Az én operaigazgatóim III. – Petrovics Emil, a hullámzó szangvinikus

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Petrovics Emil.

Az utolsó pártállami kinevezett direktor

1986 álmos nyara az Operaház nézőpontjából izgalmasan alakult. Mihály András direktor távozása az intézmény tagságában hónapok óta mindennapos beszédtéma volt, maga az igazgató sem rejtette véka alá közeli távozásának terveit. Hogy a kérdés pontosan miként dőlt el, mára némileg homályba borul, de Petrovics Emil később megjelent önéletrajzának (Önarckép – álarc nélkül, Elektra Kiadóház, 2007) második kötete érdekes adalékokkal szolgál. Az egyébként meglehetősen szubjektív könyv értékítéleteit megszűrve érdemes Petrovics naplójának közölt bejegyzéseiből szemezgetni. Hősünk személyes sorsán túl a pártállam kulturális kinevezési gyakorlatáról is pontos látleletet kapunk:

„1986. július 25: […] mára, 2 órára hivatott Köpeczi [Béla] miniszter. […] lakonikus rövidséggel tette fel a kérdést: vállalom-e az Operaház igazgatását. Igennel válaszoltam, hiszen már többé-kevésbé Vajda György miniszterhelyettes is tájékoztatott arról, hogy Mihály András visszavonulása után rám gondoltak. […] A megbízás ősztől kezdve, meghatározatlan ideig szól. Kérésemre Mihály december végéig marad, s átadja a munkát. Feltételül jeleztem, hogy személycseréket fogok végrehajtani, több pénzre van szükség (!), más vezetési elveket akarok megvalósítani – tanácsadók, stúdió, műsor- és énekespolitika, stb. Bólogatott…”

„’86. augusztus 6: Pál Lénárt, KB titkár, megerősíti a megbízást, élesen bírálja Mihályt (hallgatok), ígéri, hogy emelni lehet a bért a műszaknál, a fiatal énekeseknél, esetleg a sztároknál is. Műszaki berendezések végleges rendbehozatalát is ígéri…”

Petrovics Emil a történetünk idején 56 esztendős volt. Jugoszláviában született szerb apa és magyar anya egyetlen gyermekeként. A II. világháború idején édesanyjával Budapestre költöztek, itt érte el a nagykorúságot. A Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán végzett 1957-ben. 1960-64 között a Petőfi Színház alapítója és karmestere. 1964-től a Színművészeti Főiskola tanára, 1968-tól a Zeneakadémia zeneszerzés szak tanszékvezetője. 1967-től a magyar szerzői jogvédő szervezet (későbbi nevén az Artisjus) elnöke. Mára elsikkadt a tény: Petrovics 1967–1985 között országgyűlési képviselőként is tevékenykedett, ami egyértelműen jelzi a direktor bekötöttségét a rendszerbe. A Ki Mit Tud? televíziós tehetségkutatónak és a Televízió Karmesterversenyének köszönhetően zsűritagként (Pernye András és mások mellett) országos ismertségnek örvendett. Alkotóként számos színdarabhoz és filmhez komponált zenét, a zeneirodalom szinte minden ágában sikeresen alkotott. Három opera fűződik nevéhez, a C'est la guerre-t 1962-ben, a Bűn és bűnhődést 1969-ben, a Lysistratét 1971-ben mutatta be az Operaház (s még számos vidéki és külföldi dalszínház).

Petrovics hivatalos beiktatására az évadnyitó társulati ülésen került, szeptember 16-án, ahol a művelődési miniszter, Köpeczi Béla méltatta elődjét és az új direktort egyaránt. Első interjúiban Petrovics hangsúlyozta, hogy éppen idejében kapta meg a feladatot, amikor már elég rutinnal és tapasztalattal rendelkezik, de még nem fásult el. Terveit illetően igyekezett realistának mutatkozni:

„…nemhogy a New York-i Metropolitan-nel, de még a kis nyugati színházakkal sem tudok versenyezni. Egyetlen lehetőségem van: ha meg tudom teremteni azt az alkotó légkört, azt a színházi közösséget, amelyben a jeles művészek a kintinél kisebb összegért (és forintért természetesen), no meg a művészi ambícióért hajlandóak fellépni.” [MAGYAR HÍRLAP 1986.szeptember]

Ennek némileg ellentmondott az évadnyitón pont a leköszönő direktor. Mihály András búcsúképpen jelezte, hogy sürgetően rendezésre vár a színházban a bérek helyzete, mert csak erkölcsi ráhatással nem lehet sokáig megtartani a nemzetközi rangú művészeket. Mihály vátesznek bizonyult, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Új irányítási szisztéma új arcokkal

Petrovics komoly ambíciókkal ugrott neki a feladatnak. Viszonylag átgondolt személycserékkel érkezett az Andrássy (akkor még Népköztársaság) útra. Beiktatása utáni napon érte a váratlan hír a magyar zenebarátokat, külföldi turnéja első napján elhunyt Kórodi András, első karmester, akinek Petrovics eredetileg a fő-zeneigazgatói posztot szánta.

