Apró tűk ha szúródnak

Mottó:

„Hát döfj át akárhány kis tűt azon a vudu babán,
csak vállat vonok, kedves, hiszen nem hasonlít rám.
Az ablakomnál állok, mert itt több a fény.
És itt egy nő már meg sem ölhet – ez a Dal utca hét.”

(Leonard Cohen: Dal utca hét / Tower of Song – részlet, Fábri Péter fordítása)

*

„Fekete mágia pusztít az Operában” – harsogta szombaton a Bors címlapja. Miután úgy sejtem, a hétvégéjét mindenki az említett sajtótermék alapos szemlézésével töltötte, most csak érintőlegesen, az utókorra való tekintettel vázolnám a konkrét cikk tartalmát: több operaházi alkalmazott úgy véli, Győriványi Ráth György (ex-főzeneigazgató) és Failoni Donatella (ex-művészeti főtitkár) kollegái, beosztottai sérelmére fekete mágia ügykörébe tartozó tevékenységet folytatott. Beszélik, a vudu szeánsz következményeinek tudható be egy epilepsziás roham és néhány idegösszeroppanás, s idejön még néhány egyéb sérülés, melyek többsége ugyan nincs közelebbről megnevezve, ám épp elég az is, hogy Tokody Ilona a hogyléte felől érdeklődő hírlapírónak elárulta: amikor két hete leesett a létráról, érezte, hogy egy megfoghatatlan erő taszította le a magasból.

Hááát…
Hej, de könnyű lenne most parttalan, infantilis viccelődésbe kezdeni, akár fölényesen gúnyolódva…
   (…azt a megfoghatatlan erőt bizonyos körökben Gravitáció néven tisztelik, s bizony csúnya dolgokra képes…),
   akár túlzóan továbbragozva a témát…
   (…biztos a Győriványi úgy írta meg a blogját, hogy ha elolvastál egy posztot, és nem küldöd tovább három címre a linket, akkor száz éven belül meghalsz...),
   vagy összeesküvés-elméletet gyártva
   (… nem véletlen, hogy szombat este, Bogányi szabadtéri koncertje előtt a fényinstallációban mindenféle FEKETE ROVAROK ! mászkáltak a MÁO homlokzatán…),
   netán felvéve a fonalat elmerülni az okkultizmusban
   (…látom a jövőt: eztán minden, gyengén teljesítő művész arra fog hivatkozni, hogy meg van átkozva…),
   de a helyzet sajnos valóban az, hogy egy olyan dologgal állunk szemben, ami egyszerre természetfeletti és természetes.

Úgy nevezik: önbeteljesítő jóslat.

Vegyük csak végig:

Ha valaki a pletykákat és operás fórumainkat veszi alapul, a következő kép alakul ki benne: a ház mindenkori vezetői nemcsak, hogy szakmailag dilettánsok, de velejéig romlott, rosszindulatú emberek, akik egész életútjukat annak szentelték, tanulmányaikat kizárólag azért végezték, hogy székeikbe kerülve tönkretegyenek mindent, amit a nemes művészet hívei rajongva csodálnak, felkent papjai és papnői pedig önzetlenül, tiszta szívvel szolgálnak. Nem kétséges: végcéljuk az, hogy a patás ürdünggel lepaktálva, a nézőtéri ügyelőtől ellopott zseblámpát lengetve a mocsárba veszejtsék a teljes honi operaéletet.

Ezek után mit kell azon csodálkozni, hogy ha ez mindeddig a szokványos módszerekkel nem sikerült, akkor most – akár ténylegesen, akár csak a felvetés szintjén – előkerült a tű és a DNS-mintákkal dresszingelt baba?

Továbbmenve: mit kell azon csodálkozni, hogy ha többségében csupa indulatos, negatív vélemény fogalmazódik meg a téma iránt érdeklődőkben, s a fórumokban tonnaszámra születnek az építő jellegű bírálatnak nehezen aposztrofálható hozzászólások, akkor olyan helyzet teremtődik, amelyben ez a vudu-izé egyáltalán kitalálódhat. Hogy valaki odáig jut, hogy azt mondja: el tudom képzelni. Hogy a MÁO egy ilyen hírrel virít egy bulvárlap címlapján. Hogy egy operaénekes a nevét adja mindehhez. Hogy nem az évadnyitó Bánk a fő téma, sőt, az alig egy hét múlva esedékes, első, 3D-s technikával megspékelt premierről is az a legérdekesebb infó, hogy úgy dobják utánunk a jegyet. Hogy amikor egy vezetőt épphogy csak kineveznek, már vannak, akiknél az az alapállás, hogy alkalmatlan lesz, és úgysem fogom segíteni.

Definiálná valaki a kultúra fogalmát?

Ha megvan, következhet a magas kultúra, a magas művészet, a kulturált szórakozás, a viselkedési kultúra, hangnem, stílus és így tovább.
Aztán megfogalmazhatja, mit is jelent neki a
Magyar
Állami
Operaház.

Ki tehet mindenről?
A válasz egyszerű: mindig valaki más. A külső okok. A körülmények. A vezetők. A Plútóról jött intelligens gáz (by Vonnegut).
Mi (a mindenkori jók) nyilván sosem.
Pedig ha belegondolunk, ha nem, minden egyes, a témához, a házhoz, az intézmény tradíciójához, a műfajhoz méltatlan, másokat sértő, kioktató, letromfoló hozzászólás olyan hatással bír, mint egy baljós mormolással kísért apró tűszúrás.
És sok kicsi sokra megy.
Azt mondják, a belső erózió nagyobb pusztítást tud végezni, mint a külső erőszak.

S amennyiben mindenki hibás egy kicsit abban, hogy ilyen állapotok uralkodhatnak, akkor természetesen lapunkat sem hagyhatjuk ki a sorból. Kérhetünk ugyan szabad elvonulást, de hát a fehér lobogót a Deáknétól kaptuk. A Bors cikke hivatkozik is ránk, és egyértelmű: nálunk keletkezett több tízezer, a jelenlegi helyzet kialakulását nagyban elősegítő hozzászólás.

Menjünk az ablakhoz.
Ott több a fény.