Az én operaigazgatóim IV. – Ütő Endre, a notórius panaszkodó

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Ütő Endre.

Sorozatunk talán legizgalmasabb fejezete következik. Az izgalom oka pedig a történelem kínálta egyedi és megismételhetetlen lehetőség, ami egy ilyen intézmény életében ritkán adódik.

A rendszerváltás nyomán, 1990. március 25-én és április 8-án kétfordulós országgyűlési választások zajlottak Magyarországon, melynek nyomán megalakult az Antall József vezette kormány. A két választási forduló közt, április 5-én lemondott Petrovics Emil, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. Glatz Ferenc, még hivatalban lévő művelődési miniszter ezt december 31-i hatállyal elfogadta, egyúttal eltekintett a 6 hónapos felmondási idő letöltésétől, a döntés értelmében tehát július 1-től tehát vezető nélkül marad az intézmény.

Ez azt jelentette, hogy a (majdan) hivatalba lépő új kormánynak villámgyorsan kell megtalálnia Petrovics utódát. Az Operaházat érintő következő sajtóhír alig pár nappal később arról tudósította a nyilvánosságot, hogy operaházi tagságának negyedszázados jubileumán köszöntötték Andor Éva, Begányi Ferenc és Ütő Endre magánénekeseket, valamint Borsa Miklós főmérnököt, s az ilyenkor szokásos jubileumi aranygyűrűt Petrovics főigazgató adta át. Ez utóbbi információ témánk szempontjából fontos igazán.

A történelem alulnézetben

A történet szempontjából időben a választások előttre is vissza kell térnünk: 1990. február 19-én alakult meg az Opera Művészeti Tanácsa. A testület elnöke Ütő Endre, az Operaház basszistája lett. Nem sokkal Petrovics lemondása után (és attól nem is teljesen függetlenül), április 18-án a dalszínház magánénekeseinek mintegy kétharmada úgy döntött a szokásos évenkénti értekezletükön, hogy nem fogadják el a jövő évi szerződés feltételeit. A helyzet válsággal fenyegetett.

Az új kormány Antall József vezetésével május 23-án alakult meg. Egy bő héttel később, június első napjaiban az intézmény öttagú küldöttsége járt Andrásfalvy Bertalan közoktatási és művelődési miniszternél, aki vállalta, hogy a kormány elé viszi az Operaház problémáit. A bizottság szószólójaként Ütő Endre enyhe népmesei naivitással így értékelte a miniszteri vizitet: „Úgy látjuk, lehetőséget kapunk arra, hogy ez a minisztérium ténylegesen a művészek minisztériuma is legyen, hogy együtt tudjunk harcolni a minisztériummal, illetve, hogy a minisztérium értünk tudjon harcolni a pénzügyi, költségvetési, fiskális gondolkodásmóddal szemben.” [MAGYAR HÍRLAP 1990. június]

A minisztériumi látogatást után érezhetően fölgyorsultak az események. A hónap végére már a főigazgatói utódlás kérdésében is döntés született, melyet a frissen kinevezett helyettes államtitkár, Fekete György jelentett be az Operaház társulati ülésén: „…hosszas, (és nem vihartalan) tárgyalások után az ügy nyugvópontra jutott azzal, hogy az intézmény dolgozói ideiglenes intézőbizottságot választottak, melyet működésében a miniszter úr is megerősített. Ez a bizottság az ’első az egyenlők között’ elve alapján felkérte Ütő Endrét, hogy ideiglenesen vegye át az Operaház igazgatói teendőit. Ez a megbízatás csak arra az időszakra szól, amíg az igazgatói állásra kiírandó pályázat eredménnyel nem zárul.” [MAGYAR HÍRLAP 1990. június]

1990 júliusától tehát Ütő Endre megbízott igazgatóként váltotta a visszavonuló Petrovics Emilt. Ugyan nincs nagy jelentősége, de Ütő kérésére ezt követően nem főigazgatói posztot töltött be (a főigazgatói titulus egyébként csak Petrovics idején került elfogadásra).

Az Operaház vezetői posztjára végül csak 1990 decemberében hirdettek nyilvános pályázatot és viszonylag gyorsan el is bírálták. Négy dolgozat érkezett: Kerekes István balett-korrepetitoré, Oberfrank Géza karmester, zeneigazgatóé, Sass Sylvia magánénekesnőé és Ütő Endre magánénekesé. Egyedi (és mindmáig soha vissza nem térő) megoldás volt, hogy a pályázók a társulat előtt is beszámolhattak elképzeléseikről, valamint a tagság vélemény-nyilvánító szavazáson voksolhatott a jelöltekről: 881 jelenlévő szavazó közül elsöprő többség, 626 fő voksolt Ütő Endrére. A 11 fős szakmai zsűri javaslata végül nem lett nyilvános, ami – már akkor és így utólag is – találgatásokra ad(ott) okot. A lényeg, hogy a minisztérium ezt követően Ütő Endrét nevezte ki igazgatóvá. A döntéshozó érezhetően nem kívánt szembeszállni az operaházi tagság túlnyomó többségének akaratával. A kulturális kormányzatnak kisebb baja is nagyobb volt ennél, nem akart újabb frontot nyitni azzal, hogy szembeszegül a „népakarattal”. (Csak viszonyításképpen: ekkor az operaházi társulat 1235 főt tett ki.)

