A verizmus királynője – Magda Olivero 101

Tavaly egyszerűen elnéztem a dátumot, de szerencsére itt van közöttünk az utolsó mohikánok legutolsóbbikaként a 101. születésnapját ma ünneplő szoprán, Magda Olivero. Egy különös legenda, a maga rendhagyó és fura pályájával.

1910. március 25-én, a Torino melletti Saluzzóban látta meg a napvilágot. Igen korán eljegyezte magát az énekléssel. Tanulmányait Torinóban folytatta, s huszonkét esztendősen a RAI stúdiójában debütált. Színpadi eingangja szintén Torinóban egy évvel később, Puccini Gianni Schicchijében volt, ahogy illik, Lauretta szólamát énekelte. A bemutatkozást gyorsan felívelő karrier követte, a 30-as évek második fele az olasz operaszínpadokon már Olivero tündökléséről szólt.

1938-ban még Beniamino Gigli oldalán elénekli Cilea Adriana Lecouvreurjének címszerepét, majd 1940-ben férjhez megy – és alig harminc esztendősen visszavonul. Tíz esztendő telik el az önként vállalt némaságban. Ha úgy tetszik, a legjobb évek. Közben a világ alapjaiban megváltozott. Majd 1950-ben az ősz mester, Francesco Cilea mégis visszakönyörgi a színpadra, hiszen azóta sincs olyan Adrianája, mint Magda volt. És Olivero diadallal visszatér. Innentől viszont nincs megállás. Végre kitör Itáliából is, a nagy európai színházak kézről kézre adják, készül egy sor lemezfelvétel is vele. Az 50-es, 60-as évek egyik legkeresettebb színpadi szopránja. Amerika csak későn adja meg magát, hiába, ott csak fiatalon lehet kiugrani. De neki mégis sikerült. 1967-ben Dallas, 1968-ban Kansas City, 1975-ben New York (megvárja, míg az "utálatos" Bing nyugdíjba vonul) és 1979-ben San Francisco is kapitulál Olivero előtt. 1981-ben lép utoljára színpadra Veronában. 71 esztendős ekkor.

És ekkor még mindig nincs vége. Magda Olivero ugyanis bámulatosan frissen tartotta hangját. Az utóbbi harminc esztendőben számos alkalommal megcsillantott valamit a világnak, és még mindig van mit mutatnia. Utoljára 99. születésnapján ragadta meg a mikrofont és énekelte el az őt köszöntő sokaságnak Francesca da Rimini áriáját Zandonai operájából.

Ha Magda Olivero énekművészetét elemezni kívánjuk, akkor – némileg szokatlan és ünneprontó módon – legelőször a negatívumokkal kell kezdeni. De ez tökéletesen illeszkedik ehhez a rendhagyó pályához. Ugyanis Olivero művészetének a titka nem a megfogható tényeken nyugszik. Maga a hang kicsit száraz, kicsit éles és a színe némiképp jellegtelen, s ráadásul van (mindig is volt) benne egy jó adag zavaró vibrato. Minden más énekesnőt ilyen hátrányok helyből a másod-, harmadosztályba száműznek, de Olivero erényt csinált az előnytelenből.

Kitalálta a saját szerepkörét, a verizmust. Persze a 30-as évek Olaszországában viszonylag könnyű volt a verizmussal aratni. Az itáliai operarajongó Puccini sajnálatosan korai halála után évtizedekig várta az új messiást, aki majd föltámasztja az olasz bel canto egykor volt fényét. Erre sokáig a verizmus tűnt legkézenfekvőbbnek, hiszen Mascagni, Leoncavallo és persze Puccini egy-egy remekén túl a szerzők még nem használták ki az ötletben rejlő lehetőségeket. Mondom: úgy tűnt. Zeneszerző-nemzedékek egész sora nőtt föl ezen, köldöknéző módon erre a szűkös drámai eszköztárra korlátozva saját magukat. Ma már persze tudjuk, hogy ez zsákutca volt, de Alfanónak, Catalaninak, Giordanónak, Malipierónak, Mascagninak, Ponchiellinek, Zandonainak és a többieknek ezt saját kudarcos életművükön kellett keserűen megtapasztalniuk.