Egyetlen poszton nem változtatott, Orosz Adél maradt a balettigazgató. Az első karmesteri feladatra a fiatal Kovács Jánost kérte fel, a művészeti titkár nagy empátiát és tudást igénylő feladatára Patkó József korrepetitort választotta (később, Patkó betegsége miatt Mihálkovics Tivadar látta el a feladatot). Új posztot létesített a fődramaturg részére és a korszak talán legtekintélyesebb operai gondolkodóját, az ELTE Esztétika Tanszékének docensét, a Katona József Színház vezető dramaturgját, a Holmi szerkesztőségi tagját, a MUZSIKA és az Élet és Irodalom gyakorló operakritikusát, Fodor Gézát bízta meg vele (aki erre az időszakra szüneteltette újságírói tevékenységét). Petrovics a csapatépítést elég egyedien magyarázta: „… én ismerem ugyan az operairodalmat, de mint zeneszerzőnek, van egy bizonyos preferenciarendszerem, egészen egyszerűen elfogult vagyok. Én például százszor jobban szeretem a Borisz Godunovot, mint a Normát. Ezt, mint operaigazgató nem engedhetem meg magamnak.” [KRITIKA 1987.június]

Némi hezitálás, vélhetően sok háttérben zajló vita és hosszas győzködés után (már 1987-ben) nyugdíjba küldte az igen erős politikai kapcsolatokkal rendelkező Mikó András főrendezőt, aki akkor már majd negyedszázada volt a poszt teljhatalmú ura, helyére a mindössze öt évvel fiatalabb Békés Andrást nevezte ki. A fő-zeneigazgatói feladatkör kényszerűen betöltetlen maradt egészen 1989-ig, amikor Lukács Ervin kapta a feladatot. A jelentősen megújult csapattal Petrovics új szellemet kívánt a Házba hozni.

Már most érdemes szóbahozni Petrovics híresen szangvinikus természetét, melyet Ő maga sem titkolt, sőt – könyve alapján – olykor kérkedett is vele. A gyors döntésképességet egy programcserével váratlanul előrántott Traviata volt hivatott szemléltetni, mindjárt 1986 decemberében, Giuseppe Patané vezényletével, Békés András rendezésében. A siker igazolta a változtatást, a dalmű számos direktort és koncepcióváltást túlélve 2013-ig, több mint 250 előadáson túl repertoáron maradt.

Petrovics a munkába állásával párhuzamosan óvatos koncepciót is hirdetett. Továbbra is repertoárszínházban gondolkodott, a korábbi bérletstruktúra megőrzésével, ami 63 ezer gyakorló bérlettulajdonos esetében érthető volt. Hitet tett továbbra is a magyar nyelvű operajátszás mellett, de az addigra már beindult eredeti (elsősorban olasz) nyelvű előadásokat akkor újdonságnak számító szövegfeliratozással egészítette ki (elsőként a Nabucco 1987-es felújításán). Petrovics mindjárt az elején beharangozott egy új operát, Szokolay Ecce homo c. művét, s hogy a sok évtizedes bel canto hiányt az Operaházban sosem adott Anna Bolena bemutatójával enyhítené. Bár egy ideig kacérkodott a Ring felújításával (amit elődje vett le a műsorról), végül a Trisztán és Izoldát kapta elő, ami akkor már 12 éve hiányzott a repertoárról. Merészen a világhírű Carlos Kleiberrel kezdett tárgyalni a premierről, aki elsőre – a magyar nyelvű előadás ellenére – nem húzódott el a feladattól. (Így utólag belegondolni is borzongató, mit jelenthetett volna egy ilyen nagyságrendű dirigens tartósabb jelenléte az Operaházban, de a köztudottan nehéz természetű Kleiber menetközben kifarolt az együttműködésből, így jött Jurij Szimonov.)

