A kezdés igéretes! - \"Szimfonikus Körkép\"

Mélységes gyanakvással figyelem a túlságosan egyértelmű ítéleteket, de ha valaki azt mondja, hogy \"a legrosszabb élő előadás is jobb, mint a legjobb felvétel\", talán nem hajtom el azonnal...

Csak gondolkodóba esem. Én is tisztában vagyok a hangverseny előnyeivel. Először is, az élő akusztika sztereofóniáját és basszusát a legjobb hifi sem tudja maradéktalanul reprodukálni, másrészt pedig hiába imádom Furtwängler 1943-as Coriolan-nyitányát, ha évtizedek óta mindig ugyanakkor köhög bele egy néző. Unni éppen nem unom - annál sokkal jobb -, de nekem szükségem van arra az intellektuális \"izgalomra\", amit egy új mű, vagy új előadás megismerése, felderítése okoz. Ezért megyek szívesen kezdők tanszaki hangversenyeire, vagy amatőr zenekarok fellépéseire. Ha hozzáveszem azt is, hogy egy hozzánk közelállókból, helybeliekből, ismerősökből álló együttes játéka zenén túli szempontokból is izgalmas lehet számunkra, akkor érthető, hogy a helyi muzsikusoknak, helyi zenekaroknak jelentőségét nem lehet túlbecsülni.

A Művészetek Palotájában lebonyolított Magyar Szimfonikus Körképnek számunkra éppen az volt a jelentősége, hogy úgy tűnt, reményünk lehet kideríteni, a vidéki nagyvárosainkban működő zenekarok ki tudják-e szolgálni az imént felvázolt igényeket. Nem feltételezve - de megengedve -, hogy néha és néhol gyengébbek is lehetnek, mint a nemzetközi mércével is mérhető él-együttesek, ám azért egy bizonyos szintet nyilván el kell érniük. Máskülönben az élő koncert és az új előadás nyújtotta izgalom sem lesz képes ellensúlyozni a hiányosságokat.

Gyakorlatilag az összes hangversenyt végighallgattuk, beszámolóinkat olvashatták. Szervezési problémák miatt egyetlen alkalmat voltunk kénytelenek kihagyni, de az összkép szempontjából talán nem tragikus a hiány - a Danubia Szimfonikus Zenekart elég sokszor volt már alkalmunk hallani, és azt hiszem, jól ismerjük őket.

Pontos összehasonlítást természetesen nem tehetünk, már csak azért sem, mert nem hiszünk az objektív zenekritikában, másrészt viszont azért, mert egyikünknek sem volt lehetősége ott lenni az összes eseményen. Mégis bátorkodtunk átbeszélni és összevetni a tapasztalatokat, mindannyian jól ismerjük egymás ízlését, fülét és vesszőparipáit, számtalan alkalommal voltunk már együtt is hangversenyen, a legkülönfélébb kombinációban, sőt, volt úgy, hogy kicsiny csapatunkból öten is hallottuk ugyanazt az előadást. Azt hiszem, meg tudunk bízni egymásban, tudjuk melyikünk mit ír és miért...

Szóval nem az a kérdés, hogy melyik a legjobb vidéki zenekar! Balázs Miklós ugyan tett egy komolyan vehető utalást erre a Miskolciakkal kapcsolatban, de biztos vagyok benne, hogy diszpozíciótól, kedvtől, alkalomtól és műsortól függően mások is kiérdemelhetik a titulust (és nem csupán a Pécsiek, akiket illik szintén igen komolyan venni...)
A lényeg az, hogy a fellépők igenis képesek nyújtani azt a szintet, képesek megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyekre a bevezetőben céloztam.

Kifejezetten kellemetlen érzéseket mindössze két együttessel kapcsolatban fogalmaztunk meg, ami végül is nem rossz arány.

A Szegedi Szimfonikusok esetét tartom a kevésbé problematikusnak. Nem tudhatom, hogy produkciójuk most miért sikerült ennyire fáradtra, de azt biztosan tudom, hogy ők nem erre hivatottak és nem erre képesek. Most sem a felkészültséggel, vagy a hangszeres tudással voltak problémáim - ilyen szempontból akadtak náluk gyengébbek a sorozatban -, hanem a kedvvel, koncentrációval, ihletettséggel. Régi, patinás zenekar, akiknek kijuthat egy-egy rossz pillanat, vagy akár hosszabb hullámvölgy, de hosszú távon nyugodtan bizalmat merek szavazni nekik.

