A zene, mint csodafegyver?

Egyik ismerősöm mesélte, hogy Hamburgban járván a főpályaudvaron szokatlan jelenségre lett figyelmes: a hangszórókból klasszikus zene szólt. Elsőre az ember valamifajta hibára gyanakszik, de nem arról volt szó, hogy a hangosbemondó-helyiségben valaki véletlenül bekapcsolva hagyta a mikrofont, és megszólalt a telefonja. Nem, itt valami más állhatott a háttérben, ugyanis az épp akkor hallott zeneszám véget érte után másik következett, majd újabb és újabb. Itt kérem szépen hideg fejjel, mondhatni előre megfontolt szándékból folytatólagosan elkövetett cselekmény történt.

Rövid kérdezősködés után az is kiderült, hogy ismerősöm egy néhány hónapja bevezetett kísérletnek volt tanúja, mely azt lenne hívatott kipróbálni, hogy a pályaudvar területéről az eleddig hatástalan technikák után vajon a klasszikus zene elűzi-e a csöveseket, drogosokat, akik e feltételezés szerint inkább keresnek majd más helyet, mintsem hallgatnának Mozartot, Csajkovszkijt, Chopint etc.

De mivel a zenét nem csak az imént említettek hallják, hanem azok is, akik utazási szándékkal keresik fel az állomást, nos, ők vagy örülnek ennek a pár percnek, amíg ott vannak, vagy túlélik valahogy azt a kis időt maradandó károsodás nélkül. Az eddigiek alapján a kísérlet nem is eredménytelen, mert jelentősen lecsökkent az ott tartózkodó nemkívánatos egyének száma.

Még mielőtt a kedves olvasó megnézi a mai napi dátumot, nem, ma sem április 1-je, sem december 31-e nincsen, és ez nem a Hírcsárda, ez a valóság.

Elgondolkodtatott a dolog, micsoda nagyszerű ötlet, mi meg itt nem látjuk a fától az erdőt. Az ún. komolyzene itthoni, különböző szervezetekbe tömörült képviselői már belefásultak abba, hogy képtelenek kitalálni újabb és újabb érveket, hogy győzzék meg a döntéshozókat a zeneoktatás – lassan már nem a fontosságáról, hanem a – létjogosultságáról, pozitív tulajdonságairól, és akkor tessék, itt hever a lábuk előtt az adu ász!

Mert gondoljunk csak bele, micsoda alkalmazási területek nyílhatnak meg a klasszikus zene számára!
Nem rohanna hanyatt-homlok az a betörő, aki végre kinyitja a hőn áhított lakás ajtaját, s erre farkasszemet néz vele Herbert von Karajan és beinti Beethoven V. szimfóniájának első tételét, ami meg is szólal 120 decibelen?
Vagy tudna ellenállni egy bliccelő annak az ellenőrnek, aki térden állva elénekelné neki az Oh, mio babbino caro-t?
Vajon nem engednék el jobban a rohanó rendőrautót, ha annak szirénájából a valkűrök lovaglása szólna?
Kiváltanának-e az emberek ennyi fölösleges gyógyszert, ha a receptet Donizetti Csengőjének Pistacchiója írná fel?

Mivel kreatív nemzet vagyunk, ezt a néhány ötletet bizonyára ezernyi másikkal lehetne bővíteni, még az is lehet, hogy megtaláljuk a nemzetgazdaság felvirágoztatásának útját…
De mindezek előtt első lépésként talán lehetne ott kezdeni, hogy megbecsüljük, amink van (zeneoktatásunk, Kodály-koncepciónk, zenekaraink, énekkaraink, operajátszásunk, színházaink, és a többi), ami, meglehet, nem olyan olcsó, de hosszútávon mégis kifizetődő.