Ütő Endre történetünk kezdetén 54 esztendős volt. A Zeneakadémia ének tanszakán 1964-ben végzett, majd egy évig állami ösztöndíjjal a római Santa Cecília Akadémián folytatta zenei tanulmányait. Két jelentősebb énekversenyt is megnyert (München, Reggio Emilia) gyors egymásutánban. 1963-ban, még főiskolai hallgatóként debütált az Operaházban (Arkel király szerepében), 1965 őszétől lett a társulat tagja. A dalszínházban ekkoriban a pár évvel korábban elhunyt és utolsó pillanatig nagyon aktív Székely Mihály utódlása volt a magánénekesi gárda egyik legégetőbb problémája, így az ígéretes fiatal énekes hamarosan mélyvízben találta magát. Egyik főszerepet a másik után kapta, ami – így utólag legalábbis úgy tűnik – megterhelte a hangot. (Mintegy 200 előadást teljesítve, mindössze szűk három év alatt számos kis- és középszerep mellett abszolválta Mefisztó, Ramfis, Fiesco, Gvárdián, Gremin, Kékszakállú és Zakariás súlyos hangokra íródott szólamát.) A lendület alábbhagyott, különösen pár évvel később, amikor az újabb generáció tehetséges fiataljai (előbb Begányi Ferenc és Kováts Kolos, majd még utánuk Polgár László és Gregor József) a színház kötelékébe kerültek. Ütő némileg elszürkült, visszasüppedt a másodvonalba. Bármennyire ígéretesen indult, nem lett kiugró énekesi pálya az övé. A főszerepek egyre csökkenő száma mellett egy idő után elsősorban a comprimario szerepkör jellemezte repertoárját a barokktól egészen a kortárs művekig bezárólag. A rendszerváltás közeledtével az akkor már negyedszázada operai tag Ütő Endre politikai ambíciói felerősödtek, csatlakozott a Magyar Demokrata Fórumhoz, ami idővel párttá szerveződött.

Egy sértett személyiség, mint gyakorlatlan vezető a rengetegben

Ütő Endre igazgatóvá válásának idején egyáltalán nem rendelkezett vezetői gyakorlattal. Ez olyannyira meghökkentő kijelentés, hogy szükségesnek érzem más megfogalmazásban is megismételni: az ország első színházának az élére egy vezetői tapasztalat nélküli direktort neveztek ki. Aki később ezt kicsit humorosan úgy tálalta, hogy „talán egész huszonhét éves magánénekesi pályafutásom nem volt más, mint az operaigazgatói gyakornoki időm.” [KRITIKA 1991. június].

A rendszerváltás eufóriája röpítette direktori székbe, majdnem ugyanúgy, mint az ’50-es évek eleji kádereket, akik egyik napról a másikra kerültek az esztergapad mellől az igazgatói irodába. Ütő, bár némi politikai kapcsolattal rendelkezett a vezető kormánypárt köreiben, idegenül mozgott és – megelőlegezve jelen cikk végkicsengését – mindvégig idegen is maradt abban a közegben, ahol a fenti első interjúját újraidézve: harcolni kellett volna „a pénzügyi, költségvetési, fiskális gondolkodásmóddal szemben”.

Ezt akkor még nem lehetett tudni, a belépője erős támogatást élvezett. A társulati ülésen, 1990 júniusában, amikor Fekete György bejelentette Ütőt a megbízott ügyvezetői pozícióban, az államtitkár azzal a pozitív döntéssel tálalta a személyi változásokat, hogy a minisztérium egyben jóváhagyta a társulat 16 %-os béremelését. Így Ütő már a szerződéseiket aláíró magánénekesekkel kezdhette meg direktori tevékenységét.

Kész évadot örökölt Petrovics Emiltől, ami egy színház menetében mindennapos dolog, de Ütő első interjúiban sértetten panaszkodott erről. „Színházunk örökös tragédiája, hogy az új vezetőnek az első évét mindenkor még a korábbi igazgató tervezi. Ez vonatkozik rám is, és mindannyiunkra, akik ebben a két házban dolgozunk, és akik szeretnénk egy szervezettebb és előretervezettebb színházat csinálni. Mert ezen a területen a mélyponton vagyunk, minden az esetlegesség, a szokásjogok alapján történik. [MAGYAR NEMZET 1990 június] Az „örökölt” évad egyébként mindjárt az évtized egyik sikerprodukciójával, a Hoffmann meséi felújításával indult.

Ahogy az idő haladt, az Operaház dolgozói egyre inkább azt tapasztalták, hogy az említett „szervezettség és előretervezettség” tekintetében a helyzet csak tovább romlik. Az újdonász direktor nem volt képes az általa oly hőn áhított szervezeti változtatásokat levezényelni, megfogalmazni nem nagyon, így maradt megint csak a „szokásjog”.

Ütőnek egyéni ötletei voltak az intézményvezetésről. Amikor a Muzsika részéről J. Győri László egy nagyinterjú keretében megpróbálta a Ház jövendő működési struktúrájáról faggatni, leginkább csak általánosságokat tudott lejegyezni:

„Vissza szeretném állítani azt a működési struktúrát, amely Lukács Miklós igazgatósága idején volt érvényben. Akkoriban volt a színháznak igazgatója, főrendezője, főzeneigazgatója, gazdasági igazgatója, balettigazgatója, és én mindehhez szeretnék egy új tisztséget bevezetni: a művészeti tanács elnökének tisztét. […] Azt szeretnénk, ha a művészeti tanács parlamentként működne az igazgatóság fölött.”

Konkrét kérdésekre sem árult el többet, majd az interjút egy erősen politikusnak tűnő nyilatkozattal zárta le, ami hosszú távon előre jelezte, hova pozícionálja magát az új direktor: „1956 után szisztematikusan építették le az Operaházat. Kihasználták a művészeket, akik akkor is maximális teljesítményt nyújtottak, ha semmiféle ellenszolgáltatást nem kaptak. Gondolom, az új kulturális vezetők mentesek a zsdanovi örökségtől, és érdemben lehet velük tárgyalni. De végső esetben az érveink sorába beletartozik a sztrájk is. És ha a tagság sztrájkol, az igazgatónak az ő oldalukon van a helye.” [MUZSIKA, 1990. november] Különös és figyelmeztető előrejelzése volt ez a pár évvel későbbi eseményeknek.

