkoromban sem volt gondom, de ahogy a Máté passiót, majd a hasonlóságokra figyelve a Cantata Profanát Sólyom György elemezte nekünk, egy egész világot nyitott meg előttünk, az Isten áldja meg érte. De illusztrálni ő is csak a sok sebből vérző, elsősorban hangtechnikailag rettenetes, összkiadás-béli hanglemezről tudta...

Várjunk még. Várjunk még akár újabb 125 évet? Amíg legnagyobb - és külföldön, a világban is legnagyobb hatású - zeneszerzőnket nem csak ünnepeljük, hanem előadjuk, kiadjuk, és hallgatjuk is...

DNI

\"- És mit szeretne látni-hallani az esti műsorban?
- A Markos-Nádastól a Józsi hol vagy…
- Ezt szeretné hallani?
- Igen, nagyon szeretjük… hol vagy, Józsi hol vagy?…
- Megkérdezhetem, mi a foglalkozása?
- Kisiparos.
- És ezt szeretné hallani?
- Igen… a Markos-Nádastól a Józsi hol vagy… az asszony is ezt kéri, mindenki…
- Értem. És kisiparos, az adózása rendben van?
- Akkor, ha lehetne kérni… Bartók Béla (nevetés)… Bartók Béla: Zene húros és ütőhangszerekre (nevetés) valamint cselesztára (nevetés, taps).\"

Hatalmasat szólt a fenti poén a Markos-Nádas duó jelentében, valamikor a nyolcvanas években. Nyilván nem véletlenül. A közönség reakciója mindennél pontosabban mutatta meg, hogy Bartók Béla művészete az \"utca emberének\" körülbelül egyet jelent az érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés élményével. Púp a hátra. Büntetőzene.

Nem tudom, változott-e bármi húsz év alatt. Tény, hogy zenerajongók tisztelik, akadémisták istenítik, műveit az előadóművészek nekifutásból és komoly edzés után közelítik meg - úgy itthon, mint a nagyvilágban. Az is tény, hogy hivatkozásként (nagy zeneszerző, nagy magyar, nagy ember, nagy satöbbi) gyakran felbukkan a neve. De van-e nekünk (vö: az utca embere, magyarok, anblokk, cuzámen) BARTÓKBÉLÁNK? És ha nem, az baj-e? És ha baj, ki tehet róla?

Hogy nem ő, az biztos. Valószínűleg nem is az, aki tiszteli, hallgatja műveit. És még csak nem is az \"utca embere\". Úgyhogy felejtsük el a közízlést, a szlogenné züllesztést, a zenére és zenekultúrára nevelés milyenségét, és akinek van BARTÓKBÉLÁJA, az örüljön neki, becsülje meg, vigyázzon rá. Meghálálja.

SzJ