Alkalom az önbizalomra, a reményre

Az utóbbi időben mintha kissé elgyávultunk volna!

Pár éve még nagyon sokan nyilatkoztak, publikáltak, követeltek, panaszkodtak és sírtak azon, hogy veszélyben a zenei oktatás, a Kodály-módszer, leépülőben a zenetagozatos általános iskolák, oda a jövőnk!

Mitől csitult el a kétségbeesés? Talán jobb lett a helyzet?

Vagy inkább már visszasírjuk azt is, amikor még csak az oktatásunk, a kultúránk és a jövőnk volt veszélyben? Ezekhez képest ma már a jelenünkért, a munkahelyünkért, a megélhetésért, a puszta létünkért küzdünk.

Nem igazán értem ezt a helyzetet, de nem hiszem, hogy jó ez a hozzáállás.

Legalább azért kellene sokkal határozottabban fellépnünk, mert mi – sok közgazdásszal, jogásszal, politikussal szemben – jól tudjuk, hogy a humán területeken, a művészetekben, a zenében szerzett jártasság nem egy lehetséges következménye a jólétnek, nem a gazdasági sikerek jutalma, hanem fordítva, mindezek alapfeltétele.

De van még valami...

Ha egy csatavesztés után visszavonulunk, a kényszerű pihenő legjobb alkalom arra, hogy újraszervezzük magunkat és csapatainkat. Ráérünk átgondolni a vereség okait, hátha sikerül ezután jobb döntéseket hozni. Biztos, hogy mindent jól csináltunk? Tényleg eredményes volt az az oktatási rendszer és nevelési módszer, amelyiknek ezt az elitet sikerült kitermelnie?

Most van itt az ideje, hogy újra összerakjuk a világot. Ha újrakezdhetjük majd végre, mit kell jobban csinálnunk?

És mi az, amihez most is vannak eszközeink és lehetőségeink?

Például megpróbálhatunk mi magunk többet foglalkozni azzal, ami mindennek az alapja, minden változás alapja, minden jónak feltétele - az oktatással.

Itt ígérem, hogy gyakrabban fogunk meginterjúvolni zenetanárokat és nebulókat, utánanézünk a felsőoktatásban annak, hogy kik és hogyan képzik a jövő zenetanárait, és igyekszünk támogatni azokat, akik munkáját nagyra becsüljük, akiket sikeresnek tartunk.

Mindehhez mi nem tudunk pénzt adni, sem jogkört, sem befolyást, sem hatalmat, mert ilyesmivel mi sem rendelkezünk.

Minden egyébbel, de főleg figyelemmel és megbecsüléssel próbálunk segíteni, és biztos vagyok benne, hogy mostanság az is sokat – és egyre többet – számít.

Október elseje van, újságunk születésnapja. Ilyenkor szoktuk a Café Momus-díjat felajánlani valakinek, aki különösen nehéz helyzete ellenére az elvárhatónál többet tett a zenéért az elmúlt évben.

Most is csak annyiban módosítottunk, hogy jelöltünk nem az elmúlt évadban, hanem hosszú évtizedeken keresztül tett igen-igen sokat. Thész Gabriella a Magyar Rádió Gyermekkórusa élén fogékony gyermekek százait tanította meg arra, hogy mit jelent a zene, hogy mit jelent a közösen létrehozott érték. Biztos vagyok benne, hogy akik valaha is megfordultak az ő iskolájában, jobb emberek lettek. Tudjuk, hogy Thész Gabriella tisztában van mindennek a jelentőségével és ez a tudat többet jelent számára bármiféle díjnál. A Café Momus idei oklevelével csak annyit szeretnénk tudatni – mindenkivel, akit illet –, hogy észrevettük és méltányoljuk, amit végzett, sőt, kissé irigyeljük is, mert tudjuk, hogy oka van a büszkeségre, mert emelt fővel járhat.

Október elseje van, a zene világnapja!

Alkalom az önbizalomra, a reményre. Vannak, akik tudják, hogy ez mit jelent. Sokkal többen, mint gondolnátok.