Ütő direktori hozzáállását árnyalja egy másik interjúja, ami árulkodóan jelezte, hogy az egykori magánénekes leginkább gyakorló művészként érzett mellőzöttsége oldaláról nézi az Operaház működését, s így próbálja irányítani az ország első zenés színházát: „Sok elhanyagolt énekest szeretnénk visszahozni a pályára, ki-ki közülük meg tudja ítélni, mire képes. És mi nagyobb bűn: egy énekes alól kihúzni a talajt, amikor pedig még évekig helyt tudna állni.” [ESTI HÍRLAP 1990 július]

Igen, sajnos Ütőt sejthetően erősen frusztrálta (a lendületes indulást követő) énekesi sikertelensége, ami rányomta bélyegét operadirektori működésére. Ezt a művészi kudarcot elődei politikai hozzáállásának tulajdonította. Egy operaházi magánénekes a szereposztásoktól és a szerződéseitől függ, Ütő ezt a nyomvonalat követte direktorként is. Személyi döntései tehát elsősorban a magánénekesi társulatot érintették.

Feltétlenül pozitívumként kell említeni, hogy visszatért a dalszínház kötelékébe a korábban eltávozott Erdélyi Miklós karmester (sajnos, csak rövid időre), valamint Gulyás Dénes és Miller Lajos magánénekesek. Bár Ütő tagadta, de ekkortól távolodott el jelentősen a színháztól Polgár László, aki kiszerződött Zürichbe, s azt követően csak maximum évi 6-8 előadás erejéig vett részt az intézmény életében. Hozzá hasonlóan jelentősen csökkent számos, nemzetközi piacon kapós énekművész (pl. B. Nagy János, Gáti István, Kincses Veronika, Tokody Ilona, stb.) itthoni fellépéseinek száma is.

Pótlásukra Ütő számos új tagot vett fel. Voltak köztük kiemelkedő tehetségek, a nevéhez fűződik pl. a fiatalok közül Lukács Gyöngyi szerződtetése társulati tagként. A direktor határon túli énekeseket is a színházhoz kötött, ezzel kompenzálva az országhatárok (rendszerváltás okozta) kinyílásával történő egyre intenzívebb elvándorlást. Valószínűleg nem is tehetett mást, mert nem tudta ellensúlyozni az érzékeny művészi színvonalesést. A külhoni magyar énekesek viszont heterogén művészi minőséget képviseltek. Számos gyengébb produkció mellett voltak közülük néhányan, akik hosszú évekre, évtizedekre meghatározó személyiségei lettek az intézménynek, pl. Airizer Csaba, Kálmándy Mihály.

A volt szocialista táborból érkezve jó néhány énekes megfordult hosszabb-rövidebb ideig a színházban. Ahogy az igazgató egy interjújában fogalmazott: „Megindult egy nagy népvándorlás keletről nyugatra, és mi ennek a hatalmas exodusnak a fősodrában helyezkedünk el.” [MAGYAR HÍRLAP, 1991. február] Ütő időszakához köthető, hogy jó pár nem magyar anyanyelvű énekes is idekötötte szekerét, a nagy többség csak pár esztendeig, de elvétve olyan is (pl. Anatolij Fokanov), aki tartósan.

Ezekben az években (a megelőzőekkel ellentétben) számos, vidéki színházban, illetve más területen működő énekművész is be tudott kerülni az Operaházba, közülük viszont csak néhányan tudták tartósan és magas színvonalon erősíteni a társulatot (pl. Balatoni Éva, Pelle Erzsébet, Szilfai Márta).

A művészi állomány kicserélődése/felhígulása együtt járt azzal a tendenciával, amivel a gyakori operalátogató hamar szembesülhetett: a nemzetközi operaélet prominens művészei, azaz a minőségi vendégjárás fokozatos elmaradásával. Néhány, korábban lekötött nagy név fellépett még, talán utolsónak Piero Cappuccilli maradt és egy Mesterdalnokok-előadást beugrással megmentő Manfred Schenk 1992-ben. Ez alól csak néhány dirigens (Gardelli, Szimonov) mentesült. Megjelent viszont ezzel a lendülettel néhány „C-D”-kategóriás vendég, akik messze alulmúlták a rendelkezésre álló hazai kínálatot.

A probléma valójában persze a pénzhiány volt, de sokat rontott a helyzeten, hogy az új vezetők nem vagy kevéssé rendelkeztek olyan nemzetközi kapcsolatrendszerrel, ami segíthetett volna. Az intézmény a rendszerváltással kikerült a minisztériumi védőszárnyak alól, ki abba az üzleti szférába, ahol sem a főigazgatónak, sem közvetlen munkatársainak nem volt kellő tapasztalata.

Petrovics egykori vezetőtársai a volt főigazgató távoztával többnyire lemondtak pozíciójukról. Ütő „csapata” induláskor így állt fel: Medveczky Ádám, fő-zeneigazgató, Keveházi Gábor balettigazgató, Kürthy András főtitkár-műsorigazgató, későbbiekben, mint művészeti igazgató. Ehhez csapathoz csatlakozott Ütő felkérése nyomán 1991 januárjában Szakály György a balettegyüttest érintő művészeti vezetői poszton, majd áprilisban a főrendezői státuszon Nagy Viktor, a Művészeti Tanács elnöke (Ütő utóda) pedig Sólyom Nagy Sándor lett. A folyamatosságot Venczell Sándor gazdasági igazgató képviselte.

