A nyertes pedig nem más, mint:… (Zene Világnapja, Momus-díj 2011)

Szombaton megünnepeltük a zene világnapját! A kicsit mélabús ünneplés után még a vasárnapra is szükségünk volt, hogy kissé kijózanodhassunk, mert hát milyen okkal és ürüggyel vigadoztunk volna?

Azzal, hogy újra megnyílik a Zeneakadémia nagyterme?
   - Nem, sajnos azzal most még nem...
Új CD-üzletet avatnak a belvárosban?
   - Ez sem aktuális, talán majd máskor...
Magasabb óraszámban tanítanak ének-zenét a gimnáziumokban?
   - Ilyesmiről szó sem volt...
Operaközvetítés a televízióban? Emelkedő támogatások?

Okosan bólogatva értünk egyet abban, hogy a mai közszellem nem kedvez a kultúrának. Az önérdek, a részvétlenség, a harácsolás, a kompromisszumkészség teljes hiánya, a kíméletlen harc minden és mindenki ellen mind olyan tulajdonságok, amelyek nem férnek össze a művészetekkel. Ezeken kellene változtatni, hogy a zene újra virágozhassék.

Vagy mégsem.

Sajnos nem hiszek abban, hogy egy prosperáló és sikeres állam, valamint a gazdag emberek teremthetik meg és építhetik föl a kultúrát, merthogy ez pontosan fordítva van! A kulturális gazdagság, fogékonyság és érzékenység szülhet gazdag és sikeres társadalmat.

Szomorú, de ez a felismerés talán még keservesebb képet fest jelenlegi helyzetünkről és a jövőnkről. Mintha a saját hajunknál fogva kellene kiemelnünk magunkat a mocsárból. Miből kellene építkeznünk, honnan legyen erőnk az újrakezdéshez, amikor a kudarc fő okait sem sikerült megneveznünk?

De ki tudja, talán éppen ez lesz a szerencsénk is! Ott kell hagynunk az idáig vezető utakat, elölről kell kezdenünk mindent. Kevesebb érvük lesz a vaskalapos maradiaknak és kevesebb a vesztenivalójuk az újat akaróknak.

Új világban élünk, új eszközökre, sőt új célokra van szükségünk. Mindenre, amiben csak a zene és általában a művészetek iránti elkötelezettség lehet változatlan és örök.

Ez az a gondolat, ami meghatározza ténykedésünket az előttünk álló évadban, és nyilván a továbbiakban is. Meg kell próbálnunk meggyőzőbbnek lennünk. Nyilvánvalóvá kell tennünk, be kell bizonyítanunk, hogy a zene nem csupán hobbi, a művészet nem egyszerűen valamiféle szabadidős tevékenység, hanem a megértés legmélyebb rétege. Nem létezhet nélküle együttműködés, nem létezhet nélküle társadalom, nincs nélküle ember. Nem olyasmi, amit becserélhetnénk valami fontosabbra...

Nem szándékom, hogy holmi világmegmentő szerepben tüntessem fel magunkat. A világot azok teszik jobbá, azok mentik és váltják meg, akik nem csak segítik vagy beszélnek róla, mint mi tesszük, hanem akik dacolva pénztelenséggel, ellendrukkerekkel, kinevezések és leváltások cirkuszával, saját maguk zenélnek.
Akik a munkájuk helyett nem nyilatkoznak és panaszkodnak, akik nem keresnek kibúvót és mentséget.
Azok, akik teljesen reménytelennek tűnő helyzetben, és ha kell, akkor egyedül is estéről estére bizonyítják, hogy zenélni és zenét hallgatni jó.

A Café Momus díjat születésnapunkon, a zene világnapján ilyen muzsikusoknak, ilyen embereknek szánjuk, és meggyőződésem, hogy idén is jól döntöttünk.

Kedves Olvasóink! A Café Momus-díjat 2011-ben Kovács János karmester kapja!