„A mi Clärchenünk” (A Clara című filmről)
Miközben minden ismertetőben azt olvasom, Helena Sanders-Brahms Clara (Geliebte Clara) című alkotása Clara Schumann életét dolgozza fel, már a film legelején konstatálnom kell, a cselekmény voltaképpen ott kezdődik, ahol a romantikus regény véget ér. Túl vagyunk Clara lángoló, ifjúi szerelmén, a hosszas és érzelmes levélváltáson, a zord és elutasító apa elleni küzdelmen, melyet Clara és Robert Schumann vívott éveken át, mire végre kicsikarta, hogy házasságra léphessenek. Amit kapunk, az a düsseldorfi évek: Clara már túl a harmincon és több gyermeken, férje a Rajnai szimfóniát komponálja. 1850 táján vesszük fel a fonalat – ahol a romantikus regény véget ér, ott kezdődik a lélektani dráma.
És innen halad a film egyenest a zenetörténetből már jól ismert események felé. A szimfónia viszontagságosan készül, Schumannon egyre inkább erőt vesz az idegbaj, hivatalát ellátni nem, komponálni csak súlyos gyötrelmek árán képes. Ekkor jelenik meg Johannes Brahms Schumannék életében. Még húszéves sincs, de zenei tehetsége mindannyiuk számára evidens, ahogy Clara iránti vonzalma is hamar kitetszik – nemkülönben a Schumann házaspár Brahms iránti rokonszenve. Ebből a Roberté az érdekesebb: Schumann Brahmsot utódjának tartja és mondja. Mikor nyilvánvalóvá válik számára a Clara és Johannes közti kapcsolat, Clarát kárhoztatja, amiért „elveszi” tőle Brahmsot. Annyira elhatalmasodik rajta a betegsége, hogy – régóta tartó alkoholizmusa mellé – rövid időn belül ópiumot kezd szedni. A hangok a fejében már nem suttognak, hanem üvöltenek. Mindinkább ritkulnak a tiszta pillanatok, Schumann elveszíti a kapcsolatot a realitással, innen csak egy ugrás a Rajna. Bár életét megmentik, s egy szanatóriumban kezdik el gyógykezelését, onnan már nem jön ki élve.
A film első kockáin Clara Robert Schumann zongoraversenyét játssza, az utolsókban Brahmsét. A keret adott, a történet ismert, csak színezni kell. „Moduláció” a-mollból d-mollba. Küzdelmes, rémisztő, irtózatos hangnemváltás.
A terek olykor fullasztóan szűkek, a mozgástér kicsi. (A XIX. század Düsseldorfja dohos, savanyú hely.) A jelenetek is sokszor indokolatlanul kurták, széttartóak, máskor nehéz őket összekötni az alaptörténettel, olykor bántóan keresettnek vagy kidolgozatlannak hatnak. (Mikor Schumann leejti a jegygyűrűjét, amit végül Brahms emel fel a padlóról, leplezetlen giccs, nem egyéb.) Tanúi vagyunk a karneválnak, mely Schumannt a folyóba űzi, látjuk, ahogy a helyi zenekar, bár művét becsüli, személyét képtelen elfogadni, s végignézzük Clara és Robert utolsó, megrendítő találkozását a szanatóriumban. Erős, hatásos képek ezek.
Ahhoz képest, hogy a magyar partnerek a hírek szerint csupán tíz százalékkal járultak hozzá a film elkészítésének költségeihez, a hazai helyszínek, színészek (Fesztbaum Béla és Takátsy Péter kapott komolyabb szerepet), és persze a teljes egészében magyar produkciót felmutató zenei szerkesztés lényegében uralja a filmet. Talán azért érzem így, mert minden elfogultság nélkül mondhatom, amire érdemes figyelni a Clarában (túl a három főszereplő, Martina Gedeck, Pascal Greggory és Malik Zidi dicséretre érdemes alakításán), ahhoz a magyar közreműködők tették a legtöbbet. A film zenei anyagát a Phoenix Stúdió készítette, a zongoraszólókat Jandó Jenőtől és Gács Anikótól halljuk, a zenekari részeket a Danubia Szimfonikus Zenekar vállalta, a rövid hegedűszólót Oláh Vilmostól kapjuk. Nem csupán szépen kivitelezettek, de ügyesen válogatottak és jól elhelyezettek a zenei betétek.
A muzsika természetes módon szövi át a jeleneteket, nem pusztán illusztrálja, már-már konstruálja, építi a cselekményt: zene és kép egy különös, szimbiotikus kapcsolatot tart fenn. A Rajnai szimfónia témái szinte egy álló órán át jelen vannak a filmben, hatnak a nézőre és a szereplőkre. Az élet valóságától távolodó Schumann ezzel a darabbal tud méltó módon jelen lenni a történetben. A zene az, amely mindenekelőtt összefűzi őt minden megmaradt kapcsolatával, Brahmsszal, Clarával, gyermekeivel. Csak a zene képes összerakni a széteső jeleneteket, összefércelni a távolodó-közeledő művész-személyiségek mikrovilágát, vágyait, terheit, gondolatait.
A film gyújtópontjában kétségkívül a címszereplő áll, de Clara személye is értelmezhetetlen volna a körülötte megszólaló zenék nélkül. Az asszony bármennyire is sikeres művész, erős személyiség, őrlődik a szerepek (feleség, anya, muzsikus, szerető) között, a férje munkaképtelenségével a család fenntartásának terhe is rá hárul. Bár Roberttel való kapcsolata végig mély és meghitt marad, a zeneszerző elméjének elborulása nyomán a muzsika válik a kommunikáció „legbeszédesebb” eszközévé.