Ütő és csapata a szimbolikus döntésekben kereste a megoldást, helyesebben csak azok jutottak nekik.

Szimbolikus döntések a rendszerváltás jegyében

Ütő Endre igazgatói időszaka tartalmazott néhány jelképes döntést, amelyek később hosszú távon az intézmény jellemzőjévé váltak. Ezek a döntések szinte kivétel nélkül visszanyúltak a két világháború előtti korszakba, hiszen azok „védjegyei” voltak. Ütő sejthetően így szerette volna magát a kommunista éra előtti operaélet folytatójaként pozícionálni.

Újra megalakult a Budapesti Operabarátok Egyesülete, melyben névleg részt vett nemcsak a magyar társadalom számos ismert képviselője, valamint a nemzetközi operaélet neves művészei, hanem a pénzügyi élet elismert döntéshozói is. Az újraalapított egyesület védnökei között olyan művésznevek szerepeltek, mint Claudio Abbado, Mirella Freni, Lamberto Gardelli, Marton Éva, Luciano Pavarotti és Solti György, a protokolláris személyiségek között mások mellett ott volt az aktuális köztársasági elnök, a fő-polgármester és a kultuszminiszter. (Az eredeti egyesület 1932-ben jött létre és aktívan részt vett a színház életében egészen 1948-ig, amikor hatalmi szóval megszüntették.) A 42 év pauza után létrejött civil szervezet leírt célja az Operaház társadalmon belüli támogatottságát erősíteni és olyan rétegeket bevonni, amelyek az intézmény szponzorációját fellendítik. Az elképzelés szerint ez az egyesület mellett létrehozott Operabarát Alapítvány feladata lett (volna). Ez utóbbi a vizsgált időszakban ugyanakkor nem hozott jelentős segítséget. A kétségkívül pozitív gesztust ugyanis nem követte olyan működés, ami tőkét áramoltatott volna be a piacgazdasági körülmények közé került intézménynek.

A magánmecenatúra tényleges bevonása elmaradt, a névleges meg nem hozott a konyhára. Az igazgató, aki messiásként tekintett az Egyesületre és az Alapítványra, nem értette, hogy pusztán annak létrejötte miért nem oldja meg a dalszínház anyagi gondjait. Voltak szponzori bevételek, pl. az egyik bank 1 millió Ft-ot adott a Csipkerózsika c. balettprodukcióra és 200 ezer Ft-ot a Giocondára. Ezek a bevételek már akkor sem jelentettek komoly tételt (csak összehasonlításképpen: a vonatkozó időszakban a Feneketlen-tó melletti szabadtéri színpadon létrejött Gyöngyhalászok négy előadását 20 millió Ft-tal támogatta egy másik pénzintézet).

Újra lett Operabál. Ez az elképzelés is azzal a céllal indult, hogy megtalálják azt a tőkeerős réteget, akik a szórakozásukkal komoly támogatást tudnak nyújtani az Operaháznak. Ütő elképzelése szerint a rangos társadalmi esemény jelentős bevétellel működött volna, mely 50 %-a megmaradt volna az intézménynél. A valóság ennél lesújtóbban alakult, nemhogy szerény bevétel nem maradt, az intézmény büdzséjét terhelte az előkészítés és megvalósítás számos költsége. Ugyanúgy nem jelentett anyagi segítséget, mint az sem, amikor az Operaház adott helyszínt a televízióban országos nézettséget jelentő ún. Szilveszteri Szupergálának.

Az Örökös Tagság intézménye szintén az 1950 előtti időszakra nyúlik vissza, melyet a nagypolitika söpört el (az első Örökös Tag Erkel Sándor volt 1900-ban, az utolsó kitüntetett mások mellett Báthy Anna, Oláh Gusztáv és Závodszky Zoltán lehetett 1948-ban). A cél az intézmény azon vezető művészeinek díjazása és kitüntetése, akik hosszú időszakon keresztül meghatározó módon nyomták rá az Operaházra művészi színvonalára a bélyeget. Az elismerés újraalapítása után az első díjazottak némelyikének pályája áthidalta az az időszakot, kinevezésük egyfajta szimbolikus jóvátételnek is tekinthető (pl. Delly Rózsi, Jámbor László, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Palánkay Klára, Simándy József, Szecsődi Irén és mások esetében). Hozzájuk számos olyan művész csatlakozhatott, akik 1948 után kerültek a társulatba. A múlt keserű örökségét kiigazítandó, néhány, már elhunyt művész posztumusz kapta meg a kitüntetést (pl. Sergio Failoni, Ferencsik János, Fodor János, Gyurkovics Mária, Komor Vilmos, Réti József, Tiszay Magda, Udvardy Tibor, stb.)

Ütő kevés önálló döntése közül ki kell emelni, hogy helyesen ismerte fel az utánpótlás problémáit, mely enyhítésére működésének utolsó évében tett kísérletet az Operastúdió létrehozásával. Számos későbbi jelentős művészegyéniség pályája indult ott és akkor.

A piszkos anyagiak és a haszonlesők

A fenntartói jószándék ellenére az intézmény folyamatosan pénzhiánnyal küzdött. Ütő kétségbeesve panaszolta például, hogy bár az Országgyűlés az 1991-es költségvetés elfogadásakor a 20 %-os bérautomatizmuson felül további 10 % központi bérfejlesztést hagyott jóvá, de amikor megkapták a tényleges összeget, az 3 %-ra sem volt elegendő. És hiába jelezte ezt a minisztériumnál, még választ sem kapott. Fél évvel később sikerült a félreértést tisztázni, azaz a várt 30 % helyett 10 %-ot kiosztani.

