A kamarazene ünnepei, 2008 - Verbier / 2

Kedden (július 29.) a túránk egy csodálatos szurdokhoz vezetett (Gorges de Dailley). Sziklafalhoz épített lépcsők sorozatán mentünk le a völgybe, közben mellettünk zubog, dübörög, csapódik és szóródik a patak vize. Az egyetlen negatívumra csak az út végén ébredünk rá: a több mint 300 lépcsőfokon vissza is kell mászni...

Este Misha Maisky koncertje, afféle születésnapi ajándék, „Carte blanche”, ő maga választotta a műsort és a meghívott előadókat. Sosztakovics 1. triójával kezdenek, a zongoránál a csellista leánya, Lily Maisky (hegedű: Julian Rachlin), majd Grieg gordonkaszonátája, Martha Argerich-csel (bocsásson meg az ünnepelt: ezúttal a zongora hangja jobban megragadott).
Ősbemutató következik: Rogyion Scsedrin Belcanto a la mode Russe című darabja, a zongoránál a szerző. Nagyon szép zene, Maiskynak való igazi bel canto.
A szünet előtt két különlegesség, nyolc csellóra – két részlet Villa-Lobos Bachianas Brasileiras sorozatából. Az elsőt Maisky egykori tanára és később barátja, Msztyiszlav Rosztropovics emlékének ajánlja. A sorozat ötödik darabjából az ária előadásához Measha Brueggergosman csatlakozik a nyolc csellistához. Csodálatos megjelenésével és bámulatos szopránjával elbűvöli a hallgatókat.

Szünet után zenekari kíséretes művek következnek (Maisky vezényel is), előbb Csajkovszkij Nocturne-je, majd Bruch Kol Nidrei feldolgozása (vonószenekari kísérettel). A hivatalos program végére Haydn C-dúr gordonkaversenye került, s itt – főként az utolsó tételben – kiütközött Maisky gyengéje: hiányzott az átütő erő, a lendület, az energia (hol vagytok inspiráló társak?). Aztán ráadásként Csajkovszkij: az Andante cantabile. Maisky ismét „saját pályán”, önfeledten énekel kezében a hangszer, szárnyal a „cantabile”. Nagyon szép befejezés.

Ezt a hangversenyt a legtöbb nézőt befogadó helyszínen, a Salle Médranban tartották. A hangzatos név egy 1500 személyes sátrat jelent. Az akusztika érdekes, a pianissimók eljutnak a hátsó sorokba is, de az igazi tuttik halványak. Azt mondják, esős időben a legrosszabb, hallani a cseppek kopogását a tetőn – mi szerencsére jó időt fogtunk ki. (Nem véletlen, hogy az összes többi helyszínen egységár van, s érkezés szerinti a helyfoglalás, itt a Médranban „meredeken” változó árak.)

Szerdán meglátogattuk a Mauvoisin víztározót. A gleccserekből száz kis patakban, vízesésben aláhulló vizet egy hatalmas tóba duzzasztják. A duzzasztót 250 méter magas betonfal zárja, alatta vízerőmű-rendszer. Nagy élmény a tóparti séta, spriccelő lefolyások, meredek sziklafalak között, gleccserek alatt.

Este Fazil Say szólóestje. Két Bach-orgonadarabból saját maga által készített zongoraátirattal kezd. Nem szeretnék belebonyolódni az ilyen átdolgozások jogosságának taglalásába, azt meghagyom a szakembereknek. Egy biztos, Fazil átiratai élvezetesek, nem orgonát akar utánozni, hanem megmutatja, milyen zenét írhatott volna Bach, ha már az ő korában létezik a kalapácszongora.
Ezután Beethoven d-moll („Vihar”) szonátája következett, a Faziltól elvárható, valóban viharos – és technikailag tökéletes – előadásban. A programot Muszorgszkij Egy kiállítás képei című sorozata zárta – illetve zárta volna, ha a káprázatos előadás után a közönség ki nem követeli az újabb meg újabb ráadásokat.
Először – tippem szerint – Fazil saját darabját játszotta, némi törökös beütés, egy kis jazzes hatás, olykor a húrok lefogása a bal kézzel, miközben a jobb kéz a billentyűkön játszik, s mindennek eredményeképpen nagyon élvezetes zene! Ezután egy bámulatosan egyszerű, kedves népdal, majd harmadikként rögtönzés a Gershwin-dalra: Summertime. Óriási virtuozitással, szellemesen, egy cseppet sem emlékeztetve a „nyúlós”, slágerszerű előadásokra.

