Antalimre

Mondják, a tévéből való eltávolítása volt az a pont, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. De a tévézés már eleve csak pótcselekvés lehetett a számára.
Könyve elején és végén is hangsúlyosan foglalkozik legnagyobb veszteségével.

\"Édesanyám nyolcvanadik születésnapjára hatalmas csokrot szedtem az endrikei kertben. Betelefonáltam a kórházba, jöhetek-e, nem zavarom-e véletlenül az orvosi vizitet.
- Halló, itt Antal Imre beszél.
- Fogadja őszinte részvétemet!
Elsötétült előttem a világ...\"

Persze nem ez volt az első csapás az életében. Amikor a rejtélyes részleges ujjbénulás véget vetett zongoristakarrierjének, még tudott váltani. Hiszen menet közben ismert televíziós lett belőle. Amikor először kérték fel, mint népszerű, jó dumájú pianistát, hogy a zongorázás mellett mondjon el 2-3 oldalnyi szöveget is, még izgult, aztán rájött, hogy ő nem tud megbukni, mint műsorvezető, merthogy nem az.
Aztán azzá vált.

Lezavart Ki Mit Tud?-okat, gond nélkül vezetett bármilyen műsort, interjúkat készített egy Bartók-emlékműsorban, Menuhinnal csevegett. Táncikálások Kudlikkal, Knézy elfűrészelése, a néma levente Pécsi Ildikóval, Dániel Ede szerepe, és ki tudja még, mennyi felbukkanás a képernyőn. A Ripacsokban már saját magát alakította.
És persze a Szeszélyes évszakok, ami ugyan a nevéhez kötődött, de neki nem sok köze volt hozzá. \"Mi lesz a következő műsorban?\" - kérdezték tőle többször. \"Mit tudom én\" - válaszolta. Bement, elmondta a mások által megírt szövegeit, aztán pénztár. Persze ahhoz, hogy a Szilágyi György által írt Glázser Bozsó- (később Nyomasek Bobó-) versek a városi folklór részeivé váltak, kellett ő is.
Aligha várhatunk el hasonló teljesítményt ma a média \"sztárjaitól\". Talán számukra már az is meglepő lehet, hogy Antal a könyvét nem négerekkel írattatta meg.

Nyelvérzéke híres volt. Egyszer olaszokkal beszélgetett arról, melyikük országában jobbak a borok. Adu ászként az Egri Bikavért akarta bedobni, de egy pillanatnyira nem ugrott be neki a bika szó, úgyhogy körülírta a témát: a tehén férjének a vére.
Amikor az Operett Luxemburgban vendégszerepelt a Szép Helénával, a közönség megveszett tőle, mert minden mondatában keverte a német és a francia szavakat, ezzel is jelezve, Menelaos nem találja helyét.

Ő sem találta. De amikor Gábor S. Pál szólt neki, hogy egy új eljárással helyre tudják állítani a kezét, nemet mondott. Belegondolt, hogy mennyi időbe telne zongoristaként felhoznia magát a korábbi szintjére, és úgy kalkulált, minimum hat-hét évre kereset nélkül maradna.
Maradt tehát a mindig viccelődő Imruska szerepe. De a zene nagyon hiányozhatott neki.

\"...tegyük fel, hogy pontosan kétszáz évvel ezelőtt egy kis görbe lábú osztrák - nevezzük őt Wolfgang Amadeus Mozartnak - valami miatt elszomorodott. Modernebbül mondhatnám azt is, hogy herótja volt. Namármost, ahelyett, hogy elverte volna bájos nejét, Constanze Webert, vagy mondjuk összetörte volna a háztartásukban lévő összes tányért, ő egy egészen furcsa, európai embertől szokatlan magatartásra ragadtatta magát. Odaállt kedvenc írópultja elé, s egy megvonalazott papírlapot telepötyögtetett, méghozzá rendkívül bonyolult kódrendszer szerint. Részéről az ügy elintéződött! Furcsa, nem? De most kezdődik az igazi téboly!

Eltelik kétszáz év, és egy másik ember - nevezzük őt Yehudi Menuhinnak - megtalálja az ominózus papírlapot, áttanulmányozza, majd kiáll New Yorkban a Carnegie Hall pódiumára, nem szól semmit, nem mondja: \'Hölgyeim és uraim! Érzésem szerint...\' Nem, semmit nem mond! Elkezd hegedülni. Mi történik? A hallgatók dobhártyája remegni kezd. Mondhatjuk így is: akusztikus élményben részesülnek. És ezen a ponton tetőzik a zene misztériuma, ugyanis a jelenlévő nyolcezer ember megközelítően azonos lelkiállapotba kerül, mint kétszáz éve a kis osztrák; elszomorodik!!! Miért??? Eltelik kétszáz év, a földrajzi distancia hatezer kilométer! Mi történik itt? S ráadásul a hallgatóság sem beszél össze: szomorkodjunk el! Nem! Egyszerre, mondhatnám, kollektíve kerülnek ilyen vagy olyan érzelmek hatása alá. Miért? Hiszen más sem történik, minthogy egy pasas hegedül! Ki tudja ezt megfejteni? Miért szalad tele könnyekkel a szemem? Mitől érzem magam porszemnek? Hááát... ez a zene!\"

- Mindig vágytam egy aranyos kis állatkára, erre tessék, kaptam egy rákot - kommentálta diagnózisát nem is olyan rég.
Jó tíz éve, hogy kezdtek keringeni a pletykák: már nincs sok neki hátra. Lehet, hogy jobban járt volna?
Szinte a szemünk láttára épült le. Sokan már nem is szánandónak, hanem szánalmasnak tartották. Most, a hír hallatán persze sorjáznak a RIP-ek a különféle netes fórumokon, de azt hiszem, ez a \"halottakról vagy jót, vagy semmit\" egy nagy önbecsapás, a magunk védelmében kifejlesztett gyenge hivatkozási alap.
Ha eddig rossz véleménnyel voltunk valakiről, azt utólag már hiába másítjuk meg.
Nem is kell.
Így maradhat mindenki az, ami ő is volt, de többé már nem lehet.
Gyarló ember.