Maradt a megszorítás. Már a kezdetektől fogva, 1990 szeptemberében csökkentették a bemutatók számát, amiről a direktor így nyilatkozott: „Azért csökkentettük a bemutatók számát, mert az Operaház olyan belső szervezeti mélyponton van, hogy az átmeneti időszakban csökkentjük a premierek, felújítások számát annak érdekében, hogy az így nyert idő alatt rendezni tudjuk dolgainkat”. [MAGYAR HÍRLAP, 1990.szeptember]

A helyzet állandósult, így a következő lépcsőfoknak egyedül a drasztikus jegyáremelés maradt. 1991-től az Erkel Színházban 40 %-kal, az Operaházban 100 %-kal nőttek a jegyárak. Közben a direktor végigpanaszkodta a sajtó minden szegletét azzal, hogy amíg a Metropolitan éves költségvetése 150 millió dollár, addig Budapesten félmilliárd Ft-ból kell ugyanazt megoldani. (Arra valahogy sosem tért ki, hogy MET egy működő alapítvány által fenntartott intézmény, amely 100 %-ban maga szerzi meg a szükséges támogatást.)

A kezdeti vezetői látszategység elég hamar felbomlott. 1991 novemberében lemondott a Művészeti Tanács elnöki posztjáról Sólyom Nagy Sándor. Indulatos lemondását nyilvánosságra is hozta: „Bandikám! A tegnapi őrjöngésemen nincs mit szépíteni! De: Tudom, hogy Te (s ez nem is lehet másképp!) a SZÍNHÁZÉRT vagy, jó szándék vezérel! Közvetlen közeledben azonban van 4-5 olyan ember, aki SZÍNHÁZUNKBÓL szeretne óriási hasznot húzni a tagságunk által cipelt zászlók ... és terhek alatt. Kérlek, ne hagyd Magad elsodorni!”

Néhány nappal később lemondott Szakály György is, persze Ő is a nyilvánosság előtt: „… hiábavaló törekvés művészeti kérdésekkel foglalkozni egy olyan együttesben, ahol a művészeti tanáccsal történt szóbeli megállapodás ellenére köttetnek meg szerződések, ahol a művészeti vezető sokszor az utolsó utáni pillanatban értesül az együttest érintő problémákról…”

A probléma felszínen érzékelhető oka az volt, hogy kóklerek is megjelentek az intézményben házon belül, s az amúgy is kevés pénz néhány haszonleső akcióján keresztül elfolyt, az igazgató pedig nem tudván kezelni a helyzetet, csak tehetetlenül széttárta karját. A nyílt levelekre adott válaszában legalábbis úgy tett, mint aki nem érti a problémát.

Külön és folyamatosan fennálló problémahalmazt jelentett, hogy Ütő tájékozatlanságát és riasztó jóhiszeműségét sokan kívülről környékezték meg, melynek következtében az intézmény számos alkalommal anyagi és/vagy művészi csorbát szenvedett. Csak néhány jellemző példát említenék meg:

A messziről hazatévedt (nem igazán jelentős) komponista például örömmel mesélte a sajtónak, hogy a direktor elfogadta, így az Operaház hamarosan bemutatja az általa írt, a Bánk bán óta első [sic!] magyar történelmi operát Zrínyiről. Erre végül nem került sor, de elég széles körben beszédtéma volt – értelmetlenül.

Több menetben tárgyalt az Operaház a Rockszínházzal közös szervezésben létrejövő darabokról. A koprodukció csúcsa egy Erkel Színházban előadott darab lett volna, ahol Ütő fogalmazásában „Melis György együtt lép fel Vikidál Gyulával”. Végül ez lett a Hasfelmetsző, ami csúfos gyorsasággal tűnt el a repertoárról, persze az a pár előadás is Melis és Vikidál nélkül ment. Folytatás pedig semmi, mert mint kiderült, az együttműködés anyagi és szervezeti fedezetét az Operaháznak kellett volna állnia. Ütő amatőr gondolkodását pontosan jelzi, hogy ebben az időszakban (1991-ben) a nyilvánosság előtt lelkesen taglalta, hogy tervezi Az operaház fantomja c. musical hazai bemutatóját – úgy, hogy a jogtulajdonos azt csak bő évtizeddel később engedélyezte (a Madách Színháznak).

Máskor az igazgató maga állt a sajtó elé az Erkel Színház megújításának „üzleties” ötletével: „…. angol üzletember imádja a zenét. Arról álmodik, hogy London, Párizs és Bécs után, a magyar főváros lesz az európai kultúrturizmus célpontja. Hogy majd épül itt egy hatalmas fesztiválközpont szállodával, bevásárlóközponttal, meg minden egyébbel, ami idevonzza a műélvezetért sok pénzt áldozó európai, amerikai, s főleg japán turistákat.” Később ugyanez megismétlődött japán befektetőkkel, persze egyikből sem lett semmi.

1992-ben az operaházi nyári szünetben rendezték meg először a Budafest produkcióit, a direktor ettől is jelentős bevételt remélt, de a vége 12 milliós mínusz lett.