Azt, hogy további ráadásokra már nem került sor, csak azért nem bántuk, mert másnap hajnalban fél 4-kor kellett kelnünk, hogy megnézhessük a napfelkeltét a Mont Fort 3330 méteres csúcsáról. Négy felvonóval vittek fel (kiváló szervezés: gyalog már csak kb. 20 méter!). Egy kis zenei kedvesség: a végállomásnál havasi kürtösök köszöntöttek.
Mivel a napfelkelte-jegyhez egész napos, minden helyi felvonóra érvényes bérlet járt, a nap hátralevő részét a környező csúcsok és magaslatok meglátogatásával töltöttük.

Verbier-i nyaralásunk utolsó napja, augusztus 1-je Svájc nemzeti ünnepe. A főutcán bazársor, körülbelül olyan választékkal, mint a legócskább magyar falusi búcsúban. A főtéren havasi kürtösök.

Délelőtt mintegy két órán át hallgattam Zakar Bron hegedű-mesterkurzusát. Nagyon élvezetes volt, noha soha életemben nem tanultam hegedülni. Szinte szuggerálta a tanítványokba a helyes megoldásokat. (Be kell vallanom, eredetileg a Takács-Nagy Gábor vezette kamarazene-mesterkurzusra indultam, de a nagy kavarodásban elnéztem a helyszínt.)

Délután a templomban a Quatour Ebene hangversenye. Mozart D-dúr divertimentójával (K. 136, amelyet többnyire vonószenekari változatban hallani) kezdtek. Pontos játék, nagyon szép vonósnégyes-hangzás, csak az utolsó tétel fergeteges humora nem jött át. (Lehet, hogy ennek a kitűnően felkészült négy fiatalembernek nincs humora?) Másodikként Bartók 1. vonósnégyesét adták elő. A megrázóan szép előadásról csak annyit tudok írni, hogy amikor a szünetben véletlenül összefutottam az együttes elsőhegedűsével, nem tudtam megállni, hogy el ne mondjam neki, én ugyan magyar vagyok, de az 1. kvartettet ilyen szépen még soha nem hallottam. Pierre Colombet szerényen csak annyit mondott: Kurtág György és Takács-Nagy Gábor segítette őket a betanulásban...
Szünet után Schubert d-moll kvartettje következett. Lehet-e „kamara-korom legszebb nyarát” méltóbban befejezni, mint a Halál és a lányka csodálatosan szép előadásával?

Pedig a programnak még nem volt vége. Az ismét állva ünneplő, vastapsoló és brávózó közönség egy körülbelül 10 perces Miles Davis-parafrázist kapott ajándékba. Még hogy ezeknek a fiatalembereknek nincs humoruk!?! Eleinte csak rázkódtunk az elfojtott kuncogástól, aztán mind több hallgatóból tört ki a hangos kacagás. Ahogyan a gordonkás jazzbőgő-szólót játszott, ahogyan a brácsa bendzsót imitált... azt nem lehet elfelejteni.

Érdemes megjegyezni a Quatour Ebene nevet, könnyen lehet, hogy ők lesznek az elkövetkező 2-3 évtized egyik meghatározó nagy vonósnégyese!

Késő este látogatásunk végének tiszteletére (ámbár az sem teljesen kizárt, hogy a nemzeti ünnep is belejátszott) látványos tűzijátékot tartottak a Verbier-t övező hegyoldalakban.

(A képeket készítette - és még vagy 300 hasonló közül válogatta - a Feleségem)