Kortárs operaként a legnagyobb sikert Vajda János Mario és a varázsló-ja aratta, az 1988-as premier egészen 2005-ig volt műsoron, ami egy modern dalmű esetében egészen kimagasló sikernek számít (egy ideig a Dido és Aeneas párjaként ment). Különlegességnek számított még Respighi nagyon régen, majd 50 éve játszott operája, A láng.

Hektikus szereposztási ügyek konfliktuskeresés közben

Petrovics igyekezett megújítani a műsorpolitikát. Azzal az újszerű módszerrel állt elő, hogy megkérte a színház állományban lévő dirigenseit, írják le neki, milyen darabot vezényelnének szívesen. Utólag bevallotta, számos remek ötletet kapott. A magánénekesek azon részével, akiket előszeretettel hívtak külföldre – elődjéhez hasonlóan – neki is meggyűlt a baja. Petrovicsban, vélhetően a sok évtizedes zeneakadémiai tanítás után kialakult „én mindent jobban tudok” attitűd a fentebb leírt indulatos természetével párosulva heveny konfliktusokat gerjesztett. A direktor annak alapján akart dönteni művészei elengedéséről, hogy az így elvállalt feladatot kellően minőséginek találja-e, vagy sem. Persze, ez a hozzáállás nem mindenkinél talált egyetértésre.

A szerződést is bontó Miller Lajos például a Petrovics-érában mindössze kétszer lépett fel, akkor is vendégként. Sass Sylvia csak a ciklus végén egyetlen premier erejéig (Salome) tért vissza, bár szó volt Marton Éva visszatéréséről is, ebből is csak két este lett – vendégként. Az akkoriban nagy helyeken fellépő Nádor Magda is csak egy Szöktetés-sorozat erejéig lépett fel itthon. A probléma általános volt, de csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy a nyilvánosság elé tárják. Egyikük, Tokody Ilona egészen elment a falig: „… volt egy nap, amikor azt mondtam a művészeti titkárnak: ha továbbra is halasztást szenved a lekötött külföldi fellépéseim visszaküldésre váró szerződéseinek szignálása, legközelebb már csak a munkakönyvemért jövök be a Házba.” [MUZSIKA 1987. október]

A probléma részletezésére érdemes a legautentikusabb személyhez fordulni. Fodor Géza 1986 decemberében, immár az Operaház dramaturgjaként adott interjút Koltai Tamásnak általánosságban az operajátszásról, de ebben kitért erre a problémára is: „… másod- vagy harmadrendű énekesek is kapósak lettek külföldön […] Ebből következik, hogy a budapesti Operaház soha nem volt ennyire kiszolgáltatva az énekeseinek. […] Szinte képtelenség egy felújításra vagy előadásra összehozni a csapatot a világ minden tájáról, vagy ha egy valakit sikerül hazahozni az optimális szereposztásból, a partnerek nem ugyanazt a szintet képviselik.” [MUZSIKA 1986. december]

A megoldást az jelentette, hogy a viszonylag stabilan itthon működő énekesekre építette a repertoárt. Ekkor futott igazán fel Bándi János (még lírai szerepkörben), Csavlek Etelka, Csurja Tamás, Fekete Veronika, Gulyás Dénes, Hormai József, Komlósi Ildikó, Misura Zsuzsa, Molnár András, Pánczél Éva, Pitti Katalin, Szűcs Márta, Takács Tamara, Temesi Mária, Zempléni Mária és mások karrierje, akik kiegészítették azt a derékhadat, akik folyamatosan vitték tovább a Házat: Andor Éva, Begányi Ferenc, Bende Zsolt, Berczelly István, B. Nagy János, Gáti István, Gregor József, Ilosfalvy Róbert, Kalmár Magda, Kelen Péter, Kincses Veronika, Kováts Kolos, Melis György, Mészöly Katalin, Polgár László, Sólyom-Nagy Sándor, Sudlik Mária, stb.

Számos új hang jelent meg, ezúttal már nem mindenki a Zeneakadémia irányából közelítve. Petrovics idejében szerződött a határon túlról az Operaházhoz Daróczi Tamás, majd Kálmándy Mihály. Ekkor – egy igazán váratlan beugrás következményeként – került az Operaház látókörébe a húszesztendős Lukács Gyöngyi, ekkor indult operai karrierje Rost Andreának és Verebics Ibolyának. Vidékről került a színház kötelékébe Pelle Erzsébet drámai szoprán és gyakorlatilag pályán kívülről érkezett a tenorfőszerepekhez a műegyetemi tanár Csák József.