A legnagyobb port Giuseppe Raffa karmester-producer (és nemzetközi szélhámos) neve által fémjelzett Népstadion-beli két Aida kavarta, mely 1992-ben hosszú hónapokon keresztül uralta a közvéleményt. A nagyközönséget Raffa először a számokkal bűvölte el: „egymillió dolláros hangrendszer, 1500 jelmez, 5000 kellék, 1500 színpadi előadó, 100 zenész”, utóbbiak között természetesen az Operaház Ének- és Zenekara. „A grandiózus díszletet nyolc nap alatt három műszakban 300 ember kísérli meg felállítani az 5000 négyzetméter nagyságú színpadon”. Volt még szfinxúsztatás a Dunán, tevés vonulás az Andrássy úton, tömeges statisztaválogatás, számos cselédringató húzás, minden, mi szem-szájnak ingere. Döbbenet, hogy az intézmény szakmai stábja milyen gyanútlanul ment bele ebbe a csapdába, senki nem nézett utána Maestro Raffa szakmai múltjának. Utólag Ütő elismerte, hogy az először csak az ülőpróbán fogott gyanút, amikor egyértelművé vált számára, hogy a(z egykor) világsztár szoprán nincs abban az állapotban, hogy elénekelje a címszerepet (végül persze szokás szerint Misura Zsuzsa ugrott, s a szereplők között több ismert magyar művész is feltűnt, mai szemmel érdekes olvasni, hogy pl. szólót táncolt Bán Teodóra és Solymosi Tamás). Természetesen (?) az óriási felhajtás orbitális bukást eredményezett, első este a beharangozott hangosítás sült be (az előadás félóra után félbe is szakadt), majd szép sorban a nagy garral beharangozott látványelemek. A két stadionnyi közönség végtelenül csalódottan távozott, Raffáéknak utóbb számos kártérítési perrel kellett szembenézniük, de inkább elkerülték az országot. Természetesen a méretes kudarcnak nem volt gazdája, s már Ütő sem emlegette, amit korábban oly fennen, hogy szeretné menedzser-igazgatónak szerződtetni Raffát.

Ezek a mozzanatok külön-külön is a direktor komolyságát és szavahihetőségét ásták alá, együttesen pedig a saját politikai közössége előtt is minimum kétségessé tették a poszt iránti alkalmasságát. Közben az intézményi belviszályok szép lassan állandósultak.

Belviszályok állandósultan

Állandóan azzal ostorozom a társaságot, hogy ugyanaz a zenekar, amely csodálatos koncerteket ad a Filharmónia keretében, hogy tud egy-egy darabban olyan „malacbandaszerűen" játszani. A túlhajszoltság és a dekoncentráció miatt néha kopottnak hatnak a legjobb előadások is. Nekünk az a feladatunk, hogy kilépjünk valahogy ebből az áldatlan szituációból, de ez segítség nélkül nem fog menni. [MAGYAR HÍRLAP, 1991. február] panaszkodott Ütő már a kezdetek kezdetén. A korábban hosszan ecsetelt, de soha ki nem bontott szervezeti változások csak nem akartak megszületni. Maradt a folyvást panaszkodás.

Közben fokozatosan kopott a társulat előtt is az igazgatói nimbusz. Ütő egyre inkább kerülte a személyes találkozókat egykori művésztársaival, amikor ez mégsem volt kikerülhető, általánosságokat puffogtatott és egyre csak a külső támadásokat emlegetett a színházzal kapcsolatosan.

Jelen sorok írójának személyes élménye volt, amikor Ütő igazgatóságának legutolsó szakaszában egy fontosnak tekinthető operapremiert a művészbejáró felől megközelítve a direktort két díszítő társaságában találta az Erkel-művészbüfé előterében, harsány, térdcsapkodós viccmesélés közepette. Amikor az első felvonást követően ugyanitt elhaladtam, Ütő változatlan környezetben és hangulatban töltötte az időt, a nézőtéren nem is bukkant fel. A plebejus direktor ekkor már csak díszletezőkben bízott meg.

A „békétlenek” nevében a társulat szakmailag egyik legelismertebb tagja, Patkó József vezető korrepetitor, korábbi időszakok művészeti titkára tapintatosan fogalmazta meg a problémát: „Nem Ütő Endre személyén van a hangsúly. Jó szándékát senki sem vonja kétségbe. Az ő felelőssége az, hogy az elmúlt két évben nem történtek meg a szükséges koncepcionális és szervezeti változások. Valószínű persze, hogy ennek levezénylésére nem egy művész-igazgató a legalkalmasabb. A mai körülmények között intendánsnak kellene irányítania a színházat erős művészi háttérét is a színházban, és politikai háttérrel fönt…” [NÉPSZABADSÁG, 1992. július]

A nagy garral beharangozott Cristoforo balett világpremierje (Szakcsi Lakatos Béla zenéjére, Rudolf Nureyev közreműködésével) szintén ütközőpontnak bizonyult, miután a társulat megtagadta a televíziós felvételen való részvételét. Az ügy folytatásaként lemondott Keveházi Gábor balettigazgató, mert úgy érezte, hogy anarchia uralkodik a társulatban, amelyen nincsen módja úrrá lenni.

A vezetői visszalépések sora 1992 nyarán folytatódott, amikor Kürthy András műsorigazgató mondott le (nem sikerült nyomára bukkanni, de lehet, hogy végül Kürthy vitte volna el a Raffa-balhét?). 1992 novemberétől visszatért Szakály György, s lett a társulat balettigazgatója.

A fenntartó érezte balhés szituációt, s hogy lépnie kell, ezért – formailag – az Operaház 1993 tavaszán pályázatot hirdetett a főrendezői és főzeneigazgatói posztra. Ütő Endre a pályázati folyamat lezárulta előtt kikotyogta a sajtónak, hogy a főzeneigazgatói állásra beérkezett 21 pályázat közül Lamberto Gardellié a legkiemelkedőbb. Ez persze lehetett akár stratégia is, nyomásgyakorlás a kuratórium, esetleg a kinevező minisztérium felé. A 78 esztendős dirigens végig ellen tudott állni az újságírók érdeklődésének és milyen jól tette. A döntés ugyanis sokáig nem született meg.

