Bánya a félemeleten (Az Operaház kottatára)

Színpadi produkciókat nézve, hallgatva gyakran eszembe jut, hogy a csillogó díszletek mögött milyen lehet a műszak? Mi gondoskodik a külsőről, az attrakcióról? Mi van a homlokzat mögött? Orgonát már láttam belülről, és az is felettébb izgalmas. Nem mindenki tudja, hogy a hatalmas sípok gyakran csak díszek, és az igaziak hátul, keskeny pallók és állványok között állnak.

Hasonló érdekességekre számítva, kíváncsian mentem el a Könyvtáros Egyesület Zenei Szekciójának decemberi gyűlésére, azt ugyanis az Operaház kottatárában tartották. \"Bennfentes\" információkra számítottam, de arra nem, hogy az árkádok fölött, a félemelet homályában egy \"bánya\" rejtőzik!

A bonyodalom ott kezdődik, hogy az Operaháznak nem csak egyetlen kottatára van!

A túrát az emlékgyűjteményben kezdtük. Kották és könyvek akadnak itt is, de ezeken kívül minden olyan dokumentumtípus megtalálható, ami az Operaház őstörténetével egyáltalán összefüggésbe hozható. Plakátok, műsorrendek, öles anyakönyvek és persze elsárgult fényképek. Csak katonás rend nincs szerencsére, de hát ilyen parányi helyen nem is lehet számozott sorokat kialakítani. Olyan kicsiny szobában \"lakik\" az archívum, hogy ha valaki belép, akkor a házigazdának már ki kell jönnie. Nem is tudok annyit hátrálni, hogy a Dexion-Salgó állványról jó képet csinálhassak, de Ferencsik és Palló Imre zseniális portréját mindenképpen szeretném megörökíteni. Wellmann Nóra nem is a helyszínen mesél a gyűjteményről, hanem később, a második emeleten, a gyűjtemény anyagából összeállított Tutsek Piroska-tárlaton. A száz éve született énekes emlékkiállítása nyilvános, azt április másodikáig még megnézhetik a ház látogatói.

De most még valahol a félemelet, első emelet környékén bolyonghatunk. A hosszú, sötét és szűk folyosók pince benyomását keltik, de a házi-szlengben használt \"bánya\" elnevezés is igen találó. A sűrűn telerakott polcok között itt-ott bejut egy kevés fény azokon a kerek ablakokon, amiket az árkádok alatt föltekintő járókelő kívülről is láthat. Valójában ez az igazi kottatár, itt őrzik az Operaház tulajdonában lévő archív, a napi előadásokon nem használt kottákat.

Tutsek Piroska-emlékkiállítás a második emeleti kiállítóteremben

Ide nem lehet beiratkozni csak úgy \"az utcáról\", de egy katalógussal úgyse mennénk sokra. Halandó zenebarát számára földeríthetetlen, melyik régi partitúrában lehetnek Ferencsik, Dohnányi - esetleg Mahler - sajátkezű bejegyzései, utasításai, széljegyzetei. Karczag Márton szemlátomást otthon érzi magát, de bennünket hagy nézelődni. Túl sok érdekesség van itt ahhoz, hogy egyenként megpróbálja megmutatni őket. Kéziratok, zongorakivonatok, zenekari anyagok, minden. Időnként biztosan bekéredzkedik egy-egy kutató zenetörténész, de akkor se lennék meglepve, ha a labirintus valamelyik sarkánál a hét törpébe botlanék. Mesebeli bánya. Mesebeli, mert egy valóságosra nem hasonlít. Komlóval, Doroggal szemben, ez kimeríthetetlen.

Szintén a \"bánya\" területén található egy plakátgyűjtemény és a fotóarchívum. Ez Iványi Jozefa birodalma, de itt van asztala az Operaház fotósának, Mezei Bélának is. A gyűjteményből most nem sok minden látszik, pedig bizonyára itt is volna értelme egy alapos, feltáró vájárkodásnak. Kartondobozok sorakoznak a polcokon, rajtuk egyetlen, az eseményre utaló cédulával. Biztosan ezekből a képekből is lehetne válogatni egy nyilvános kiállításra valót.
(Ha a második emeleti kiállítóterem nem áll rendelkezésre, akkor mi szívesen felajánljuk saját galériánkat! :-)

Több a fény és több az \"élet\" egy-két szinttel - mindenesetre sok lépcsővel - magasabban, abban a kottatárban, amit annak is neveznek. Nem tudom, hogy az épületen belül hol vagyunk, de a nagy belmagasságot galéria osztja ketté, és a mennyezet alatt manzárd-szerű ablakok vannak. Itt nem csak elegendő fény jut be, némi beázás-nyomok is látszanak a szegélyeknél. Magasan lehetünk.

A napi forgalmat ez a kottatár bonyolítja. Itt tartják a repertoár-előadásokhoz szükséges, kurrens kottákat. Ennek a részlegnek a feladata például a kölcsönanyagok rendelése a külföldi kiadóktól. Itt kölcsönzik a zenekari anyagot a muzsikusoknak, a zongorakivonatokat az énekeseknek és korrepetitoroknak. Itt fénymásolnak, ha azt a feladat megköveteli, és a szerzői jog lehetővé teszi. Házigazdánk, Ács Dóra ez utóbbiról meséli, hogy hiába akadnak a kottatárban saját tulajdonú kották, előfordul, hogy ha a háborúk előtt-alatt-után elveszett dokumentáció híján nem tudják igazolni az eredetüket, most ugyanúgy újra és újra kölcsönözniük kell azokat...

Nem tudom, milyen lehet ez a hely \"hétköznap\", de most nagyon tetszik. Ez nem egy hagyományos \"tár\", inkább egyfajta műhely vagy akár \"kottabazár\". Itt igyekeznek a művészek számára mindent előkészíteni. Adott esetben a teljes operát szerepekre bontják, beírják a magyar szöveget, a lapgyűjteményt beköttetik, egyszóval kiszolgálnak.
A polcokon az Operaház éppen futó előadásaihoz vannak kikészítve a kották. Nincsenek huzamosabb őrzésre berendezkedve, az archívvá vált anyag - gondolom - úgyis átkerül a \"bányába\". A zenekari anyagok, vagy énekkari szólamok nagy dobozokban, ládákban, esetleg spárgával átkötve várják az előadást.

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy akármelyik jövőbeni előadáson - nézőként - ne jusson eszembe mindez. Kocsis Zoltán mondta egyszer egy interjúban:
\"Operai ember abból lesz, aki ott nő fel az Operában, aki ott sürgölődik a színfalak mögött, és látja, szagolja, érzékeli a miliőt. Aki átlátja, hogy micsoda hatalmas konglomerátum is az Opera.\"

Azt hiszem, kezdem sejteni!