Számos konfliktus adódott Petrovics helyenként öntörvényű szereposztásaiból. Mihály Andráshoz hasonlóan feltűnően sok helyzet adódott, amikor egy fiatal, tehetséges hangot idő előtt, ellentmondást nem tűrően „megkínált” olyan szólammal, ami később törést is okozott (vagy okozhatott volna) az illető karrierjében. Csak a legkirívóbb példákat említem: Mozart-baritonunk a kényszerűen elénekelt Amonasro és Scarpia után csak hosszas vita után tudta visszaadni a nem kívánt Hollandi szerepét, egy másik, fiatal basszbaritonnak, aki jóval idő előtt kényszerült ugyanezen szólamokat elénekelni, korán hanyatló pályája bánta a direktor ötletelését. A frissen diplomázó szopránt csak azzal a feltétellel vette fel, hogy elvállalja Senta szerepét. Egy másik pályakezdő szopránt, aki akkoriban Mozart-szólamokat énekelt ígéretesen, hetekig nyomasztott Izolda szólamával, csak az illető kitartásán múlt, hogy abból végül nem lett semmi. Ezek a döntéseket a direktor a „helyzetbe kell hozni a fiatalokat” szlogennel tálalta büszkén.

Petrovics a konfliktusokba jellemzően beleállt. Amikor a vezető tenor az utolsó pillanatban lemondott egy Manon Lescaut-t, mert nem a neki szimpatikus partnerrel tűzték ki, Petrovics szemrebbenés nélkül – fő-zeneigazgatójával is összekülönbözve – fél év szilenciumra ítélte az illetőt. Mereven ragaszkodott kimondott szabályához, hogy hazai énekesek a magyar nyelvű előadáson csak magyarul teljesíthetnek. Így, bár többször megszorult Stolzingi Walter szerepével, mégsem járult hozzá, hogy Ilosfalvy itthon is elénekelhesse azt (németül), inkább külföldről hozott az ottani másodvonalból németajkú tenorokat, míg Ilosfalvy ezzel párhuzamosan világnagyságok társaságában Brüsszelben, Londonban, Firenzében, stb. énekelte sorozatokban.

Új rendezői felvonulás verso mérsékelt karmesteri felhozatal

Mikó rapid eltávolítása Petrovics egyik legmarkánsabb művészi változtatását eredményezte, amit a rendezők kiválasztásánál érhettünk tetten. Meglepő nevek, új rendezők soha nem látott garmadája bukkant fel az Operaház égisze alatt ez alatt a pár esztendő alatt. Ekkor rendezhetett a filmrendező Gazdag Gyula (Szöktetés, 1987) és Maár Gyula (Hunyadi, 1989). Petrovics idején rendezett először operát két fiatal énekes, Gulyás Dénes (Rómeó és Júlia, 1988) és Tóth János (Márta, 1990). A prózai színházból érkezett Kerényi Imre (János vitéz, 1987), Ruszt József (Trisztán és Izolda, 1987), Sík Ferenc (Háry János, 1988) és Ács János (A bolygó hollandi, 1988). Első operaházi rendezését kapta a később gyakran előforduló Galgóczy Judit (A csengő, 1987), Nagy Viktor (Tosca, 1988), Szikora János (Salome, 1989) és Kerényi Miklós Gábor (Ormindo, 1990). Rajtuk kívül Petrovics időszakában új rendezéssel jelentkezhetett a már ismerős Békés András, Fehér András, Mikó András és Szinetár Miklós is. Ha sommásan kellene megítélni e döntéseket, elég felemás eredmények születtek, de kétségkívül felkavarta a rendezői állóvizet. Azt is rögzíthetjük, hogy ezen rendezések egyike sem érte el merészségben Ljubimov 1982-es Don Giovanniját.

Jóval kevésbé volt bevállalós Petrovics a karmestereket illetően. Kóródi elhunytát követően a doyen Erdélyi Miklós lett (míg egy vitát követően el nem hagyta a Házat), hagyományosan sok előadást kapott a rég bevált Kovács János, Lukács Ervin és Medveczky Ádám is. Sok repertoár-előadás fűződik a megbízható Nagy Ferenc nevéhez, s ekkor került a színházhoz Török Géza. A már említett Patanén és Szimonovon kívül ebben az időszakban lépett fel először az Operaházban Rico Saccani. Sokáig feltűnően hiányzott a népszerű és gyakori vendég Lamberto Gardelli, aki végül Petrovics utolsó évében A láng felújítása apropóján jött újra.