Közben az sem tett jó az igazgató megítélésének, hogy kipattant, hogy a csődbe jutott Lupis Brókerházban kihelyezett operaházi pénzek tűntek el. Tetézte ezt, hogy 1993 szeptemberében az Operaház Zenekara lépett akcióba a nagyon alacsony fizetések miatt. Ugyan a probléma már miniszteriális szinten tudott volt, s tárgyalások is zajlottak, eredmény sokáig nem született. Amikor az operazenekar teljes tagsága egyhangúan úgy döntött, sztrájkbizottságot alakít, a direktor feltűnően hallgatott, se pro, se kontra nem nyilvánított véleményt. Amikor igen, abban sem volt köszönet a fenntartói oldalról nézve. A minisztérium főosztályvezetőjének, Erkel Tibornak címezve: „Tényei és igazságai egyszerűen eltérnek az enyéimtől, s minisztériumi uralma alatt minden fejlődést megakadályozott itt az Operaházban.” [NÉPSZABADSÁG, 1994. május] Az ügy végül egészen a miniszterelnökig gyűrűzött (aki ekkor már Boross Péter volt), s végül az akkor már Mádl Ferenc vezetésével működő kultusztárca engedett, s tevőleges munkabeszüntetés nélkül elsimultak a fellegek, viszont…

Viszont 1994 január 1-én két új vezetőt nevezett ki a fenntartó: a főzeneigazgatói posztra a 49 éves Oberfrank Gézát, a Komische Oper egykori, s az Operaház korábbi zeneigazgatóját, a főrendezőire pedig az akkor 66 esztendős Vámos Lászlót, a magyar színházi élet (bármely oldalról) megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. A fenntartó üzenete egyértelmű volt: ki kell venni a döntést az elszabadult hajóágyúként viselkedő Ütő Endre kezéből és felelős vezetőtársak segítségével rendezni az intézmény megtépázott szakmai renoméját. Mert addigra a korábban leírt történeteken túl, már művészeti ügyek nyomán is állt a bál.

Azok a művészeti ügyek

Az intézmény működésében az Ütő-érában egyetlen konzekvensnek tekinthető kimondott és (többé-kevésbé) megvalósított művészeti célú változás történt. Bár erre már korábban is történtek lépések, Ütő időszakában vált egyértelművé, hogy az Operaházé lett a klasszikusabb repertoár, míg az Erkel Színház a populárisabb műveknek jelentett helyszínt. A teljesség igénye nélkül (s nem teljesen időrendben) tekintsük át az időszak bemutatóit.

Az Operaházban került bemutatásra Farkas Ferenc sokáig fiókban heverő operája (Márai Sándor színműve nyomán), az Egy úr Velencéből. (Ez egyébként Petrovics-hagyaték volt, Ütőt dicséri, hogy megtartotta.) Hasonlóan ősbemutató volt a ciklus végén a Karl és Anna (Balassa Sándortól). Régi adósság volt a Wozzeck, valamint első magyarországi rendezésként Rossini Mózese (Gardellivel, az egyre aktívabbá váló Kerényi Miklós Gábor rendezésében). Szintén Gardelli neve fémjelzett két, régóta nem játszott dalművet, Cilea operáját, az Adriana Lecouvreurt, valamint a Giocondát is. Ütő idején indult el az új Ring, A Rajna kincsével, majd egy évvel később A walkürrel, persze a folytatás átcsúszott a következő igazgatói időszakokba. Nagy port vert fel Bartók Triptichonja Makovecz Imre látványos, ám megoldhatatlan díszletépítési anomáliákat okozó díszleteivel. Ez utóbbiakat mind Nagy Viktor rendezte.

Az Erkel Színház kapta a meseoperaként nyilvántartott Jancsi és Juliskát, a Szöktetés a szerájból c. Mozart-opuszt, s az újra műsorra vett operetteket: a Cigánybárót, A denevért, valamint Offenbach művét, az Orfeusz az Alvilágbant. A klasszikus operák közül – nyilván a nagy nézettség okán – itt adták az új Bánk bánt (Kerényi Imre rendezésével). A könnyű műfajra a „koronát” Stephen Sondheim már említett musicalje, a Nyakfelmetsző tette fel, ami – bár két szereposztásban mutatták be és eredetileg húsz előadást terveztek – mindössze öt estét ért meg, csendben elfelejtődött azzal a kétes értékű dicsőséggel, hogy ennek keretében lépett fel két alkalommal operaházi produkcióban Koós János is.

A magyar zene- és színházkritikai társadalom viszonylag egyöntetűen húzta le a fent felsorolt produkciók többségét, felhívva a figyelmet az Operaház művészi minőségének egyre inkább tetten érhető válságára. Az operakritikusok egyik legelismertebbje, Fodor Géza Örvény címmel 1993 márciusában írt a tendenciáról egy hosszabb elemzést a Muzsikában.

Az Operaház direktora csípőből válaszolt, a következő számban meglehetősen útszéli stílusban kívánt az újságírónak további munkájához „sok nyálat”. A Muzsika szerkesztősége teret nyitva a vitának igyekezett szakmai irányba terelni a disputát. A többfordulós levélváltás során mindvégig két malomban őröltek a felek, míg Fodor érvekkel próbálta alátámasztani negatív kritikáit, Ütő végig terelt és a kritikus politikai hovatartozását tekintette egyedül problémásnak.