Olivero pedig a nagy klasszikus operaszerzők közül (az egy Puccini kivételével) alig énekelt valamit. Mindössze egy-egy Mozart- és Wagner-szerepet (Zerlina, illetve Elsa) énekelt, s összesen négy Verdi-szólamot mondhatott magáénak (Gilda, Violetta, valamint a Falstaffból Alice és Annuska). Az egyéb ismert szólamok közül a Rózsalovag Sophie-ját, a Carmen Micaeláját, a Faust Margitját, s volt még néhány Monteverdi-szólam a pályakezdés éveiben. Ezen feladatok közül Olivero hosszú távon egyedül a Traviata szomorú-szenvedélyes hősnőjét tartotta műsoron, azt még a 60-as évek második felében is. Sovány termés lenne önmagában, ha Puccini életműve nem lett volna szinte teljesen Oliveróé. A már említett Laurettán kívül Angelica, Csocsoszan, Georgetta, Liú, Manon, Mimi, Minnie és Tosca. (Egyedül a Turandot címszerepe maradt ki, de azt hiszem, ez az énekesnő tökéletes önkontrollját mutatja.) És akkor még nem beszéltünk a veristákról és utóveristákról. Magda Olivero mintegy negyven (!) szerepet keltett életre Alfanótól Zandonaiig bezárólag. Közöttük volt néhány ősbemutató, amelyben a korukban oly elismert komponisták egyenesen számára írtak szólamokat.

Ha már hangi gyengeségeiről beszéltünk, ideje rátérni az erősségekre is.
Magda Olivero már a legelső éveiben rátalált egyéni hangjára, az egyedül rá jellemző kifejezésmódra. Számára minden zenében elsődleges a kifejezés, az adott drámai szituáció megjelenítése. Olivero alakításai a jellem és a drámai helyzet különösen tömény egységét mutatják. A felhasznált hangi eszközök pedig nagyon változatosak. Imponáló légzéstechnika, magas szintű és merészen használt crescendók és decrescendók, széles, nagyon széles dinamikai árnyalatok jellemzik. Magda Olivero legatotechnikája szinte egyedülálló volt a kortársai körében. Gyakorlatilag bármit el tudott énekelni, meg tudott jeleníteni a hangja segítségével. Ehhez járult még – kortársai beszámolói szerint – nagyszerű színészi képessége.

Manon

Nemrégiben bukkant föl egy számunkra különösen kedves kalózfelvétel. Az 1971-es genovai Manon Lescaut-ban partnere Ilosfalvy Róbert volt, a dirigens is jó ismerősünk, Giuseppe Patané. Mindkettejük közös jellemzője a tömény szenvedély volt, ez párosulva a címszereplő hasonló adottságaival valami egészen rendkívüli előadást eredményezett. Olivero már hatvan fölött volt, ami gyakorlatilag nem hallatszik meg. Manonjára első hangtól kezdve a tragikus hangütés a jellemző. Nem mórikálja magát, hiszen mi is tudjuk: a játéknak induló ismerkedés mély érzelmeket mozgat meg, s azt is, hogy a csapdahelyzetből nem lesz kiút, bármennyire is szeretnénk. Végre egy énekesnő, akinek Ékszeráriájából nemcsak Puccini zseniális hangszíneit hallom ki, hanem azt is, hogy a kincs rögeszmés szeretete egészen az amerikai sivatagig fog vezetni. Hogy a tragédia nem a második felvonás végén indul, hanem jóval előbb. S ha már a IV. felvonás szóba került, Manon búcsúját ("Sola, perduta, abbandonata") kevesen tudják megrázóbban ábrázolni Oliverónál.

83 éves volt, amikor Barcelonában, koncerten adott keresztmetszetet utoljára nagy szerepéből, az Adriana Lecouvreurből. A híres "Io son l’umile ancella" ária a YouTube-on is megtekinthető. A hang már helyenként megtörik, de a technika tökéletes, s a kifejezés is a régi. Ahogy a záróhangra felkúszik, megfogja azt, egy hatalmas crescendót énekel, a hang megtelik színnel és végül lassan, nagyon lassan elhalkul, az maga az örökkévalóság.

Boldog születésnapot!