A külföldi vendégművészek száma mérhetően csökkent, de még mindig olyan neveket lehetett köszönteni, mint Plácido Domingo, Peter Dvorsky, Maria Guleghina, Mario Malagnini, Jelena Obrazcova, Luciano Pavarotti, Karl Ridderbusch vagy Renata Scotto.

Idő előtt nyilvánosságot kapott tervek fiaskója

Petrovics természetéből fakadóan szeretett nyilatkozni és egy-egy váratlan kérdés esetén gyakran rögtönzött, amit a nagyvilág rögtön készpénznek is vett. Máskor Ő maga lépett vissza korábbi, látszólag átgondoltnak tűnő ötleteitől. A végére egész szép csokor lett a kútba esett tervekből, jól demonstrálja a zeneszerző-direktor kiszámíthatatlan hullámzásait.

Csak néhány példa: bár Bozay Attila operáját, a Csongor és Tündét szerette volna tovább játszani, ebből semmi nem lett. Új rendezéssel tervezte színre vinni a Don Giovannit, ezzel is jelezve, hogy Ljubimov már említett, akkor alig négyesztendős rendezését nem szívleli. Az ötlettől a produkció rendkívüli sikerű wiesbadeni vendégjátéka után állt el, onnantól évi 9-10 előadásban ment, s a rendezés jóval túlélte Petrovics két utódát is. Más Mozart-művekkel szintén voltak tervei, a Cosi fan tutte új rendezésével, a sosem játszott Titus kegyelme bemutatásával, ezek mind Petrovicsot követően valósultak meg.

Sajtótájékoztatón ismertette Petrovics a Borisz Godunov felújítását (Polgár Lászlóval a címszerepben), ami végül elmaradt, csak a Bolsoj társulata hozta el két estére. Ősbemutatót is beharangozott, Soproni József Antigonéját már megírása idején, szereposztással együtt hirdette az Operaház, melyből nem lett semmi az eredeti francia szöveg jogai miatt. Ugyanúgy kútba esett az 1989-re tervezett remek Händel-opera, az Agrippina bemutatója Blum Tamással.

Zivatarfelhők és a közeledő rendszerváltás különös kettőse

1988 elején egy súlyos baleset következtében félbeszakadt egy Rómeó és Júlia balett-előadás. A feltárt munkavédelmi hiányosságok elsöpörték Orosz Adélt, akit Fodor Antal váltott a balettigazgatói székben.

1988 őszére besűrűsödtek azok a problémák, amelyeket Mihály András búcsúképpen emlegetett. Szeptember elején az Erkel Színház műszaki állományába tartozó dolgozók levelet írtak a Magyar Állami Operaház igazgatóságának problémáikról, felvetve, hogy amennyiben azokat nem rendezik soron kívül, akkor a két héttel későbbi évadnyitó előadás műszaki teendőit nem végzik el. A probléma magva, hogy a műszak rendszeresen reggel nyolctól éjjel 11—12 óráig megszakítás nélkül teljesített a színházban és a munkáltató hetekig nem tudta kiadni a heti szabad- és pihenőnapot. A békétlenekhez Petrovics taktikusan a frissen kinevezett Vörös László ügyvezető igazgatót küldte tárgyalni. Ígéretekkel sikerült leszerelni a műszakot, de a hangulat egyre romlott a társulatban.

Folyamatosan labilissá vált az Operaház anyagi helyzete és szépen lassan cserélődött az a politikusi garnitúra, amely Petrovics kinevezése idején még rendíthetetlennek tűnt. (1988 májusában az országot három évtizede vezető Kádár Jánost felmentették pártfőtitkári tisztségéből, a döntést követően komoly változások voltak a pártvezetés soraiban is.) Akkor még kiszámíthatatlan társadalmi folyamatok indultak el, melyek végül elvezettek a rendszerváltásig.

Az 1989/90-es évad különösen hektikusan indult, de senki nem látta előre a folyatok végét. Ismét lázongott a balett társulat és a magánénekesi gárda. Petrovics újabb vezércserére szánta el magát, ekkor került a balettigazgatói székbe Keveházi Gábor, s lett művészeti vezető (nem hosszú időre) Pongor Ildikó. Ekkor nevezte ki főzeneigazgatónak Lukács Ervint és hosszasabb távollét után zeneigazgatói minőségben ekkor került vissza a színházhoz a Komische Opert, a Fővárosi Operettszínházat és a Szegedi Nemzeti Színházat is megjárt Oberfrank Géza.