Összetettebb gondjaink vannak a Székesfehérváriak esetében. Nem ismerjük, korábban nem hallottuk őket. Mindössze annyit lehetett tudni, hogy a szépen gyarapodó megyeszékhely kezdi kulturális feladatait is komolyan venni. Mostanában sokkal több zenei eseményről érkezik hír, mint korábban, és a Vörösmarty Színházban - tavaly óta - operaelőadásokat is tartanak. A főbb szerepekben sok fővárosban is ismerős nevet látni, de a kórus- és zenekari szolgálatot a most megismert Alba Regia nyújtja, Drahos Béla vezetésével. Éppen ezért különös, hogy a Körképen fellépő zenekar egy minden szempontból alkalmi társulás képét nyújtotta. Az együttesben jó néhány olyan arcot láttunk, akiket egyes fővárosi zenekarokból jól ismerünk. Drahos hosszú rádiózenekari múltja miatt - és egyébként is - bizonyára jó kapcsolatokkal rendelkezik, tud kisegítőket hívni, de egy nagyszabású - érzésünk szerint túlvállalt - produkcióhoz egy sokkal inkább összeért, kipróbált társaság kellene. Ráadásul nem valószínű, hogy legközelebb, máskor, ugyanebben az összeállításban hallhatjuk őket. Így sajnos azt sem nagyon tudhatjuk, hogy hol tart a zenekarépítés Székesfehérváron. Nem is baj - így legalább őhelyettük is mentegethetjük a helyzetet. Rossz benyomásainkat ráfogjuk a vendégmunkásokra, a következő ilyen alkalommal biztosan az Alba Regia zenekar is sokkal jobb lesz.

Egyébként az itt-ott megmutatkozott technikai problémák, gyengeségek különösebben nem izgattak bennünket, fontosabb szóba hozni azt, hogy - talán kishitűségből - többen szükségét érezték, hogy a MűPa által közrebocsátott, igen tartalmas és ízléses műsorfüzeten kívül legyen mellettük egy külön konferanszié, aki műsorismertetés előtt, közben és helyett folyamatosan dicsérgeti őket...

Nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy az ilyen eszközökkel élő zenekarok életében túlsúlyban lehetnek az efféle szolgáltatást is igénylő gyermek-bérletek, ifjúsági hangversenyek, vagy az olyan félig-meddig esztrádműsorok, amikor például hozzá nem értő közönség előtt kell (mondjuk sztárok kíséreteképp) muzsikálniuk. Anélkül, hogy bármi rosszat mondanék, vagy akár csak gondolnék az ilyen feladatokról, úgy vélem, egy hangversenyen a zenének kell szólnia. Engem legalábbis rendkívül feszélyeztek az ilyen, célt, terepet és célközönséget tévesztett külön-műsorok.

A közönségről jut eszembe: az egész körkép célja nyilván nem az volt, hogy a Café Momus szerkesztőségének képe lehessen a hazai zenekar-választékról, hanem...

Hanem mi is?

A sorozat rendkívüli lehetőségnek tűnik arra, hogy zenekaraink megmutassák magukat, új közönséget találjanak, toborozzanak. Az a gyanúnk, hogy a koncerteket jelentős részben valóban újdonsült zenebarátok látogatták. Gyakran fel szoktuk emlegetni a mostanában feltűnően sok, öntudatos és \"felszabadult\" köhögést, beszélgetést, valamint tételközi tapsot, de ilyen sokat, mint most, talán még soha nem hallottunk. Ezt - és most kivételesen irónia nélkül - tekinthetjük nyugodtan sikernek is.

Kérdés, hogy ennyi elég-e a sorozat hagyománnyá nemesüléséhez? Tartok tőle, hogy ezeket a hangversenyeket évente megszervezni nem olcsó mulatság. Sokba kerül a rendezőnek, de sokba kerül a résztvevőknek is. A zenekarok útiköltsége, a hangszerek szállítása - hogy az útra kelt hangszerek biztosítási díjáról már ne is beszéljek... Nagy összegekről van szó, pedig mindenképpen jó lenne ezt a lehetőséget a jövőben is megtartani – sőt, akkor már fejleszteni.

Az nagyon jó ötlet, hogy kortárs darabot játszaniuk kötelező, de más okból is rendkívül hasznos, ha a zenekarok rendszeresen különleges – és különlegesen előkelő - közegben is kipróbálhatják magukat. Meggyőződésem, hogy hosszú távon rengeteget profitálhatnak az eseményből, az ott készült felvételekből (akkor is, ha csupán egy munkakópia készül), de tekinthetik kiugrási lehetőségnek is. Az embernek megindul a fantáziája.

Lehet, hogy egy-egy zenekar házi közönsége (a bérlettulajdonosok) is örülnének, ha egyszer-egyszer a bérletük a Művészetek Palotájába is érvényes lenne? Lehet, hogy más jellegű költségkímélésként, egy együttes csak kétévente, mintegy „vetésforgóban” lépjen föl? Mindenesetre egy zenekar életében a két év sem túl hosszú idő.

A „Szimfonikus Biennálénak” lenne még egy előnye. A ciklus több mint egy hónapos futamidejét minél jobban le kellene csökkenteni, legyen mondjuk legfeljebb két hét. Ezzel némi fesztiváljelleget-hangulatot is ölthetne a Szimfonikus Körkép, és így könnyen jutna szélesebb publicitáshoz is.

Ebben a tömörebb időben megszervezhető lenne, ha maguk a zenekari muzsikusok is – legalább időnként – meghallgathatnák egymást. Részt vehetnének szakmai programokon, kurzusokon, együtt-muzsikáláson más zenekarok karmestereivel, vagy a kollégákkal délutáni kamara-partikon. Zenekari művészek, és persze mi, a közönség is megérdemelnénk, hogy a Magyar Szimfonikus Zenének legyen egy igazi ünnepe.

A kezdés ígéretes, a folytatás reményteljes.