Az évszázad felvételei?

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar alkalmam lesz válaszolni kedves barátom jelen rovatban közreadott morgolódására.

A tény az tény. Újságunkban valóban nem a világpiac legfrissebb lemezeit szoktuk szemlézni, bár én nem hiszem, hogy mentegetőznünk kellene emiatt.
Igenis igyekszünk figyelemmel kisérni a világpiacot (is), de talán pontosan azért választunk szívesen a különösből, a kis példányszámúból, a hazaiból, mert a "nagynak" nélkülünk is megvan a maga publicitása, márpedig Dunára vizet miért hordjunk.

Most viszont - ha nem is abban a rovatban - de a legnagyobb, legszebb, legismertebb felvételekkel jelentkezünk.

Ha kiváncsiak vagyunk a világpiacra, a kiadók előzeteseire és a frissensült - ki se hűlt újdonságokra, annak mi is a Gramophone-ban nézünk utána, és egyfolytában irigyeljük az angol zeneszerető közönséget, hogy egy ilyen gazdag és szép kiállítású havilapot el tud tartani. Az angol viszont világnyelv, a zene is nemzetközi - szóval a Gramophone nálunk sem elérhetetlen. Az ára 3.95 (azaz 4) font, ami postai és egyéb költségekkel együtt se nagyon lehet több négyezer forintnál, ráadásul igen pontosan küldik.
A decemberi is megérkezett rendben.

Ez így túl közönségesen hangzik; A postás meghozta az évszázad - mit évszázad, az egész évezred - utolsó Gramophone-ját, és ezt a ziccert a hidegvérű angolok sem hagyhatják ki. Sajnos az évezred nagyobbik részében nem készültek hangfelvételek, de az utolsó száz év termését most lehet mérlegre tenni. A Gramophone a lehető legegyszerűbb megoldást választotta. Közönségszavazatok alapján megválasztották a "Top Ten"-t, a század tíz legjobb, legnagyszerűbb hangfelvételét.
Ez idáig egyszerű, sőt valójában inkáb egy bulvárlapba, mint szaklapba való hír, de a lista bizony nagyon érdekes, mondhatni tanulságos.

Azonnal azt kezdtem böngészni, vajon mennyit ismerek ezekből, netán mi van meg? Volt egy olyan érzésem, hogy vizsgázom! Most dől el, hogy elegendő-e a tájékozottságom, vagy az, hogy egészséges-e az ízlésem.

Büszkén jelenthetem, hogy átmentem! Megkönnyebülve pipáltam ki szép sorban a jól ismert és nagyrabecsült hanglemezeket, de aztán ugyanezzel egyidőben elkezdtem gyanakodni. Valami mégsincs rendben.

Például illik észrevenni, hogy a még nyomdafestéktől nedves primőrökről kiemelten tudósító (valljuk be, időnként kereskedelmi tájékoztatónak is tűnő) Gramophone válogatottjába egyetlen olyan felvétel sem került, ami az utóbbi 15-20 éven belül készült volna.
A legfiatalabb is LP-n jelent meg eredetileg, sőt az adott helyezés pikantériáját növeli, hogy Glenn Gould nevezetes Goldberg-felvételeiből ugyan a második, az 1981-es lett díjazott, de én egészen biztos vagyok abban, hogy itt sajátos módon nem a konkrét felvétel, hanem a "Gould jelenség" érdemelte ki a szavazók figyelmét.
Lehet, hogy a viccnek van igaza, miszerint a karmesterek (és más muzsikusok) java csakúgy a föld alatt van, mint a krumplié? Netán a zenekedvelő szavazótábor konzervatív ennyire?

Egyáltalán, milyen szempontok minősítenek egy hangfelvételt?
A technikai-hangmérnöki munka? Akkor aligha került volna föl a listára ennyi régi, monó hanglemez!
A szerzők, illetve művek? Akkor hogyan lehetséges, hogy a listára Beethoventől Richard Straussig kizárólag csakis romantikus darabok kerültek (és egy Bach - romantikus előadásban)! Monteverdi még nincs, Stravinsky már nincs!
Szóval az előadók nemesítik a hanglemezt slágerré? Vagy az egyszeri és megismételhetetlen esemény?
Nos ilyen szempontból valóban elég látványos ez a jegyzék, az egyes felvételeket halhatatlan hatalmasságok jegyzik. Mahler Dal a Földről című műve most már örökké összefonódott a Ferrier-Patzak-Walter hármas nevével. (Zárójelben merem csak megjegyezni, hogy Strauss Négy utolsó énekében már korántsem tekintem ennyire magától értetődőnek Schwarzkopf elsőségét.)

Az első tízből kimaradt helyezettek listáját a Gramophone a 75. helyig közli. - ezt mi is idemásoltuk, némileg tartva a további kérdesektől, kételyektől és fenntartásoktól.

Például hol vannak az "izgalmas" felvételek? Hol vannak a botrányok, hol a csemegék, és hol a mérföldkövek?
Miközben a század nagy részének zenei köz-érdeklődése izzott a tradicionális, kontra korhű előadási stílus fölött folytatott vitától, hol vannak a listáról az utóbbiak? Egy sem fért fel rá? Mutatóba sem? Egyetlen Harnoncourt lemezre sem jutott szavazat, miközben a Máté passió Klempererrel, a Vízizene Kubelikkel szerepel? (Nota Bene :valamikor nagy becsben tartottam az előbbit, de a Vízizenét - ha már romantikus nagyzenekaron szeretném meghallgatni - inkább az Amsterdami Concertgebouw lemezét veszem elő Eduard van Beinum vezényletével.)

Még inkább megmagyarázhatatlan a kortárs felvételek hiánya, pedig az utókor számára valószínűleg inkább ezek reprezentálják majd századunkat. A század legjobb-legnagyobb felvételeit tartalmazó felsorolásban korunkat csak a század első felében élt posztromantikus szerzők (Debussy, Ravel, Elgar, Richard Strauss) képviselik. Talán az egyetlen Bartók és Schoenberg hanglemez lehetne kivétel, de valójában még ez sem áll. A Concerto és a Verklärte Nacht alighanem a legromantikusabb darabjai a szerzőknek.

Nincs értelme, hogy tovább morogjak - amúgy sincs kire. Nincs ember, aki ezt a listát összeírta volna. Egyszerűen ez jött ki! Ez lett a szavazás eredménye, nincs mit tenni!
Legfeljebb elgondolkodunk azon, hogy mi értelme van a slágerlistáknak, hacsaknem....

Hacsaknem mi magunk állítjuk össze azt - sajátmagunknak.

Az én favoritom például... - de ez már más cikk, más rovat.