A magánénekesi gárda hangulatáról sokat elárult az egyik szószólójuk, a vezető énekes, Sólyon-Nagy Sándor nyilatkozata: „Szerintem az Operaház túl sok előadást vállal magára. Egyik oldalról érthető, hogy a bérletek előadásait biztosítani kell. De hát ez egy művészeti centrum, nem gyár, ahol futószalagon dolgoznak, és gyakran bizony hiányzik a minőség. Ugyanakkor sokan munka nélkül járnak be a fizetésükért. A szerepek megfelelő kiosztásában is vannak kérdőjelek. Amikor a próbatáblán meglátok egy szereposztást, már látom, hogy a falon lóg a „bukás”. Mozart-szerepekre predesztinált művészt nem kellene Wagnerre kiírni, vagy éppen fordítva.” [NÉPSZAVA 1989.július]

1989 végével megvált a színháztól több ismert énekes, pl. Takács Klára és Gulyás Dénes, utóbbi ezt követően – ha ráért – vendégként lépett csak fel nálunk. Váratlanul bejelentette nyugdíjba vonulását a tagság körében népszerű főrendező, Békés András is. Petrovics kezdetben bagatellizálta a problémákat, a távozók számát szembeállítva a maradókéval.

A 168 óra hosszú cikkben foglalkozott a problémákkal, már a címe is magáért beszél: „Zabszemkúra az Operaházban”.

Ismét mozgolódott a szakszervezet, mely közleményt juttatott el a sajtóhoz: „Ez év júniusában azzal a kéréssel fordultunk a főigazgatóhoz, hogy üljön le velünk tárgyalni panaszaink orvoslására. Sajnos, ez a tárgyalás nem következett be, de a főigazgató a felsőbb szervekhez fordult. Semmiféle választ nem kaptunk. A diktatórikus vezetés változatlan maradt, s egyre többen válnak meg a színháztól.”

A szakszervezet vezetője akkor dr. Turpinszky Béla volt: „A tagság nehezen tud beletörődni abba, hogy az Operaház vezetője magát nyilvánosan is diktátornak nevező személyiség legyen. A művészek elismerik a tehetség diktatúráját bizonyos korlátok között, de azt nem, hogy a vezetés maga diktatórikus legyen. Demokratikus fórumokat követelnek, ahol felelősen és félelem nélkül kifejthetik véleményüket.” [NÉPSZAVA 1989. szeptember]

A szakszervezeti titkár mondatait Petrovics sértődötten utasította vissza, a kapcsolat egyre elmérgesedett, esély sem látszott a normális párbeszédre. Amikor a felek leültek tisztázni a helyzetet, a direktor „ez nem lesz ellenzéki kerekasztal” felkiáltással nyitott, ami gyakorlatilag helyből értelmetlenné tette a találkozót. Ez néhány hozzászólás után egyértelművé is vált, a felek dolgavégezetlen távoztak. Néhány hónappal később újabb szakszervezet csatlakozott az ellenzéki oldalhoz, ennek már egyértelműen volt politikai színezete, vezetője Ütő Endre volt. Egyértelmű volt, hogy az események átcsaptak a direktoron.

Petrovics a 60. születésnapját 1990. februárjában kórházban ünnepelte. A váratlan és súlyos szívkoszorúér műtét után az orvos nyugodt életvitelt javasolt neki. Ezzel párhuzamosan országgyűlési választások zajlottak az országban, melyet követően hatpárti Parlament alakult. Ezt Petrovics már nem is várta ki, lemondott, melyet egy békülékeny közleménnyel toldott meg: […] „a jelenlegi nehéz és bonyolult helyzetben egy olyan nagy intézménynek az igazgatása, mint az Operaház, mindennek mondható, csak kímélő életmódnak nem. A jövő évadot teljesen előkészítettem, utódom megfelelő körülmények között veheti át a stafétabotot. Nem üldözött el senki, nincs okom se haragra, se sértődésre, se csalódásra.” [ESTI HÍRLAP 1990. április]

Petrovics legutoljára A végzet hatalma felújításán, 1990 május 18-án jelent meg az Erkel Színház igazgatói páholyában. Az igazgatói feladatok kezdetén, egy interjúban így válaszolt Gách Marianne kérdésére: „Hogyan válik valakiből jó operaigazgató? — Azt hiszem, sehogy se. Ami az egyiknek jó, az a másiknak nem az. Mindenkinek nem járhat kedvébe, s nem is akar.” [FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1986. november]