A vitában kívülállóként szólalt meg az oly sokszor rezignált Kertész Iván, ezúttal kérlelhetetlen objektivitással: „Rossz az Operaház igazgatójának és a sajtónak a viszonya. Egyes kritikusok nagyon keményen támadják Ütő Endre irányító munkáját, és erre ő igen helytelenül reagál. Úgy érzi, igazságtalanul bánnak vele, és ezért még hevesebben vág vissza. Lehet, hogy bírálói közt vannak, akik túlságosan éles hangot használnak, de a direktor dolga nem a vita, hanem az irányítás és az elfogadható bírálatok megszívlelése és alkalmazása.” [MAGYAR HÍRLAP, 1993 július]

Biztos vagyok abban, hogy a felelős fenntartó a számára egyre kínosabb helyzet feloldásaként próbálta meg az egyszemélyi felelősség terhét láthatóan egyre nehezebben viselő Ütő Endre válláról levenni, s ezért került döntéshozói helyzetbe Vámos László és Oberfrank Géza is. A döntés következménye lehet, hogy az Ütő-korszakból hátralévő másfél évben már a korábbiaknál kiegyensúlyozottabb minőségű produkciók születtek meg.

Viszont a politika gördült tovább. 1994 késő tavaszán újra választásokat tartottak Magyarországon, júliusban megalakult a Horn-kormány, s a Parlament új vezetői hamarosan jelezték az Operaház direktora számára, hogy nem terveznek vele hosszú távon. Török András helyettes államtitkár elmondásában: „… Ütő Endre szerződése ’95. december 31-én lejár, és mivel a zenei élet hosszú előszerződéseket kötő szakma, rövidesen el kell határoznunk magunkat, hogy milyen formában írjuk ki az ő utódlására a pályázatot.” [MAGYAR NEMZET, 1994. december] A folytatás senkiben nem merült fel.

Ütő változatlanul panaszkodott, változatlanul kevesellte az állami támogatást, változatlanul szidta a fenntartót. Kérésére személyesen találkozott az új miniszterrel (Fodor Gáborral), de semmi érdemleges eredményt nem tudott elérni. Előkészítette távozását és jó(?) szokása szerint megosztotta a nyilvánossággal is: „Én azt a megbízatást, amit Andrásfalvy miniszter úrtól és a társulattól kaptam, teljesítettem. A megváltozott és rám kényszerített feltételek között tovább vinni nem tudom.” [NÉPSZAVA, 1995. január]

Az utolsó év tehát vergődés volt, tetézte a működési problémákat, amikor kiderült, hogy a dalszínház több friss produkciója díszleteit ellopták a díszletraktárból. Ütő is veszíthetett a harcosságából, mert ekkor már nem is reagált, amikor Fodor Géza egyik utolsó premierje kapcsán így értékelte igazgatói időszakát: „Ami 1990 óta kibontakozott, az a budapesti Opera történetének eddig minden tekintetben legsötétebb korszaka. Ütő Endre igazgatóval az élen egy dilettáns művészeti vezetés rövid idő alatt soha nem volt mélypontra, totális, intézményes-strukturális, morális, vezetési és szellemi-művészi válságba juttatta az Operát.” [MUZSIKA, 1995. február]

S ahogy várható volt, a kultusztárca májusban kiírta a pályázatot az Operaház igazgatására. Nem függetlenül a lejáró igazgatói mandátumtól a pályázat csak felsőfokú végzettséget írt elő. A minisztérium ezzel jelezte, hogy nem zárja ki, hogy esetleg jogász/közgazdász végzettségű főigazgató kerüljön az Operaház élére. Szükséges volt viszont a tárgyalási szintű nyelvismereten túl a kulturális életben szerzett vezetői gyakorlat, a zenei, illetve színházi életben szerzett legalább ötéves gyakorlat. A pályázónak az intézmény művészi és gazdasági megújulását szolgáló koncepciót kell benyújtania, „benne az Operaház szervezetének átalakítását és az Erkel Színház új szemléletű működtetését”. A pályázónak kényszerűen azt is tudomásul kellett vennie, hogy két, korábban kinevezett művészeti vezető is jár a majdani főigazgatói feladatkör mellé.

Ugyan befutott kilenc pályázat, de a szakmai zsűri szinte egyöntetűen elutasította a jelölteket, amit a miniszter elfogadott. Ütő pedig megunva az elhúzódó „béna kacsa” szerepet, kérte felmentését, amit a döntéshozó elfogadott.

A történet már egy új direktorral folytatódott.

A történelem felülnézetben

Utólag visszanézve mérhetetlen lehetőséget puskázott el Ütő, ami évtizedekre visszavetette a műfaj megújulását. Nem tudta a rendszerváltást a rá bízott intézményben elindítani, az ágazat csak védtelenül sodródott ki a nyílt tengerre, a zajló jégtáblák közé valódi irányítás nélkül. A kormányos közben nárcisztikusan csak saját önnön sirámait hajtogatta. Az eltelt időszakban a hazai operajátszás hagyományainak őrzése és továbbfejlesztése még marginálisan sem került szóba. A műfajt itthon nem érintette meg a világban javában zajló művészi megújulás, az intézmény művészi és gazdasági felvirágoztatása helyett másra mutogatásra ment el az idő és az energia, ami hihetetlen pocsékolás volt – minél messzebbről, azaz minél inkább történelmi távlatból nézzük. Az elszalasztott lehetőségek jellemzője, hogy sosem térnek vissza egy újbóli próbálkozásra.

Alkalmatlanságáról egyébként paradox módon maga a direktor már fél évvel kinevezése után a szokásos önsajnáltató modorában értesítette a Nagyérdeműt, de sajnos egyetlen döntéshozó sem vette magára: „Engem sodort a történelem. Én teljességgel megfelelek annak az elvnek, hogy hatalmat csak annak szabad adni, akinek az terhére van. Nekem a terhemre van a hatalom.” [KRITIKA 1991. június]

©:MÁO Operaház Emléktár